Sok szempontból bejön nekem Ábrahám. Nyilván a Félelem és reszketés a legfőbb csáberő, de a tisztán bibliai momentumokból is izgalmas dolgok szűrhetők le. Ezek közül az egyik, hogy habár három világvallás közös ősatyja, mégis szilárd meggyőződésem, hogy Ábrahám a vallástalan hívő (~Bonhoeffer) ősképe, ideája. Mit is értek ezen?
Mi keresztények szeretünk beszélni a törvény időszakáról, majd az azt követő, azt felülmúló és felülíró evangélium koráról. De a törvény kora csak Mózessel kezdődik, mi volt előtte? Ebben van szerintem a Genezis igazi varázsa, az őstörténet jó kis eseményei és az ősatyák kalandjai olyan világot tárnak elénk, ahol még sem törvény, sem kifejezett evangélium nincs. Csak valami elképesztően genuín, természetes ősállapot, ahol még nem létezett immanens és transzcendens, viszont létezett valami egészen egyszerű és közvetlen, teljes kapcsolat Isten és világ közt. "az ÚRisten... szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben..." (1Móz 3,8) És ebben a világban épp Ábrahám az, aki leginkább lubickol ennek az állapotnak a szépségeiben. Egészen megejtő az a teljesen természetes kapcsolat, ami közte és Isten közt fennáll, és ami Mózessel és az utána következőkkel szinte teljesen eltűnik a színről.
Már a kezdet, az indulás ilyen. Ábrahám nyugiban ücsörög a háza udvarán a kis háromlábú sámlin, morzsolja a kukoricát, jóízűen pöfög a szája sarkában fittyegő pipájából, a Sokol rádió felakasztva a pajtakapura, valami recsegős, babiloni Gilgamesz himnusz szól belőle. És szól az Isten. Abrám (mert igazából még így hívják) kinyomja a rádiót, mert hát ugyebár azért mégis, de a kukoricát azért tovább fejti. Isten nagy utazásra hívja Abrámot. Ő meg csak belemered a fonott kosárban aranyló szemekre. A torzsákat összeszedi, magában dünnyögve hátraviszi a komposztra. Mire belép a tornácra már kisimultak előbb még gondterhelt vonásai, az oszlop megszokott sarkán kiütögeti a pipából a hamut és csendes de mégis határozott tónusán beszól a házba Sárának: - Drágám, csomagolj!
És később is ilyen természetes a helyzet. Abrám-Ábrahám nem azért a hit példaképe mert annyira makulátlan jellem lett volna. Azért Sárát majdnem hozzásegíti a fáraóhoz, az Isteni ígéretet is megkísérli inkább házilag megbütykölni Hágárral. Azért a közvetlen és magától értődő módért példa ő, ami nélkülöz minden vallásos rituálét, szertartást. Ábrahám csak áll a dombtetőn, körülötte a nyája, már megint pipázik, a kis táskarádió valahol a cuccai mélyén, az elem is lemerült meg itt aztán a civilizáció is hiányzik, nincs mit fogni. Rátámaszkodik a pásztorbotjára, szemével fürkészi a zöldellő dombokat, a réteket meg-megszakító ligetek foltjait. Közben pedig nyugodtan, kimérten, nem sietünk sehova, beszélget Istennel. Megvitatják az élet kérdéseit, beszélnek az érzéseikről, újra és újra előkerül az Úr kedvenc témája: a jövő. A nyáj meg legelészik, a vonuló felhők alatt pedig higgadt eszmecserét folytat Ábrahám és Isten.
Ez az alap. Nem vasárnap megy el külön a templomba, nem járt hittanra, nem kulcsolja a kezét és nem vet keresztet. Szerintem az Ábrahám fontos élethelyzeteiben felállított oltárok (kőkupacok) sem szakrális tárgyak, hanem a profán emlékezés momentumai, egyfajta családi fényképalbum, ha lett volna fényképezőgépe, nem is hordja össze azokat a köveket. Izsák feláldozásának a története pedig nyilván megint nem a vallásos buzgóság példája, hanem éppen hogy a maga legmélyebb, legemberibb egzisztenciájában rázza meg Ábrahámot az Isten. Egy szó mint száz, maximális hit, minimális vallás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése