pingpong etika

Alábbi írásom nem csak eléggé elszállt, hanem tele van a személyes nyafogásommal, igényesebbre vágyóknak alternatívát kínálok, tessék lejjebb keresni egy színvonalasabbat, vagy itt vannak régi írásaim, mondjuk: http://labirintus.freeblog.hu/archives/2010/03/15/kzpkeleteurpaiteolgia/

Szóval az alábbiak csak erős idegzetűeknek.

----------------------------------------------------------

Nos, a mai írásom tétje tisztán pszichikai. Fel kéne dolgoznom valahogy a szerdai kudarcomat. Na lássunk neki.

Szerdán megint elmentem pimpire (pingpong). Nyilván megint a hierarchia legalján, egy hölggyel kerültem párba, ilyenkor aztán garantált, hogy az edzés több mint felét labdaszedegetéssel töltöm. Ami persze iszonyatosan kimerít, már csak alkatomból adódóan is. Edzés után a vezetőnk kedvesen rákérdezett, hogy miért vagyok mostanában ilyen ritkán, én meg - bár jól tudom édesapámtól: ne szólj szám, nem fáj fejem - nem tudtam befogni és panaszkodni kezdtem a magányosságomra, az értelmetlennek tűnő edzésekre, a pingpongban talált örömöm hiányára. Erre megkaptam egy kiselőadást arról, hogy egyedül én tehetek minden bajomról, a hűtlenségemről, hogy nekem kell jobban igyekeznem, hogy jobb legyen a helyzetem. Egyszóval, most el kéne döntenem, hagyom az egészet a francba, vagy erőltetem tovább. Jellememből fakadóan persze a menekülés a szokásos válaszom...

Minimalizálva a konklúzió: Úgy is szégyellem magam, hogy eljárok egyedül szórakozni, ráadásul a családom kis pénzét költöm rá, de ha ezt még nem is élvezem, akkor minek csináljam?

De azért fejtsük ezt ki egy kicsit részletesebben. Az edzőm - mondjuk minket felnőtteket, vagy legalábbis engem nem sokat edzett, de gondolom ez nem is dolga, csak hát a megszólítás kicsit furcsa így, de mindegy, maradjunk ebben - kiselőadásában két számomra problémás szakasz volt.

Az egyik a minden csak rajtad múlik, nincs lehetetlen csak tehetetlen ember, akinek rossz az csak magát hibáztathatja koncepció. Ahogy Vonneguttól is megtanulhattuk, ez az igazi amerikai álom, Nixon szuper-republikánus koncepciója: Aki nyerő, akinek jó megy, aki erős, gazdag és sikeres, az csak a személyes tehetségét és ügyességét bizonyítja, míg a vesztesek, a szegények, a nyomorultak és a betegek és a gyengék csak magukra vethetnek, amiért nem igyekeztek jobban nyerővé válni. Ez a szélsőséges társadalmi darwinizmus, megfejelve persze azzal, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. De azt hiszem nem kell komolyabban bizonygatnom, hogy mennyire nem a szuperlények vannak hatalmon, hogy egyáltalán nem látszik, hogy a gazdag és sikeres nyerők olyan tehetségesek, született zsenik és főleg az emberi határaik végső kiaknázói lennének. Sajnos én még naív álomvilágban élő - és ezzel egyfajta demokrata is - vagyok, ilyen szánalmas elvekkel, hogy az erősnek kötelessége segíteni a gyengét, hogy a vesztesek élete a nyerők kezében van, hogy a vesztesek képtelenek maguktól talpra állni, sőt a vesztesek léte szükségszerű terméke a nyerők sikerének, ami tolerálhatatlan és küzdeni kell ellene. Ilyen divatjamúlt erényeket vallok, mint szelídség, kedvesség, türelem...

Azt hiszem még az sem igaz, hogy lázadnék, igazán türelmes, beletörődő vagyok, ebben az évben még egyszer sem volt férfi párom, de igazán nem rinyáltam eddig emiatt. (Elmagyarázom ez miért gond: Nyilván én ugyanannyit hibázom, ugyanolyan béna vagyok, de ha a társam jóval kevesebbet, akkor máris jóval kevesebb a labdaszedés, hosszabb, értelmes menetek zajlanak.) Na tessék, nekem természetes módon "társ"-at írtam, pedig "ellenfelet" kellett volna. És ez a másik gondom az edzőm kiselőadásában. A világ kegyetlen farkastörvényei a pingpongban. Itt le kell győzni a másikat, eredményeket kell elérni, győzelmeket kell felmutatni. Ez nem vicc, nem játék, akkor nyersz tiszteletet és megbecsülést, ha sikeresen átgázoltál másokon. Mindenki a legjobbal akar párba kerülni, párosodni (etológiai kifejezéssel párosodni az alfa hímmel), ahhoz pedig le kell győzni a konkurenciát. Nincs itt olyan, hogy baráti alapon rotálódnánk, hogy valami rendszer szerint végül mindenki játszhatna mindenkivel, nem is beszélve bármilyen kooperáció-elméletről, netalán összedolgozva minden egyes tag érdekeit szem előtt tartsuk. Éljen a Smith-féle szabadverseny.

Tulajdonképpen mindkét koncepciót tökéletesen megértem, a pingpong, és talán kisebb nagyobb mértékig minden sport így működik. És azt hiszem ez így is van rendjén, mintha a sport természetéhez tartoznának ezek a szempontok, egészen a' priori kategóriái. Pont ezért nem nekem való. Mert nekem a játék örömére van szükségem és nem a győzelem örömére.

Még mindig nem tudom abbahagyni, ha már belevágtam a sport etikájáról való gondolkodásba, akkor még egy függeléket hagy tegyek ide. Biztosan vannak szakemberek, akik ilyesmivel foglalkoznak, sejtelmem sincs, de tisztán csak a saját szempontomból átgondolva négy kategóriába tudnám sorolni a sportágakat az én erkölcsi értékrendem alapján. Nyilván kivétel nélkül minden sportban vannak győztesek és vesztesek, vagyis legalábbis kevésbé győztesek. Tehát minden sportban vannak ellenfelek, akiket valamilyen módon felül kell múlni. Na ez a kulcsszó, a felülmúlás, és szerintem a nagy kérdés, hogy ennek a felülmúlásnak mennyire kell erőszakosnak lennie, mennyire múlik a te sikered konkrétan az ellenfél elleni erőszakon (erőszakon a másik akaratával szemben a te akarod másikra kényszerítését értem, ilyen értelemben nem csak fizikai befolyásolásra vonatkozik.) Az alábbi listákon nyilván lehet vitatkozni, de azt remélem, hogy a koncepció érthető lesz.

I. kategória: Minimalizált erőszak. Ezekben a sportágakban lényegében semmiféle kölcsönhatás nincs a versenyzők közt, legfeljebb pszichológiai - ami persze azért elég erős hatás tud lenni, - de a sportág eredeti szándéka szerint teljesen egyforma feltételek, laboratóriumi környezet biztosítottak a versenyzők számára.
Szerintem ilyen: minden egyéni indításos verseny (sífutásban, biatlonban tudom, hogy van ilyen), síugrás, bob, lesiklások, magas-, rúd- és távolugrás, súlylökés, diszkosz- és kalapácsvetés, rövidtávfutás (50-100 m), íjászat, súlyemelés, díjugratás, golf, darts, harcművészetekben a formagyakorlatok, talán az úszás, itt nem tudom, hogy a szomszéd pályán úszó által keltett hullámok, örvények befolyásolják-e a másik úszót, ha nem, akkor az úszás is ilyen, ha igen, akkor a II. kategóriámba kerül.

II. katergória: Egyéni küzdelem, de egymással valamilyen kölcsönhatásban. A felkészülésnek alapvetően nem része a másik akadályozása, befolyásolása, effektíve legyőzése, a saját teljesítmény a döntő, de a verseny közben konkrét kapcsolatba kerülnek a versenyzők, ami a szabályok általában szigorú keretei közt mégiscsak lehetőséget biztosít valamennyi erőszakra a másik ellen. Pl. a másik szélárnyékában huzatom magam, így nekem pihentetőbb; vagy éppen feltartom, akadályozom a másikat bizonyos cél érdekében.
Szerintem ilyenek: Közép- és hosszútáv futás, kerékpár, tömegrajtos és üldözéses versenyek sífutásban, biatlonban, autó és motorsport.

III. kategória: Csapatsportok. Alap felállásuk szerint a IV. kategória minden ismérve igaz rá, de azért veszem mégis egy fokkal kevésbé erőszakos sportnak, mert a hangsúly általában mégis az adott csapaton belüli kooperáción van, a stratégián és taktikán, az együttműködés képességén, ami pont ellentétes az erőszak koncepciójával. Ilyen majdnem minden csapatsport, nem sorolom fel.

IV: kategória: Gladiátorharcok, ahol a győzelem konkrétan az adott ellenfél megsemmisítésén múlik, azon, hogy mennyire sikeresen tudod befolyásolni a másikat, mennyiben tud a te akaratod sikeresen érvényesülni a másik felett. Nyilván itt is számít az egyéni teljesítmény, de a döntő mégis az ellenfél hatékony kezelése, irányítása, kihasználása, stb.
Szerintem ilyenek: küzdősportok, mint boksz, birkózás, cselgáncs, sakk, pingpong, tenisz, vívás, a snooker, bár ez utóbbiban eléggé ritka a safety játék, a snooker többi része inkább II. kategória.

Na, azt hiszem, a kudarcomat intellektuálisan fel is dolgoztam, akár mehetek is holnap pingpongozni. :)