taichi védelem

Na, megint lebuktam. Illetve a baj persze pont abban van, hogy nem nekem, hanem másoknak lehet baja a tetteimből. Egy szó mint száz, a tizenegyedikes hittanosaimmal hittanórán taichiztunk. A teológián és még inkább nyíregyházán is csináltam a főiskolásokkal, a motivációm mindössze annyi volt akkor és annyi most is, hogy amikor tavasszal ilyen punnyadtak vagyunk, a gyerekek csak bambulnak kifelé az ablakon, nehéz koncentrálni, akkor egy kicsit felálljunk, egy ilyen kis szellemes mozgással felpezsdítsük a vérkeringésünk.

Tegnap a református lelkészhez eljutott ennek a híre, aki tajtékozva reklamálta az ügyet a mi evangélikus lelkészünknél. Az hogy én vállalom a felelősséget a tetteimért, rendben van, állok is elébe. De nyilván nem volt szándékomban őt, és leginkább a gyerekeket bajba keverni. Szóval igyekszem a magam módján rendbe rakni a dolgot. Haladjunk csak lépésről lépésre.

Összesen négy évig (1994-98) tanultam kung-fut egyetemistaként, két évig itthon és a norvégiai két évem alatt is, ott annyira intenzíven, hogy heti 15+ óra edzésem volt, végül instruktori rangig vittem, tehát papírom is van róla, hogy taníthatok. Mind a négy év alatt három különböző stílust tanultam, egy kemény stílust (Mo.-on Nan Chuant, kint Hun Gar-t, mindkettő a shaolin daru és tigris stílusra épül elsősorban), egy lágy stílust, a taichit (Yang stílus mindkét helyen) és chikungot, ami kifejezetten légzőgyakorlat, torna. Mindeközben nem váltam sem buddhistává, sem taoistává, ez nem is volt soha feltétel, nyíltan keresztény maradtam, sőt Krisztus követésemben az erőszakmentességnek ez a megnyilvánulási formája csak erősítette a hitem.

Úgy szoktam magyarázni, hogy a taichi háromdimenziós, alapvetően három szempontja van, ami a lényegéhez tartozik, és amiben az értéke is megtalálható. Az első, hogy (1) egészséges testmozgás. Több ezer éves hagyományon alapszik, így lehetséges, hogy maguknak a mozdulatoknak finom tökéletessége összhangban tud lenni a testünk egészséges működésével. Különösen jót tesz légzésnek és a vérkeringésnek. Az izmokat is az egész test minden egyes porcikájában fokozatosan terheli, tornáztatja. Még kiemelném, hogy a testtartások összetettsége különösen egészséges a gerincoszlop számára, amivel nekem is és sokaknak gondja van, főleg hogy túl sokat ülünk... Mindenesetre Kínában ugyebár reggeli torna a taichi, semmiféle szakrális jellege nincsen, kimennek a nénik-bácsik a terekre és együtt elvégzik az alap formagyakorlatokat minden egyes reggel.

A taichi második szempontja, hogy (2) művészet, szerintem. Szintén a több ezer éves gyakorlása adja meg ennek szépségnek is a mélyről jövő erejét. Harmonikus mozgáskultúra ez, amiben az ember átadhatja magát egy dinamikus táncnak, miközben éppen hogy nem elveszti a tudatát, hanem pont a tudatosság, az éberség, a koncentráció, az érzékelés kiteljesedésére vezet. Ilyen értelemben is szépen ellentétes posztmodern korunk elkábító hatás-özönével, ahol annyi minden kínálja öntudatunk elveszítését, a kábító- és függőséghez vezető szerektől a sokféle extázisba sodró kulturális és politikai ideológiákig. Sőt mintha maga a művészet is azt jelentené a jelenkori formájában, hogy hányféle módon tudjuk sokkolni a közönséget. A taichi szerintem egyszerűen szép, esztétikus, megejtő, békét és nyugalmat sugároz kifelé és a cselekvője számára befelé is.

A harmadik szempont pedig tagadhatatlanul az, hogy (3) van harci értéke. Akármilyen lágy stílus, de mégis konkrét haszna lehet önvédelemben. De ennek az oldalnak is a praktikusságnál messze túlmenően nagyobb a spirituális jelentősége. A taichi gyökerei tagadhatatlanul kínai buddhista szerzetesekhez vezethetők vissza. Ennek a buddhizmusnak központi tanítása a radikális erőszakmentesség. (Ahogyan Jézusnak is.) Minden élet és a teremtett világ védelme, megőrzése. Akkor hogy lehet, hogy mégis egyfajta harcművészetet dolgoztak ki és gyakoroltak? A filozófiája egyszerű: Ha úgy vagy erőszakmentes, hogy gyenge és tehetetlen vagy, ha erőszakmentességed mindössze annyit jelent, hogy minden erőszakos a kénye-kedve szerint azt csinálhat veled amit akar, akkor a szelídséged hiteltelen. Megszerezni egy képességet, erőt, hatalmat, amit aztán soha és semmilyen körülmények közt nem használsz, ez a hiteles szelídség, erőszakmentesség. És azért van ebben valami.

Jézus kereszthalálának a jelentősége is erősen megkérdőjelezhető lenne, ha nem vallanánk, hogy Jézus dönthetett volna másképp is. Jézus keresztig tartó engedelmességének pont abban van az nagyszerűsége, hogy lett volna ereje és képessége máshogy befejezni a történetet. De képes volt így dönteni, ezt vállalni. Valljuk, hogy Jézus nem tehetetlen és kiszolgáltatott volt és hogy kereszthalála nem a kényszerítő körülmények egyenes következménye. Amúgy pedig magának a jézusi etikának is alapja az adósságelengedés ószövetségi koncepciója, mely az erős felelősségét hangsúlyozza a gyenge iránt. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy legyünk erősek, de azzal soha de soha ne éljünk vissza!

Még egyszer hangsúlyozom, hogy annak a kung-funak, amit én végeztem, végzek, tudtommal sosem volt direkt vallási vonzata, az edzéseken sem, és a saját életemben sem. Indirekt hatása természetesen van, de ezek a fent említett dolgok, mint a tudatosság, önfegyelem, a szelídség vagy a harmónia teljesen összeegyeztethető a számomra a hitemmel.

A kis botránnyal kapcsolatban, amit a gimiben okoztam, a legszomorúbb, hogy valami nagyon szép, békés és szelíd dologgal pont erőszakosságot, gyűlöletet és ellenségeskedést szültem, vagy legalábbis erősítettem.
De ebben sem érzem igazán felelősnek magam, mert ahol már eleve is megvan ez a mély harag, az bármit fel tud használni a táplálására. A lányoknak - tanítványaimnak - meg jót tett a dolog, nem tudom mennyi közöm van hozzá, de az erősen depresszív, önlebecsülő, nihilizmust sugárzó őszi hangulatuk után kedves, mosolygós, lelkes lányok lettek, akik - Nick Vujicic jelszavának szellemében - már nem adják fel. :)

Arra már ki sem térek, hogy mennyi szerintem ennél sokkal problémásabb dolgot látok a gimiben, kifejezetten vallási és erkölcsi értelemben. Arról nem is beszélve, hogy pont az én Jézushoz tartozásom felett kritikát gyakorló lelkészkollégám egyik ökumenikus imaheti prédikációjának a központi magja az volt, hogy néha annyira letolja a gyerekeit, hogy azok sírva fakadnak...