humor valóság

A magam részéről igaznak érzem azt a véleményt, hogy a humor, éppúgy mint a sírás, egyfajta védekező-kompenzáló mechanizmus, a lélek válasza a kilátástalan, reménytelen emberi helyzetekre.

Az élesen találó és ugyanakkor felszabadító igazi humor mintha valóban az élet nyomorúságaiból fakadna. És pont azokból a helyzetekből, amikor a tehetetlenség olyan átható és bénító, amikor bármilyen racionális megoldás teljességgel elképzelhetetlen, ilyenkor a humor jelenthet egy irracionális megoldást. Vagyis megoldást nyilván nem, de valamiféle megkönnyebbülést mindenképpen. Azt az illúziót biztosítja, hogy ha valós, racionális uralmunk és befolyásunk nincs is a szerencsétlen helyzetünk felett, egyfajta irracionális valóság szintjén mégis felette állunk az eseményeknek, a humor révén mintha mégiscsak mi lennénk nyeregben.

Ráadásul, szigorúan jézusi szempontból a humor tulajdonképpen az egyetlen igazán pozitív megoldása a reménytelen helyzeteknek. Semmivel sem irracionálisabb, mint a sírás, a kétségbeesés, az öngyilkosság. Viszont a nevetés mégiscsak nevetés, ha nem is boldogságból fakad, hanem épp ellenkezőleg, a gyötrő tehetetlenségből. Vajon nem része ez a logikátlan optimizmus annak a hozzáállásnak, amit akkor vár tőlünk Jézus, amikor az aggodalmaskodásunkat kárhoztatja, amikor az ég madarai és a mező liliomai válnak példaképekké? A teljes kiszolgáltatottság közepette is észrevenni a jót, szerintem még mindig inkább a humor irracionális valóságában tegyük, mint valami ugyanilyen értelmetlen, agymosott vallási extázisban (lásd Viskó). Bármi is a gyökere, az akasztófahumor, a cinikus öngúnnyal teli nevetés mégiscsak nevetés, és ha nem is racionális eszközökkel, de mégiscsak gyógyít és erőt ad.