2014. január 25., szombat

paradicsom város

Mint jó apa, igazán igyekszem a hajlott korom évtizedei alatt felhalmozódott bölcsességet átadni utódaimnak, ezzel gazdagítva a jövendő generációk szellemi tartalékait. Eme felelősségem teljesítése érdekében mindenféle kiselőadásokat szoktam tartani gyermekeimnek, főleg a 80-as évek kultúrájából, például a Guns N' Roses nevű fenoménról. Habár mára alig valaki ismeri őket, meggyőződésem, hogy a hatásuk sok tekintetben megmagyarázza a legutóbbi évtized kulturális tendenciáit. De haladjunk sorban.

Azt szoktam mondani, hogy GNR életmű (ebbe én a négy első nagylemezt veszem: Appetite for Destruction, Lies és a Use Your Illusion I. és II.) 90%-a két téma valamelyikébe sorolható: A számok egyik része erőteljes, néhol perverz szexuális aktus köré csoportosuló cselekményekről, kerettörténetekről szólnak. (Pretty Tied Up, It's So Easy, Rocket Queen, stb.) Ez nem túl szokatlan, mondjuk '87-ben az volt, de azóta sokan viszik tovább e vonalat, pl. Nickelback elég erősen (Figured You Out, Midnight Queen, stb.). A másik rész ennél sokkal izgalmasabb, ugyanis az elidegenedésről (Estranged), a kezünk között széthulló valóságról (Welcome to the Jungle, Knocking on Heaven's Door), széthulló tudatról (Breakdown, Coma), ezek következtében átélt magányról (November Rain), és mindebből táplálkozó légvárakról (Paradise City) és kétségbeesett alternatív valóságokról szól (In the Garden).

[Lábjegyzet: Külön érdekes, és talán nem csak számomra meghatározó a GNR teológiai érzékenysége: Paradise City, Right Next Door to Hell, Knocking on Heaven's Door, Garden of Eden, Bad Apples, stb. De ez egy külön nagy téma, maradjunk a tudat teljes elidegenedésénél...]

Nyilván nem a GNR találta fel ezt a pszichotikus életérzést, hanem kifejezték a 80as évek legvégének hangulatát. Ez már nem a Hair marihuána illatú pacifizmusa, nem a szabad szerelem hippi korszaka. Ezekre épül, innen ered, de a GNR már ennek a korszaknak a másnapossága, kemény részegséggel, kemény drogokkal, vágyott de elveszített tisztasággal és örömmel, talán csak a kemény szex és erőszak biztosíthat minket arról hogy tényleg élünk - lényeges, hogy ez sem jön be -, egy olyan világban, ahol annyira értelmetlen minden körülöttünk, hogy már a valóság sem valóság, nincs közösség, de nincs identitás sem, talán nem is létezünk, álom, pontosabban illúzió (Locomotive) minden. A GNR pedig előadta mindezt olyan erővel, ami legalább egy generációt alapvetően meghatározott, és aminek mindmáig van ereje, egy-egy fiatalt 25 év múltán is magával tud ragadni.

A GNR attól lesz zseniális és egyedi, hogy ez az általam is túldramatizált talajvesztés kétségbeejtő sötétsége az ő dallamaikban bűbájosan gyönyörű aláfestést kap. Nincs nagy was-ist-das a zenéjükben, én például azt pont szeretem, hogy az alapokat tekintve a Beatles hagyományokra épít. Szinte az összes GNR szám könnyen megtanulható és tábortűz körül egy szál gitárral is hatásosan előadható. Nyilván erre jön rá a szerintem mind művészi ihletettségben, mind zenei szakértelemben kiváló tagok egyéni tehetsége. Slash szárnyaló gitárszólói, amiket együtt lehet énekelni vele, hihetetlenül felemelik az amúgy nyomasztó gondolatokat (kifejezetten November Rain, Estranged, Sweet Child... és Knocking on...). Nem nagyon tudok más olyan együttest, ahol a szólógitáros ennyire a vállán vinné az összes számot. Abszolút nem kíséret, hanem a lényeg. (Legjobb példa erre Michael Jackson Give It to Me c. száma, amiben három GNR tag vendégszerepel, köztük Slash, aki már a szám közben is ki-kitúrja Misit, de az utolsó harmadban Jackson le is mehetne a színpadról, úgysem veszi senki észre Slash szólója mellett.) Szóval egy kis fuvola a November Rainben, drámai coda-k (kedvencem a Breakdown), szárnyaló dallamívek itt is ott is, és az egész tragikus pszichózis megdicsőül. A GNR evangélium: Romokban heverek, de ez vagyok, így vagyok szép...

Azt, ami most van (az utóbbi évtized), szerintem sokban befolyásolta a GNR életmű. Akkoriban (80as évek vége) nem volt Harry Potter, Avatar meg Eredet, ma meg nem is lehet filmet készíteni valami jó kis alternatív valóság nélkül. Viszont a ma filmrendezői és írói pontosan a GNR korszakban nőttek fel, mindegyikük a Paradise City-vel együtt szívta magába a széthullott valóság himnuszait. Sokszor érzem azt, hogy korunk búrjánzó alternatív valóságai még mindig csak kétségbeesett kísérletek, hogy valamilyen/bármilyen kapaszkodót találjuk, ha nem találunk, akkor építsünk ebben a kavargó, megfoghatatlan homokviharban, amivé a világ lett. A darabokra tört tudatnak szinte mintha előnyére válna, hogy újra és tetszőlegesen össze lehet rakni. Pár áldott pillanatra jó kis világokat lehet így megalkotni, de végül mégiscsak szétesünk, és marad a kősivatag...

Az én generációm így él, vagyis küzd a valósággal, már amennyiben ez élet. Szerintem kihoztuk a lehetséges legtöbbet ebből. Hajnalpír a szemétdombon. Áldott legyen érte a Guns N' Roses neve!

De vajon milyen gyerekeket tudunk így nevelni?...



2014. január 18., szombat

menny föld pokol

Járok egy amolyan intellektuális beszélgető körbe. A világképeink volt a téma tegnap. Kezdő feladatban arra kértek minket, hogy a menny-föld-pokol hármasságát jelenítsük meg rajzban valahogy. Nyilván kapásból minden porcikám tiltakozik az ilyen mitologikus marhaságok ellen, de csak kicsit kellett belegondolnom, hogy ha máshogy nem is, de legalábbis irodalmilag igenis komoly súlya van ezeknek a szavaknak. Szóval nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról.

menny - föld - pokol
Valami egyszerűt akartam rajzolni. Ebből aztán egy igen kacifántos rajz kerekedett, fekete szárnyú aggyal és fehér szárnyú szívvel, az öt érzékszerv megjelenítésével, és egy csomó zsinórral, ami összeköti az érzékszerveket mind az aggyal, mind a szívvel, hogy oda vissza rángathassák egymást. A rajz maga is elég bandzsi lett, és végül sokkal bonyolultabb, mint amennyire értelmes...

Aztán rajzoltam egy másikat is. Miközben az elsőn dolgoztam, a fejemben megszületett a második. És ezt szerintem nagyon eltaláltam. Tiszta, világos, egyszerű. Mégis értelmesnek tűnik nekem. Nagyon nem akarom magyarázni, de a mag az élet, a tűz el is tud emészteni, a szél meg fúj ahogy akar...
Szóval íme a menny és a pokol:

menny és pokol

Így megy ez. (by KV)




2014. január 11., szombat

ajándékok negyvenig

Ma két hete volt a születésnapom. Nem mintha amúgy nem szeretnék filózni az életen, de így karácsony és újév közt amúgy is könnyen azon kapja magát az ember fia, hogy a jelen határmezsgyéjén ácsorogva a múltat és a jövőt igyekszik kitapogatni. A kerek negyven meg aztán még rátesz egy lapáttal. Szó sincs róla, hogy úgy érezném, hogy most vagyok életem felénél, tudom jól, azon már régen átléptem. Éppen hogy, pont azon gondolkodom, hogy egy életnyi már szépen ki is telt az időmből...

Volt ebben a negyvenben jó sok minden, rengeteg nevetés és öröm, meg persze némi sírdogálás is. De csak azt tudom érezni, hogy alapvetően minden rendjén volt, ahogy volt.

Újév napján - amúgy a születésnapomon is - prédikáltam. "...amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem..." (Jn 14,13) Hát nagyon király lenne, ha ilyen varázserővel lehetne az újévbe lépni... Csak kérem, és meg is lesz! Hm. Tudom persze, hamar katasztrófához vezetne.

De az az én nagy mázlim, hogy nincs ilyen varázserőm. Nem is volt soha. Ha visszagondolok, már amennyit belátok ebből a negyvenből, a legritkább esetben alakult az aktuális kívánságom szerint az életem. Sem a pillanatnyi vágyaim, sem a nagy álmodozásaim nem igazán váltak valóra. De utólag visszatekintve azt érzem, hogy alapvetően hálás lehetek ezért. Különösen amiatt, hogy cserébe olyan dolgokat kaptam, amire életemben nem gondoltam. Nem hogy nem kértem, de eszembe nem jutott, hogy egyáltalán lehetséges. És nem a fantáziámmal van baj. Azt hiszem pont az az állati menő Istenben, hogy nagyon jó érzéke van az ajándékozáshoz. Számtalanszor kaptam azt, amit sosem kértem, de amire mégis a legnagyobb szükségem volt, most meg úgy érzem, hogy élni sem tudnék ezen tökéletes pillanatok nélkül.

Elmesélek három ilyet a sokból, választhatnék annyi mást is, de most hagy mondjam el éppen ezeket, ha már ennyire egoista lett ez az egész.

2001. január vége, Szikszó, egy lepukkant kis abaúji kórház. A szülőszoba ágyának a szélén ülünk, Linda karjában egy rongyba csavart, apró újszülött kislány, teljes figyelmével gyönyörködik benne, én még mindig simogatom Linda hátát, nyakát, átölelem. A boldogság tökéletes pillanata. Pedig pár perccel korábban még a 31 óra vajúdás, folyamatosan fokozódó, iszonyatos fájdalmai kínozták kis feleségem, én pedig csak arra gondoltam, hogy azonnal odaadnám az életemet, ha csökkenthetném vele a szenvedését. De a kislány megszületett, és a másodperc törtrésze alatt teljesen megsemmisült minden görcs és fájdalom, mintha sosem történt volna, vagy csak egy futó álom lett volna, ami elröppent az ébredéssel. Anya és apa lettünk. A pillanatba zárt csoda pedig elvehetetlen kincsként maradt meg az életünkben.

2004. pünkösd vasárnapján szabálytalan istentiszteletet tartottunk. Ugyanis a szentendrei templomunk hivatalos felszentelésére még vagy három hónapot kellett várni. De türelmetlenségünkben, lelkesedésünkben mégiscsak itt tartjuk az ünnepi alkalmat. A falak éppen csak bevakolva, a nyers, burkolatlan betonpadlón homok és sóderkupacok, nincs oltár, padok, berendezés, épphogy tető van a fejünk fölött. Székeket hordunk be, épp annyi van, hogy mindenki leüljön. Az emberek virágokat hoznak, sokan cserepest, van család aki konténerben egész kis fát cipel be a templomba. Elhelyezzük a majdani oltártérben, egy szépen hímzett terítővel letakart asztal az oltár. És amikor felcsendül a csupasz falak és sóderkupacok közt a kíséret nélküli ének, amikor a fehér konfirmandus ruhában felsorakoznak a csillogó szemű fiatalok, akkor a szememből kicsordul a könny, de látom, hogy a fél gyülekezet ugyanígy sír. Az építkezés egy éve majd mindannyiunk számára naponkénti nehézséget jelentett, fizikailag és lekileg is kifacsaródtunk, gyakran épp egymást nyírtuk ki. De ott, abban a pillanatban minden a helyére került. Felszenteletlen félkész templomocskánkban, ezen a szabálytalan istentiszteleten jelen volt velünk az Isten. Lángra gyújtotta a szíveinket. Erre azért nem számítottam, de elvehetetlen kincs lett ez is.

2013. december 19-én, pár nappal az idei karácsony előtt a legváratlanabb ajándékkal leptek meg. Komolyan úgy érzem, hogy negyven év legnagyobb lelkészi és emberi elismerését kaptam, utána három napig folyton vigyorogtam. Tudom, hogy nagy beképzeltség, de egyszerűen bearanyozta a napjaimat. A helyszín a fóti kastélyban működő étterem, ódon épület, tátongó termek, mindenütt hulló vakolat... Valami szolgálatom volt aznap, úgyhogy a tanári karácsony legvégére értem csak oda, már túl voltak az iskolában a műsoron meg az ajándékozáson, átjöttek az étterembe, sőt mire odaértem már a vacsorán is túl voltak. Semmi gond, még beszélgettek, iszogattak, leültem közéjük. A végén már csak egy asztalt ültünk körül. Ketten, Csucsuval, a karbantartó sráccal maradtunk fiúk, szintén kocsival volt, rajtunk kívül pedig kb. tizenként tündéri becsiccsentett tanárnő és hivatali alkalmazott. Megy a beszélgetés, jókat nevetünk, mindenféléről szó esik - az összes iskolai gond és fezsültség elillan egy pár órára, valami csoda folytán ez is szent idővé válik. Egyszercsak az egyik édes kis tanárnő, matekot tanít a felsőben, amolyan kis hiperaktív, nagyszájú csaj, megszólal: Elmesélem, hogy hogyan találkoztam először a Novotny Danival! Húha, mondom magamban, ebből mi lesz. A tanárnő nevét sem tudom, közös élményem vele mindössze annyi, hogy augusztus végén az általam szervezett tanári csendesnapon az én csoportomba került, és emlékszem, hogy kifejezetten értelmes dolgokat mondott. De lássuk, mi lesz a sztori...  Még annyit be kell szúrnom ide, hogy ő hihetetlenül tökéletesen adta elő az egészet, a meséjében minden egyes szó pontosan a helyén volt, mint valami vérprofi standup-os, mi mindannyian gurultunk közben a nevetéstől.

A sztori helyszíne a mézesvölgyi uszoda iszonyatosan zsúfolt kis előtere, ahol a kabátok lógnak, utcai cipők mindenütt, és hajszárítóval felfegyverzett ideges anyukák várják az úszásról kijövő gyerekeiket. A tanárnőnek talán két gyermeke van, a kisfiú dekoncentránt, az ugyanúgy vacogó kis barátaival csibészkedik, a lánynak vizes a hosszú haja, gyorsan szárítani kell, hogy meg ne fázzon, közben a kisfiúra is kell valami ruha, anyukaként Shiva hat karja sem lenne elég, hogy rendbeszedje a gyerekeit. Idegesen kiabál velük, kétségbeesetten próbája elkészíteni őket. És ez minden egyes héten két-három alkalommal így megy. És ebben az uszodai előtérben rajta kívül még húsz anyuka még ötven gyerekkel csinálja pontosan ugyanezt az ideges kapkodást. A sztori szerint ebben az őrültek házában, az egyik padon kabátok és öltözködő gyerekek között ücsörög egy szakállas ipse, kezében nyitott könyv, olvas. Neki is van ott legalább három gyereke, akik néha odamennek hozzá, ő mond nekik pár csendes szót, rájukmosolyog, begombol egy inget, a gyerekek meg elmennek, szárítják a saját hajukat meg egymásét, idétlenkednek mint a többiek, de azért csak felöltöznek, a pasi meg közben tovább olvas. Elmesélése szerint a tanárnőt nagyon megrázta a helyzet, és hiába a húsz anyuka, akik mind egyforma idegesen rohangásznak, szerinte mégis mind a huszan pontosan tudják, hogy valójában ők a zakkantak és annak az egy ipsénaek van igaza. Állítólag kipróbálta a higgadt módszert, szerinte mindössze egy perc lett a különbség, nagy cirkuszolás nem is annyira hatékony, mint aminek látszik... A szori vége csak annyi, hogy amikor aztán az ÖQ folyosóján meglátott engem, akaratlanul is felkiáltott: Mit keres itt a higgadt pasi az uszodából?

Mindannak, amit lelkészként képviselni igyekszem, mindaz, ami a filozófiám, a teológiám, a hitem, mindaz, ami vagyok, belesűrűsödött ebbe a kis történetbe. Ez az este jó eséllyel küzd az életem legváratlanabb és legmeghatóbb ajándéka címért...

Thorton Wilder egy drámában foglalkozik a kicsomagolatlan ajándékok problémájával. A gondolat egyszerű, Isten számtalan ajándékot elkészít a számunkra, de ezekből csak nagyon keveset veszünk észre. Pedig minden napban ott rejtőznek ezek az ajándékok, és lehet hogy a sértődés helyett csak egy mosoly, beképzeltség helyett egy kis alázat, önimádat helyett csak egy kis érzékenység kell, hogy ezeket az ajándékokat észrevegyük, kicsomagolhassuk. Szó sincsen róla, hogy varázserőnk van, hogy minden vágyunk isteni erővel teljesül. De Ő körbevesz minket a különleges és elvehetetlen kincsek lehetőségeivel. Azt kívánom, hogy ebben az évben még ügyesebb legyek, mind ügyesebbek legyünk ezeknek az ajándékoknak a felfedezésében, kicsomagolásában, minden egyes nap. Mert azért, bizony kapni is állati jó.

Negyedikix, a gall (by UJ)


2014. január 8., szerda

2014. január 4., szombat

retro-régész

Szembesültem a ténnyel, hogy a freeblog.hu - az ott olvasható 100+ bejegyzésemmel együtt - teljesen megszűnt...

Egyszer, amikor a freeblog betegeskedni kezdett, csináltam egy exportot. Ebből lett egy .xml file-om, ami ha elég furcsán is, de tartalmazza a régi írásaimat. Ezt megpróbálom valahogy lassanként feltárni, és - talán ez lesz a legjobb - a bejegyzések saját idejében feltöltögetni ide a blogspotra. Ha már úgyis lesz így egy átvizsgálás, akkor majd címeket is adok, meg rendes cimkéket. Minden ilyen ex-freeblogos írásom megkapja a retrorégész cimkét is, úgy is rá lehet keresni. Meg persze a régi dátum is feltűnő lesz. Már, ha valakinek van kedve ilyen régi hülyeségeimhez is. Amúgy nyilván fogok cenzúrázni, a teljesen értelmetlen írásaim maradhatnak eltemetve, de ahogy magamat ismerem, a kevésbé hülyéket már ki fogom tenni...

Na elő az ásót meg a kis seprűcskét, kezdődhet a régészkedés! (Vagy a régészkellékek igazából egy kalap, egy ostor és egy hatlövetű?)