Az életünk eseményei emlékekként maradnak meg bennünk. Ezáltal részévé válnak a további életünknek is, személyiségünknek, egyéniségünknek. Az emlékek különös láncolatában, vagy inkább mint valami valami hatalmas és rendezetlen fotóalbumban ott rejtezünk mi magunk.
Trükkös dolog ez az emlékekkel. Kázmér, a hatéves képregényhős is filózik ezen, amikor rájön, hogy semmire sem emlékszik három éves kora előttről, és arra jut, hogy valami elvetemült gonosz kell, hogy legyen, aki képes egy kisgyerek agyából életének felét kitörölni, és hogy biztos szörnyű titkok szemtanúja volt... Csecsemő és kisgyermek korunkra rendszerint egyáltalán nem emlékezünk - ok, tudok én is olyanról, aki igen.
Életünk legtöbb eseményéről azonban eleven emlékeink vannak. Ezeket mint kis filmecskéket őrizzük magunkban, ápolgatjuk, ha kicsit megfakulnak, újra kiszínezzük. Vannak persze rossz emlékek, akiket szeretnénk elfelejteni, kitörölni az emlékezetünkből, de ez meg rendszerint nem sikerül, minél jobban harcolunk ellenük, annál inkább kísértenek. Aztán meg - állítólag, pszichológusok szerint - vannak olyan mély traumák és katasztrófák, amiket maga az agyunk blokkol, valami önvédelmi mechanizmus indul be, hogy a saját tudatunk épségének megtartása érdekében ezekre ne emlékezzünk.
Különböző filozófusok különbözőképpen értékelik az emlékek jelentőségét. Van aki szerint az egész tudatunk csak az emlékekből épül fel, ugyanígy a nyelvünk, a fogalomrendszer ami alapján a világot értelmezni tudjuk. Van aki szerint a személyiségünk mélyen kódolt alapinformációkra épül és az emlékek csak összezavarják lelkünk előre meghatározott pályáját. Habár az első mellett teszem le a voksom, de egy kis összezavarásra én is rájöttem.
A tévé second hand emlékeire. Amikor a fotel kényelmében teljesen passziv befogadóként kitesszük magunkat a felénk és belénk áramló tévéműsorok áradatának, különös fajta emlékeket kapunk. Ugyanis ezek mások emlékei, vagy legalábbis mások álmai. A processzus következtében a saját emlékeink közé kerülnek. Még sem egészen sajátok. (Sokat gondolkoztam, hogy tudnám érzékeltetni a különbséget.) Saját emlékünk lesz a tévé second hand kölcsön-élménye, de nem a saját életünk emléke. Úgy kerül be az emlékeink közé, hogy a legkevésbé sem fakad az életünk eseményeiből. Olyan emléket kapunk, ami nem történt meg velünk.
Azért beszélek a tévéről, mert a könyvvel ellentétben itt teljes, színes, fényes, mozgó, hangzó emlékeket kapunk. Teljesen olyanokat, amik 'akár' az életünk emlékei is lehetnének, de mégsem azok. Viszont visszaköszönnek, előjönnek, idézünk belőlük, hatnak az életünk folytatására. És talán ez a legkeményebb. Hogy mások emlékei is a mi személyiségünket formálják...
Nem is ragozom tovább. Én azt mondom, gyűjtsük a saját életünk eseményeiből fakadó emlékeket, éljük át a világgal való kölcsönhatásainkat, őrizgessük igazi kincsként ezeket. Most úgy érzem, hogy az életünk első kézből származó emlékei sokkal értékesebbek, mint az átvett second hand emlékek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése