kislányom keresztben

Ma reggel annyira gyűrött vagyok, hogy bármi igényesebb filozofálgatás helyett - amúgy is tudatában vagyok, hogy lefele száll a színvonal, lehet nem kéne mindent közzétenni - csak egy kérdés foglalkoztat: Hogyan lehetne kislányomat leszoktatni arról, hogy éjjel átjöjjön az ágyunkba és közöttünk aludjon? Nem viccelek, ez most komolyan érdekel, bármi építő megjegyzést, javaslatot szívesen veszek.

Mert ha csak szépen aludna, semmi gond nem lenne. De valami hihetetlen breaktáncot mutat be álmában. Érezni, csak annyit érzek, hogy Ása egy valódi, édes kis pomogács, mintha öt kis kezével folyton a hátam, nyakam, fejem kutatná, a sok kis ujjacska folyton kapirgál, az öt kis lábacskájából mindig jut pár a vesémre, a bordáim közé, a nyakcsigolyámba vagy épp az arcomba. Látens pomogács voltát abból is gondolom, hogy  felteszem ugyanezt a repertoárt feleségem is megkapja. És Ása nem viccel, minőségi anyagot ad le, ha már rúgás, akkor az legyen rendes, én komolyan feljajdulok...

Mindenekelőtt rögzítem, hogy érzelmileg végletesen és véglegesen el vagyok kötelezve Ása iránt, a szívem csücske, rajongok érte. És pont ebből fakad a megoldhatatlannak tűnő dilemmám. Ugyanis beszélgettünk már vele erről és ő csak mereszti a nagy kék szemeit és bűbájosan közli, hogy annyira jó neki köztünk aludnia. Hogy szeret ott lenni, a nagy ágyban ébredni reggel. És különben is oda van készítve közénk egy másik saját kispárnája, kis takarója - ez igaz, - akkor azokon ő mikor fog aludni? Érzem, aggódik, hogy a második szet ágynemű nehogy elveszítse egzisztenciális létértelmét.

Nyilván nem működik a helyzet intellektuális kezelése. Amikor valamikor éjjel felébred, széthullott tudatában ez az egy cél áll össze. Hm, hol vagyok? - ágyikóm, szoba... Mit csinálok itt a sötétben? - Ja igen, vár a másik kis ágyneműm a szüleim meleg teste közt... Ezt nem tudom logikus érveléssel legyőzni. Nyilván elzárkózom attól is, hogy valami kellemetlenségnek tegyem ki, és majd amiatt szokik le az átjövögetésről. Egyrészt nem fogom szándékosan bántani, másrészt még csak nem is szívesen veszem el tőle, ami ilyen jól esik neki, harmadrészt meg - bár nagyon a határon mozgok - de még mindig úgy vagyok vele, hogy inkább nekem legyen valami kellemetlenségem, mint neki. Ez általánosságban is igaz, ha ténylegesen részesülni tudnék a gyermekeim nehézségeiből, küzdelmeiből, szenvedéséből, ha bármit átvállalhatnék belőlük örömmel és dalolva megtenném.

Lehet, hogy csak önmagam nevetséges és szánalmas fényezése, de kicsiben mintha

a kislányom keresztben 

lenne az én keresztem.

Na jó, tudom, hogy ez túlzás, de legalább rímel. És amikor kora reggel ennyire fáj a hátam, akkor éppenséggel elég valóságosnak tűnik a dolog...