Nálunk ugyebár a farsang az az alkalom, amikor különféle jelmezekbe bújunk és így mutatjuk meg magunkat, elsősorban más, szintén jelemezben pózolónak. A jelmez sokféle lehet, nálunk az amcsi ijesztgetősdi nem annyira divat (bár a busók igazából ezt csinálták), ha jól látom, akkor alapvetően két csoportja létezik a jelmezeknek, (1) azok, amik lenni szeretnénk, amivé szívesen átlényegülünk, ami valamiképpen a vágyaink és álmaink jelképes megformálása, és (2) azok a jelmezek, amikkel kifejezetten másokat kívánunk szórakoztatni, humorral, szellemességgel, abszurditással. Klára egy cseresznyebefőtt jelmezétől - saját ötlete, saját kivitelezése - eltekintve a gyermekeim mindig az első kategória maskarájába bújtak.
Pici lányom első ovis éve, így első farsangja volt az idén. Előre eldöntöttük, hogy természetesen most első alkalommal nyugodtan lehet királylány vagy tündér. Amúgy a "mindent támogatok, amiben különbözni akarsz mindenki mástól" apai elvet a farsangra is alkalmazom, igyekszem nyomást gyakorolni, hogy különleges, egyedi jelmezben jelenjenek meg gyermekeim, nem nagy szám hetedik királylánynak és negyedik pókembernek lenni. Szóval, aranyos volt, közölte, hogy pillangó szeretne lenni, szerezzünk neki szárnyakat. Hugom szerzett is valahonnan, de volt hozzá fejdísz meg varázspálca is, szóval végül mégiscsak tündér lett... Szerintem jelmez nélkül is az, olyan bájos volt, igazából mintha épp a jelmezben lenne civilben, és pont a kantáros farmer a jelmez, amikor hétköznap átlagos kisgyereknek öltözik...
A jelmez - bármennyire is játék és móka - azért nem csak vicces dolog. Vonnegut azt mondja: "Mindenki az, aminek megjátssza magát. Úgyhogy nagyon kell vigyáznunk arra, hogy minek játsszuk meg magunk!" Sajnos tragikus mélységekig menően érzem, hogy mennyire meghatározza a kényszeres jelmezviselésünk társadalmunkat, és ez talán így van mióta ember az ember. Görcsösen akarjuk a képességet, hogy irányítani tudjuk, hogy minek lássanak minket mások. Egy megfelelő jelmez pedig valódi hatalmat ad, sikerélmény, győzelem, kielégülés. Aztán mintha nem is mi választanánk jelmezt, hanem a jelmez választana minket, és annyiszor úgy tűnik, hogy végül a jelmez bekebelez, felfal, megsemmisít, mitha a legvégére nem is maradna az emberből semmi, csak csillogó, de száraz és üres papírmasé - mint egy meszelt sír...
Ez a gondolat-történet valójában úgy kezdődött, hogy egy áhítat kapcsán elgondolkodtam, vajon van-e farsangos-jelmezes történet a Bibliában? És nemcsak hogy találtam, hanem egy amúgy kifejezetten zavarba ejtő történet vált teljesen világossá és értelmessé a számomra. De nézzük előlről. Az igazi jelmezesdi ott kezdődik, amikor Rebeka ráveszi a kedvenc fiacskáját Jákóbot, hogy orozza el bátyja elől az elsőszülötti áldást. Igazi jelmezkészítés ez, Ézsaunak öltözik Jákób, szőrös karokkal, elváltoztatott hanggal. És a jelmez működik! Jákób elsőszülötté válik, megszerzi azt, amivé a jelmez változtatja. És hiába a lebukás, hiába a kibújás a maskarából, az áldás megmarad, a jelmeztelen Ézsaunak meg nem marad semmi. Király kis farsang ez, hibátlanul működik!
És úgy érzem, hogy Jákób - a neve "csaló"-t jelent - meg is marad a farsangi hangulatban. Elvárásokat teljesít, szerepeket ölt magára, néha ő csal meg másokat, néha mások csalják meg őt. Lea Ráhelnek öltözik és ez a jelmez is tökéletesen működik. Jákób meg szó nélkül lenyeli a békát, hiszen ez is annak a nagy játéknak a része, amiben nyakig benne van. És ha egyszer belekerülünk, a lehetetlennel határos kikecmeregni belőle.
Az a nagy mázlija Jákóbnak, hogy összefut Istennel. És Isten pont akkor - nem véletlen persze - lepi meg Jákóbot, amikor az anyaszült meztelen. Jabbók gázlójánál nincs jelmez, nincs farsangi sokadalom, nincs elvárás és nincs másoktól rákényszerített szerep. Jákób ott áll pucéran Isten előtt, ő maga és senki más. És szerintem valami hihetetlen felszabadító élmény ez neki. Végre önmaga lehet, végre valaki őrá kíváncsi, valódi személyiségre a sokféle jelmez alatt. És Jákób önmagára talál, és az eufória hihetetlen erővel ruházza fel, dagad az öntudata és dagadnak az izmai, nem csoda, hogy bunyózni akar. Igazi pankráció, ahol bizonyítani kell és lehet a létezés létjogosultságát!
Végül ott áll a pucér Jákób Isten előtt izzadtan, kimerülten, lihegve, de csillogó szemmel, ragyogó öntudattal. (Ha már verekedtél, úgy istenigazából, akkor tudod milyen érzés ez, függetlenül a bunyó kimenetelétől.) És ránéz az Isten és felismeri, hogy habár most teljesen más, mint egész életében bármikor, mégsem ez a pucérság a különleges jelmez, hanem pont a hétköznapi átlagos Jákób a kantáros farmerjában játssza az álságos szerepeit. Szóval egyszerűbb a valódi Jákóbnak új nevet adni, így majd mindig tudja, hogy a saját, őszinte emberi volta a legfontosabb. Istennek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése