2013. április 10., szerda

apai létböjt

Hazaérek, szuszogok, ledobom a cuccom, a szemem sarkából látom, hogy egy csinos hölgy ül a lépcsőnkön, olvas, cicanadrág meg divatos kis pólócska, a haja meg kuszán hullámzik le a vállán, mégis mit keres itt, kihez jött, én vajon jó házba jöttem be, amikor pedig jobban megnézem, leesik, hogy nahát, őt ismerem, a nagylányom.

Máskor meg dolgozom az asztalomnál, elsuhan mellettem a hölgy, olyan légies, könnyed mozgással, olyan elegáns és olyan idegen. Vagy benézek a lányszobába, az íróasztalnál buzgón ír valaki valamit, szép egyenes háttal, fegyelmezetten dolgozik, elszégyellem magam, biztos rossz ajtón nyitottam be, nem akartam megzavarni senkit.

Persze újra és újra szembesülök a ténnyel, ez a különös jelenség, az ismeretlennek tűnő hölgy a nagylányom. A nagy barna titokzatos szemeiben valahol ott rejtőzik a kicsi Klára ravasz huncutsága, de most mégis nyugodt, kimért, nemes és nekem igazából sejtelmem sincs mire gondol, mi foglalkoztatja, mi zajlik belül, benne.

Tudom, már idéztem, de azt hiszem így lesz kerek. Egy Less Than Jake klipp elején olvastam: "Azon a napon, amikor egy gyerek ráébred, hogy minden felnőtt esendő, akkor válik kamasszá; amikor megbocsát nekik, felnőtté válik." (Alden Nowlan) Ahogy én most látom, ez az igazság még erősebb lenne kicsit átfogalmazva:

"Azon a napon, amikor a gyermek ráébred, hogy a szülei esendő emberek, akkor válik kamasszá; amikor megbocsátja ezt nekik, felnőtté válik."

A lányom által tükröződő önmagamat megpillantva most látom, hogy kamasz lett. Azt hiszem naponként szembesül az esendőségemmel. Lehet, hogy néha én is idegennek tűnök neki? Nem irígylem.

Különös apai létböjt vette kezdetét. Érzem, hogy hosszú az út a megbocsátásig. De nagyon akarom ezt a bűnbocsánatot. És mintha igazi böjti időszak lenne, mélyen bennem mozdul a késztetés, hogy érdemessé kell lennem a végső kegyelemre. Hogy esendőségemet nem letagadva, nem elrejtve, hanem azzal éppenhogy szembenézve nekem magamnak kell javulnom, össze kell szednem magam, meg kell tisztítanom magam, hogy a végén úgy fogadhassam a bűnbocsánatot, hogy igen, méltó vagyok rá.

És ez hú, nagyon jó lesz. Sokat várok tőle, szerintem tudunk majd igazán jó barátokká is válni a lányommal. Addig pedig megmarad a titokzatos tekintete, a jelenés léte, a kínos beszédeim, amikor nem csak ő, de igazából én sem értem, hogy mit akarok elmondani neki. Az esendőségem teljes csomagja, amit - megértem - nem igazán akaródzik neki kinyitni, kipakolni... És remélem végig megmarad amikor néha váratlanul hozzámbújik a kanapén, vállamra hajtja a fejét, sejtelmem sincs mi zajlik benne, de azt érzem, hogy ez jó neki és akkor tudom, hogy apai létböjtöm végéig, a bűnbocsánatig is minden tőlem telhetőt megadok a lányomnak, amit egy apa a gyermekének adhat.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése