2013. április 2., kedd

képzelet feltámadás

Utóbbi hónapokban az esti kikapcsolódásunk asszonykámmal estéről-estére lényegében csak annyiból állt, hogy valami sorozat egy-egy epzódját néztük meg. Egy egész film teljesen esélytelen, Linda egyszerűen annyira elfárad estére, hogy az a 25-50 perc már a maximum, amit ébren kibír. És ezt is trükkökkel, egy kis rágcsa, kényelmetlenebb elhelyezkedés a kanapén, stb...

Lényeg a lényeg, elsősorban két trancsírsorozatot nézünk. Ja, azokat a sorozatokat nevezem így, amik minden epizódja egy szépen kikészített hullával kezdődik, melynek brutálisan legyilkolt látványát legalább egy pillanatra megmutatja a kamera. Mondjuk azt hiszem az ilyen trancsírok közül ez a kettő még nem is olyan vészes. Szóval két sorozat, két fickó, Richard Castle és Patrick Jane.

Mostanában rá szoktam világítani, hogy azt hiszem, eljött végre az én népszerűségem ideje, hála a Hobbit trilógiának. Kedves, gömbölyded, szakállas és hosszú hajú törpék, romantikus álmokkal, akik ugyanakkor férfiasan erős hősök, ráadásul nem izgatja őket a világ megmentése, csak a saját otthonuk, a szeretteik jövője és békéje a küzdelmük célja, ami valljuk be megintcsak elég szimpatikus. Plusz van belőlük egyből tizenhárom, szóval még az egyéniség számára is marad mozgástér. Hát király, nyerő leszek végre.

Ez a helyzet Castle-lel és a mentalistával is. Tulajdonképpen érdekes, hogy ilyen karakterek lehetnek a posztmodern hősök. Vége az ostoba, de mácsó szépfiúk korszakának, akiknek kikandikáló mellszörzetük, izmos hátsójuk és mindig tökéletes frizurájuk minden csinos nőt az ágyukba vonzott (Bond, Miami Vice, Baywatch, stb.). Helyette itt vannak a bizonytalan lelkületű, infantilis zsenik...

Nyilván nem véletlenül kattant rá feleségem pont ezekre a sorozatokra, érzek a karakterükben erősen rám is jellemző jegyeket (nem a zseniséget). Vagyis gondolom nem véletlenül jött pont hozzám feleségül. És igazából nekem is bejön, bár az erőszak meg a krimi része annyira nem izgat, de a háttérben húzódó kapcsolatok szappanopera szerű alakulását nagyon tudom élvezni. Szóval ha Castle meg Jane menő, akkor akár még én is az lehetek.

A leglényegesebb jellemzője mindkettőnek az infantilizmus. Teljesen gyermekded lelkek, annak minden lelkesedésével, gátlástalanságával, észrevéve a játék lehetőségét szinte minden helyzetben. A körülöttük lévő nőkből erős anyai ösztönöket váltanak ki, és azok valóban gyerekként kezelik őket, persze a fickók is saját magukat. És mintha nyomozóként elért sikerük is ebben gyökerezne. Zseniális megfigyelők, igazából nem tesznek mást, csak az apró valóság elemekből összerakva extrapolálnak egy fantázia valóságot. Pont ahogy a gyermeki képzelet a kert hátsó sarkában mesevilágot hoz létre. A diófa valójában várkastély, a faág ragyogó varázskard és én meg az öcsém hős lovagok vagyunk...

Azt hiszem Castle meg Jane varázsa is ebben van. A valóság apró elemeinek az észrevétele, megragadása, fontossá és értékessé emelése, és az ezekre épített képzelet burjánzása. Ettől leszenek zseniális nyomozók, ugyanakkor mélyen és alapvetően gyermekiek - tulajdonképpen kifejezetten infantilis pl. Poirot meg Colombo is. (Meg mondjuk a Big Bang-es srácok, egyszerre zsenik és végtelenül gyermetegek, korunk igazi hősei.)

Szeretem, amikor Jézus a gyermekeket állítja példaként elénk felnőttek elé, hogy ilyeneké a mennyek országa. Sok téren értem ezt, többféle magyarázatom van ennek a hasonlatnak az értelmezésére, de talán Castle meg Jane még egyet hozzáad ehhez a listához. És ezt nagyon jézusinak érzem. Felfedezni a kincseket a valóságban magunk körül, ajándékként tekinteni a mindennapok apró csodáira, majd ezekből újabb csodákat hozni létre lélekben a képzelet által, azt hiszem, ez valami nagyon szép emberi küldetés. Talán a gyermekké válás jézusi parancsa, a mennyek országának öröklése, a tényleges naponkénti feltámadás nem több - és nem is kevesebb - mint bátran meghaladni magunkat és a valóságot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése