2020. július 26., vasárnap

2020. július 25., szombat

ökölvívás

Reggelire ízlelgess egyszerre valós ellentmondásokat. 
Ne kapkodj, rágj meg jól minden falatot. 


Befutni a célba remek dolog, de néha csak maga a futás is öröm
A levegőbe öklözni egyszer hiba, máskor meg gyakorlás
Az ökölvívás, mint sport, egyszerre ősi hagyomány és állati brutalitás
A nélkülözhetetlen homokzsák nem véletlenül ugyanolyan négy évezrede és ma
A küzdelmet egyszerre igyekszünk elkerülni és kikerülhetetlen része az életnek
Az erőszak egyszerre lenyűgöző és elborzasztó
Az erő megnyilvánulása egyszerre gyönyörűséges és félelmetes
A félelem egyszerre menekülésre ösztönöz és lebénít
A félelem tárgya egyszerre láthatatlan és kitölt minden gondolatot
A legendás harcosok egyszerre a csodálatunk tárgyai és a pusztítás eszközei
A médiából áradó erőszak egyszerre körül is vesz és elfásítja a lelkünket
Az ökölvíváson kívül is van olyan, hogy bár semmi bajom veled, mégis megverlek
Az erőszak látványa egyszerre mindennapos és árnyékot hagy a szívünkön
Egyszerre érzem, hogy muszáj talpra állnom, mégis inkább fekve kivárom, amíg kiszámolnak
A teljesítmény mércéje látszólag az egyértelmű győzelem, valójában a kudarc utáni talpra állás
A jelen helyzet egyszerre unalmas és kiszámíthatatlan
A közvetlen jövő egyszerre egyszerű és titokzatos
Ugyanúgy vágyunk arra, hogy békén hagyjanak és, hogy mind együtt legyünk végre
A feladataink egyszerre egészen világosak és mégis könnyen elveszünk bennük
A játékszabályok pontosan rögzítettek, ugyanakkor minden erőnkkel meg akarjuk kerülni őket
Sokan megmondják, hogy mit kell tenni, mégis azt érezzük, hogy egész másképp kéne
A közmondás papja egyszerre vizet prédikál és bort iszik
Az igehirdető – mint mindenki más – egyszerre szent és alkalmatlan
A prédikációnak ugyanúgy kéne szólnia másokhoz, mint önmagunkhoz
Ha tanítunk, fegyelmezünk, az egyszerre szóljon a tanítványnak és legalább annyira önmagunknak is
Önmagunk edzése és gyakorlása bizony egyszerre megerősít és megsanyargat
A hitünk alkalmassága egyszerre tölt meg templomot és templom híján emberi szívet
Jézus egyszerre csodálatra méltó és alázatos
Isten ugyanúgy jelen van a világegyetem minden zugában és egészen közel hozzád
Egyszerre fontos Neki minden egyes lélek és kifejezetten pont te
Ugyanúgy.




2020. április 14., kedd

apátia himnusz

tökmindegy

tökmindegy, hogy valóság vagy álom
egyformán hihetetlen és abszurd
összekeveredve, szétválogathatatlan halomban
tornyosulnak a tudatom padlóján
kis zsámlin kuporogva
persze szöszölök a válogatással
de végül úgyis visszalapátolom a kupacra
szóval tökmindegy
nincs különbség

tökmindegy, hogy most vagy soha
sosincs most, mert már el is múlt
órák telnek, semmivel tele
de legalább ez is elmúlt
közelít a nagy soha
vagy már itt is van, épp most
szóval tökmindegy
nincs különbség

tökmindegy, hogy dolgozom vagy sem
nem változtat semmin
csak az számít, hogy minek látszik
aki nem csinál semmit, vetíti, hogy sokat
aki hasznos, láthatalan
próbálok legalább nem ártani
lehetetlen
szóval tökmindegy
nincs különbség

tökmindegy, hogy építek vagy rombolok
ami felépül, csak azért van, hogy összedőljön
meg amúgy is csak romokból építek
ha meg lebontok végre falat, kerítést, szögesdrótot
hajnalra magától is kinő újra
szóval tökmindegy
nincs különbség

tökmindegy, hogy van cuccom vagy nincs
a vágyakozásom erejével
a hiány szabálytalan űrt hasít önmagamba
a cucc persze sehogy sem illik az űrbe
egyszerűen nem fér el
de kidobni sem lehet újabb hasítás nélkül
úgyis tönkremegy
persze akkor sem jobb
szóval tökmindegy
nincs különbség

tökmindegy, hogy fáj vagy éppen jó
hiszen azért jó, mert épp nem fáj
meg lehet, hogy most is fáj
csak már nem érzem
hat a fájdalomcsillapító
már nem érzek semmit
nem vagyok benne biztos, hogy ez jó
amikor fáj, legalább érzem
szóval tökmindegy
nincs különbség

tökmindegy, hogy kimondom a fontosat
vagy csöndben maradok
úgysem hallja senki
vagy ha hallja, akkor a következő pillanatban már el is felejti
semmin sem változtat, sem a szó, sem a csönd
szóval tökmindegy
nincs különbség

tökmindegy, hogy igaz vagy sem
az igaz is súlytalan
a hazugság is csak karcolás, begyógyul
és végül pontosan tudjuk,
hogy nincs is a kettő között
semmi különbség
tökmindegy

tökmindegy, hogy megyek vagy maradok
minden csöndes
semmi sem látszik a szörnyből,
akitől annyira kell rettegni
maga a minden értelmet nélkülöző félelem
tűnik a legpusztítóbb fertőnek
felzabál itt bent vagy ott kint is
szóval tökmindegy
nincs különbség

tökmindegy, hogy élek vagy meghalok
persze ver a szívem meg lélegzem
eszek, iszok, ürítek
de hogy ez élet lenne - erősen kétlem
a saját sírkövem vagyok
a törődést így is úgy is megkapom
most is legfeljebb emlékekben élek
pár halványuló emlék
szóval tökmindegy
nincs különbség


(hommage á koronavírus)





2020. január 1., szerda

csomó

1

egy esőcsepp
a poros úttesten
mint fekete lyuk
az ujjam pont belefér
nedves, sötét
ragadós kátrány
az apátia
lassan áramlik
az út alatt

a következő cseppek
mintákat rajzolnak
szemek, orrok, szájak,
köldökök
majd hamarosan
összefüggő vízfátyol
borítja az utat
ezüstösen ragyognak
az utcai lámpák
arcomba visszapattanó
fényei



2

persze, rendben van
tudjuk, hogy mindig változunk
tegnap más voltam mint ma
holnap más leszek
egy cseppnyit

de tényleg változunk?
vagy csak valami
elemi hullámzás?
vagy még hullám sincs
csak teljes zűrzavar
magam sem tudom,
hogy ki vagyok,
hát hogyan ismerhetne
bárki más?

a változás
csak termodinamika
entrópia

de a nagy véletlenszerű
kaotikus mozgásban
ütközések közepette
mégis vannak csomók
pillanatnyi
összesűrűsödés

egy pillanat
és már megint
széthullik az csomó
de volt, létezett
ami történt,
megtörtént



3

megváltoztam?
lehet
igen
az állandó változáson túl is

volt csomó

a csoszogással
simára csiszolt márványból
különös arcok
néztek rám vissza
a vesémbe láttak
a májamba, a hasnyálmirigyembe
tüdőmbe, szívembe, agyamba
és égett minden
porrá, hamuvá, el is vitte a huzat
nem sok maradt

Isten

és én



4

hogy ebből mi lesz?






2019. december 22., vasárnap

vékony



Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. (Jak 4,8)


Emberarcú Istenként közelebb lép. Istenszomjú emberként lépek én is. Közelebb.
Talán a közelség adott. Karnyújtásnyira. Csak nem nyúlik az a kar. Vagy valami eltakar, elválaszt, amibe beleütközünk.

A mirfieldi kolostorban átélt lelki utazásomat az egyik idős szerzetes egy állítólag ősi ír kifejezéssel magyarázta: Thin place. Vékony hely. Mirfield is ilyen hely, ahol vékony az elválasztó határ a két világ közt. Ahol egyszer csak ott van Isten szemtől szemben. Karnyújtásnyira.

Talán csak egy kicsit jobban kéne figyelnünk. Kicsit erőltetni a szemünket.

Gyerekkoromban sokat csináltam, a metró, a hév ablakán vagy egy téli, esti busz vagy vonatúton. Kint sötét és hideg van, bent a fülkében viszont meleg és világos. Ha simán ki akarsz nézni az ablakon, akkor csak a kivilágított fürkét és önnön tükörképedet látod. Hogy tényleg kinézhess, az arcodat egész közel kell nyomnod az ablakhoz, a homlokod és orrod hozzáér a jeges üveghez. De ez sem elég, sok a fény, ezért a tenyereidet két oldalt a szemed körül az arcodhoz és az üveghez kell szorítanod, hogy a fülkéből semmi fény ne juthasson a szemedbe. Ebben az elzárkózott kis világban meregethetjük a szemünket, fürkészhetjük a kinti sötétet. És ahogy a szemünk hozzászokik, egyszercsak feltűnnek a semmiből a halvány fények - csillagok, távoli utcai lámpák, egy tanyaház ablakain kiszűrődő világosság, egy messze haladó kocsi fényszórója. A vonat száguld tovább velünk, de a tekintetem kint rohan, fogócskázik a sötétségből kirajzolódó alakokkal és fényekkel.

Azon az éjszakán valami ilyen történhetett. A pásztorok körbeülik a tábortüzet. Talán kicsit hűvös is van, de a sötétség körben átható. Máskor a tűzbe bámulva beszélgetnek vagy hallgatnak. Tudjuk, a tűz lángjai könnyen megbabonázzák a tekintetet, valósággal szugerálnak. Ma éjjel mégis más a helyzet. A pásztorok a nyájat nézik aggódva, meg a mindannyiukat körülvevő sötétséget. Háttal a tűznek, az éjszaka feketeségében fúrják a tekintetüket. Maguk sem tudják mit, de mintha keresnének valamit.

És talán az angyalok mindig ott vannak, mindig énekelnek és táncolnak, ott vannak az idők kezdete óta. Közel. Karnyújtásnyira. Aznap éjjel ott vékony lesz a hely, a fátyol, az elválasztó határ. A pásztorok szeme előtt feltárul a másik világ.

Vannak vékony helyek és vékony idők, csak nehogy elmulasszuk meglátni.


(A családi istentiszteletre barkácsoltam is valamit. Papírlapok közepéből pár centis angyalkák sziluettjét vágtam ki. Leoltottuk a villanyt a templomban, csak a gyertyák maradtak az oltáron. A gyerekek pedig anyukájuk telefonjának lámpájával fényangyalokat vetítettek a mennyezetre, a falakra. Az angyalok ott szaladgáltak és tácoltak, mi meg énekeltünk hozzá.)




2019. január 3., csütörtök

2019. január 2., szerda

rendszeretlen


(töredék)


A szanatórium terasza szélvédett, de az égen felhők száguldoznak, a napfény néha áttör a felhők résein. Jean-Louis Patisson magas támlájú karosszékben ül, derékig egy jó meleg, zöld-piros kockás gyapjútakaróba csavarva. Pjotr Fjedorovics Matracz egy egyszerű széken gubbaszt mellette.

Pat: ...Nyilván nem önmagamért csinálom ezt az egészet. Ha ez lenne a helyzet, hagynám a csudába. Persze, ki tudja, mit hoz a jövő, jelenthet az a mű előbbre jutást az egész családomnak, anyagi biztonságot, mit tudom én. (Patisson elhallgat.)
Mat: (Szintén hallgat. Kis közös csönd.)
Pat: Ha mást nem is, de azt nagyon remélem, hogy egyfajta örökséget hagyok így a lányaimra. Valamit, amire talán ők büszkék lehetnek.
Mat: Biztosan mondhatom, a lányaid most is büszkék rád.
Pat: Nem látnak tisztán, elfogultak. Én sem látom tisztán önmagam. (Csönd.) Félek, hogy az okosok majd csak azt mondják rá, hogy egy középszerű elme értelmetlen zagyvasága. És igazuk lesz.
Mat: Nem hinném, hogy zagyvaság lenne.
Pat: De az. Sőt a zagyvasággal nincs is semmi gond. A 21. században a filozófia ne legyen már skolasztikus, strukturalista. Legyen dekonstruktív, szabadon posztmodern.
Mat: Zagyva.
Pat: Pontosan.
Mat: Pompás.
Pat: Alkatilag hajlamos vagyok a rendszerépítésre. De a rendszereim mégsem skolasztikus elefántcsont tornyok, abszolút viszonyítási pontok, amik uralják a látóhatárt. Nem masszív márvány talapzatok, amire még lenyűgözőbb konstrukciókat építhetnek az eljövendő korok.
Mat: Rendszer, de mégsem rendszer? Akkor mi?
Pat: Azért tűnnek zagyvaságnak, mert kizárólag önmagukban: értelmetlenek. Viszont kapcsolatokban, viszonyokban, találkozásokban kibomlik az értelmük. Ez a rendszereim szépsége.
Mat: Ez valami szövet, ami kanyargó mintáival összeköti a valóság elemeit?
Pat: Á, amit én csinálok csak gyermeki álmodozás..
Mat: Posztmodern játék.
Pat: Mint színes üveggolyók egy virágos réten. Hajtogatott papír forgók az öszi faleveleleket táncoltató szélben...

Csönd. Felhők és fény.