vallástalan idea

Sok szempontból bejön nekem Ábrahám. Nyilván a Félelem és reszketés a legfőbb csáberő, de a tisztán bibliai momentumokból is izgalmas dolgok szűrhetők le. Ezek közül az egyik, hogy habár három világvallás közös ősatyja, mégis szilárd meggyőződésem, hogy Ábrahám a vallástalan hívő (~Bonhoeffer) ősképe, ideája. Mit is értek ezen?

Mi keresztények szeretünk beszélni a törvény időszakáról, majd az azt követő, azt felülmúló és felülíró evangélium koráról. De a törvény kora csak Mózessel kezdődik, mi volt előtte? Ebben van szerintem a Genezis igazi varázsa, az őstörténet jó kis eseményei és az ősatyák kalandjai olyan világot tárnak elénk, ahol még sem törvény, sem kifejezett evangélium nincs. Csak valami elképesztően genuín, természetes ősállapot, ahol még nem létezett immanens és transzcendens, viszont létezett valami egészen egyszerű és közvetlen, teljes kapcsolat Isten és világ közt. "az ÚRisten... szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben..." (1Móz 3,8) És ebben a világban épp Ábrahám az, aki leginkább lubickol ennek az állapotnak a szépségeiben. Egészen megejtő az a teljesen természetes kapcsolat, ami közte és Isten közt fennáll, és ami Mózessel és az utána következőkkel szinte teljesen eltűnik a színről.

Már a kezdet, az indulás ilyen. Ábrahám nyugiban ücsörög a háza udvarán a kis háromlábú sámlin, morzsolja a kukoricát, jóízűen pöfög a szája sarkában fittyegő pipájából, a Sokol rádió felakasztva a pajtakapura, valami recsegős, babiloni Gilgamesz himnusz szól belőle. És szól az Isten. Abrám (mert igazából még így hívják) kinyomja a rádiót, mert hát ugyebár azért mégis, de a kukoricát azért tovább fejti. Isten nagy utazásra   hívja Abrámot. Ő meg csak belemered a fonott kosárban aranyló szemekre. A torzsákat összeszedi, magában dünnyögve hátraviszi a komposztra. Mire belép a tornácra már kisimultak előbb még gondterhelt vonásai, az oszlop megszokott sarkán kiütögeti a pipából a hamut és csendes de mégis határozott tónusán beszól a házba Sárának: - Drágám, csomagolj!

És később is ilyen természetes a helyzet. Abrám-Ábrahám nem azért a hit példaképe mert annyira makulátlan jellem lett volna. Azért Sárát majdnem hozzásegíti a fáraóhoz, az Isteni ígéretet is megkísérli inkább házilag megbütykölni Hágárral. Azért a közvetlen és magától értődő módért példa ő, ami nélkülöz minden vallásos rituálét, szertartást. Ábrahám csak áll a dombtetőn, körülötte a nyája, már megint pipázik, a kis táskarádió valahol a cuccai mélyén, az elem is lemerült meg itt aztán a civilizáció is hiányzik, nincs mit fogni. Rátámaszkodik a pásztorbotjára, szemével fürkészi a zöldellő dombokat, a réteket meg-megszakító ligetek foltjait. Közben pedig nyugodtan, kimérten, nem sietünk sehova, beszélget Istennel. Megvitatják az élet kérdéseit, beszélnek az érzéseikről, újra és újra előkerül az Úr kedvenc témája: a jövő. A nyáj meg legelészik, a vonuló felhők alatt pedig higgadt eszmecserét folytat Ábrahám és Isten.

Ez az alap. Nem vasárnap megy el külön a templomba, nem járt hittanra, nem kulcsolja a kezét és nem vet keresztet. Szerintem az Ábrahám fontos élethelyzeteiben felállított oltárok (kőkupacok) sem szakrális tárgyak, hanem a profán emlékezés momentumai, egyfajta családi fényképalbum, ha lett volna fényképezőgépe, nem is hordja össze azokat a köveket. Izsák feláldozásának a története pedig nyilván megint nem a vallásos buzgóság példája, hanem éppen hogy a maga legmélyebb, legemberibb egzisztenciájában rázza meg Ábrahámot az Isten. Egy szó mint száz, maximális hit, minimális vallás...

W. Allen: A tekercsek (részlet)

KETTŐ... És fölkele Ábrahám az éjszaka közepén és mondá egyetlen fiának, Izsáknak:

- Álmot láték és az Úr hangja azt mondá, hogy áldoztassék fel egyetlen fiam, úgyhogy vedd a gatyádat.

És Izsák remege és mondá: - És erre te mit szóltál? Úgy értem, mikor ő kirukkolt a dologgal?

- Hát mit mondtam volna? - kérdé Ábrahám. - Ott állok hajnali kettőkor alsónadrágban a Világegyetem Teremtőjével. Kezdjek el veszekedni?

- És azt megmondta, miért akar engem föláldozni? - kérdezte Izsák atyjától.

És Ábrahám mondá: - A hivők nem kérdeznek. Na, induljunk, mert holnap nehéz napom lesz.

És Sára, aki hallá Ábrahám tervét, felettébb ideges lőn és mondá: - És honnét tudod, hogy az Úr mondá, és nem, teszem azt, az egyik felebarátod, aki elhatározta, hogy jól megviccel, hisz az ilyen viccek utálatosak az Úr előtt, márpedig aki rászedi felebarátját, azt az Úr a pokolra küldi, akár fedezni tudja az útiköltséget, akár nem. -

És felelé Ábrahám: - Mert tudom, hogy az Úr mondá. Mély, zengő, kitűnő minőségű hangja volt, márpedig a pusztában senkinek nem búg így a hangja.

És Sára mondá: - És te véghezvinnéd-é ezt a marhaságot? -

És Ábrahám felelé: - Tartok tőle, hogy igen, hisz nincs rosszabb, mint kételkedni az Úr szavában, különös tekintettel az ország jelenlegi gazdasági helyzetére.

És Ábrahám elvitte Izsákot egy bizonyos helyre, és hozzáfogott, hogy föláldozza, de az utolsó pillanatban az Úr megállítá Ábrahám kezét és mondá: - Hát lett volna szíved megtehetni?

És Ábrahám felelé: - Hiszen te mondád...

- Na és, ha én mondám? - szóla az Úr. - Te meg rögtön beugrasz minden marhaságnak? –

Ábrahám pedig röstelkedék. - Izé... nem egészen...

- Én viccesen javaslom néked, hogy áldoznád fel Izsákot, te meg mindjárt rohansz is.

És Ábrahám térdre borula: - Az a helyzet, hogy sose vagyok benne biztos, mikor tréfálsz.

És az Úr mennydörgé: - Semmi humorérzéke. Hihetetlen.

- De hát nem bizonyítja-é, hogy szeretlek, hogy hajlamos voltam odaadni egyetlen fiamat,hogy eleget tegyek a te szeszélyednek?

És az Úr felelé: - Csak azt bizonyítja, hogy egyesek minden szamárságra hajlandók, ha egy zengő, jó minőségű hangtól kapják az utasítást.

És ezzel az Úr pihenni küldé Ábrahámot, és meghagyá, hogy másnap ismét jelentkezzék.

glorificatio inconcinnus

A következő szobából döbbenetes kilátás nyílt. A smaragdként ragyogó erdőket tavak pettyezték, melyek eget tükröző kékje szemmel felmérhetetlen mélységeket rejtett. Az alkonyat átható fényeiben a megművelt dombhátak lágy ívein aranylott az érett búzamező. Tanyák és falvak és városok színes házai közt apró eleven porszemként emberek végezték a teendőiket. Az utakon, mint egy különösen nyílt és felfakadt vérkeringésben a forgalom lomha áramlása lüktetett.

Theodor a sziklaszirten állt, rongyos göncei hullámokat vetettek ahogy lihegve kapkodta a levegőt. Görnyedt testét gyötrő zihálása lassanként enyhült, és ahogy a tekintetét az előtte elterülő lenyűgöző látképre emelte, kezdett teljesen megnyugodni. Átható tekintettel fürkészte a tájat. A lábánál elterülő vidék számára jóval több volt egy milliónyi színnel kifestett és változatos domborzattal díszített térképnél. Az emlékek mint valami kiömlött festék itatták át a táj minden egyes apró részletét. Hiába a tekintetével felmérhetetlen távolság, Theodor számára az erdei ösvények, a kis csónak a tavon, a muskátli a nyitott ablakban, a színes napernyők és a műszaki hibás, félreállt teherautó mind arcokat, sorsokat, életeket jelentett.

Sok munkát, küzdelmet és áldozatot. Megmentett lelkeket. Az alábukó nap lángoló vöröse beborította Theodort. Már szálegyenesen állt a szirten, szakadt ruhája pedig elkezdett átalakulni a feltámadó könnyű szélben. Fehér és arany szálak fonták körbe könnyedén megemelkedő alakját, amikből végül egy egyszerű, ragyogó palást formálódott. Theodor tekintete egyre jobban ragyogott, lelki szemei felnagyították a táj apró részleteit. Látta mindazt a változást, ami csak neki köszönhető. A kis piros házban fiával együtt sírva imádkozó édesanyát. Az erdőből hazatérő, a bűneivel mélységesen szembesült favágót. A túláradóan vigyorgó benzinkutast, aki az üzemanyag mellé elhívást is ad a vevőinek. Az ünnepre készülő fiatalokat, ahogy kegyes himnuszaikat éneklik. Az elégedett iskolaigazgatót, akinek sikerült kicsapnia a felháborítóan kicsapongó diákját. A hajdani családapát, aki most rezignáltan oszt ételt a hajléktalanoknak. Az íróasztala felett a szentről készült festményt csodáló cégvezetőt, aki annyit tett már az egyházért és az üdvösségéért. A sok-sok megmentett életet. Isten igazi ajándéka volt ő a világ számára.

Theodor kitárta karját, hogy átölelje ezt a világot, a világát, ami annyit köszönhet neki. Tündöklő fehér-arany ruhája mint fáklya lobogott a naplemente ragyogásában. És akkor, ott a szirtfokon megdicsőülő Theodor vállaiból hófehér szárnyak bontakoztak ki, hatalmasan szétterülve körülötte. Egész lényét betöltő örömétől átitatva óvatosan mozgatni kezdte a tiszta tollakkal borított súlyos szárnyakat, ízlelgetni kezdte az hatalmas új végtagok kínálta távlatok titkait. Hogy lendületet vehessen egy hirtelen mozdulattal hátracsapta a szárnyait...

A hatodik, hetedik és nyolcadik gerinccsigolyája apró szilánkokká zúzódott, egy pillanat volt csak, és már holtan terült el az égbeszökő sziklán. Lent a zöldellő lombok közt fogócskázó szél lágy hullámokat vetett a tavon.

taichi védelem

Na, megint lebuktam. Illetve a baj persze pont abban van, hogy nem nekem, hanem másoknak lehet baja a tetteimből. Egy szó mint száz, a tizenegyedikes hittanosaimmal hittanórán taichiztunk. A teológián és még inkább nyíregyházán is csináltam a főiskolásokkal, a motivációm mindössze annyi volt akkor és annyi most is, hogy amikor tavasszal ilyen punnyadtak vagyunk, a gyerekek csak bambulnak kifelé az ablakon, nehéz koncentrálni, akkor egy kicsit felálljunk, egy ilyen kis szellemes mozgással felpezsdítsük a vérkeringésünk.

Tegnap a református lelkészhez eljutott ennek a híre, aki tajtékozva reklamálta az ügyet a mi evangélikus lelkészünknél. Az hogy én vállalom a felelősséget a tetteimért, rendben van, állok is elébe. De nyilván nem volt szándékomban őt, és leginkább a gyerekeket bajba keverni. Szóval igyekszem a magam módján rendbe rakni a dolgot. Haladjunk csak lépésről lépésre.

Összesen négy évig (1994-98) tanultam kung-fut egyetemistaként, két évig itthon és a norvégiai két évem alatt is, ott annyira intenzíven, hogy heti 15+ óra edzésem volt, végül instruktori rangig vittem, tehát papírom is van róla, hogy taníthatok. Mind a négy év alatt három különböző stílust tanultam, egy kemény stílust (Mo.-on Nan Chuant, kint Hun Gar-t, mindkettő a shaolin daru és tigris stílusra épül elsősorban), egy lágy stílust, a taichit (Yang stílus mindkét helyen) és chikungot, ami kifejezetten légzőgyakorlat, torna. Mindeközben nem váltam sem buddhistává, sem taoistává, ez nem is volt soha feltétel, nyíltan keresztény maradtam, sőt Krisztus követésemben az erőszakmentességnek ez a megnyilvánulási formája csak erősítette a hitem.

Úgy szoktam magyarázni, hogy a taichi háromdimenziós, alapvetően három szempontja van, ami a lényegéhez tartozik, és amiben az értéke is megtalálható. Az első, hogy (1) egészséges testmozgás. Több ezer éves hagyományon alapszik, így lehetséges, hogy maguknak a mozdulatoknak finom tökéletessége összhangban tud lenni a testünk egészséges működésével. Különösen jót tesz légzésnek és a vérkeringésnek. Az izmokat is az egész test minden egyes porcikájában fokozatosan terheli, tornáztatja. Még kiemelném, hogy a testtartások összetettsége különösen egészséges a gerincoszlop számára, amivel nekem is és sokaknak gondja van, főleg hogy túl sokat ülünk... Mindenesetre Kínában ugyebár reggeli torna a taichi, semmiféle szakrális jellege nincsen, kimennek a nénik-bácsik a terekre és együtt elvégzik az alap formagyakorlatokat minden egyes reggel.

A taichi második szempontja, hogy (2) művészet, szerintem. Szintén a több ezer éves gyakorlása adja meg ennek szépségnek is a mélyről jövő erejét. Harmonikus mozgáskultúra ez, amiben az ember átadhatja magát egy dinamikus táncnak, miközben éppen hogy nem elveszti a tudatát, hanem pont a tudatosság, az éberség, a koncentráció, az érzékelés kiteljesedésére vezet. Ilyen értelemben is szépen ellentétes posztmodern korunk elkábító hatás-özönével, ahol annyi minden kínálja öntudatunk elveszítését, a kábító- és függőséghez vezető szerektől a sokféle extázisba sodró kulturális és politikai ideológiákig. Sőt mintha maga a művészet is azt jelentené a jelenkori formájában, hogy hányféle módon tudjuk sokkolni a közönséget. A taichi szerintem egyszerűen szép, esztétikus, megejtő, békét és nyugalmat sugároz kifelé és a cselekvője számára befelé is.

A harmadik szempont pedig tagadhatatlanul az, hogy (3) van harci értéke. Akármilyen lágy stílus, de mégis konkrét haszna lehet önvédelemben. De ennek az oldalnak is a praktikusságnál messze túlmenően nagyobb a spirituális jelentősége. A taichi gyökerei tagadhatatlanul kínai buddhista szerzetesekhez vezethetők vissza. Ennek a buddhizmusnak központi tanítása a radikális erőszakmentesség. (Ahogyan Jézusnak is.) Minden élet és a teremtett világ védelme, megőrzése. Akkor hogy lehet, hogy mégis egyfajta harcművészetet dolgoztak ki és gyakoroltak? A filozófiája egyszerű: Ha úgy vagy erőszakmentes, hogy gyenge és tehetetlen vagy, ha erőszakmentességed mindössze annyit jelent, hogy minden erőszakos a kénye-kedve szerint azt csinálhat veled amit akar, akkor a szelídséged hiteltelen. Megszerezni egy képességet, erőt, hatalmat, amit aztán soha és semmilyen körülmények közt nem használsz, ez a hiteles szelídség, erőszakmentesség. És azért van ebben valami.

Jézus kereszthalálának a jelentősége is erősen megkérdőjelezhető lenne, ha nem vallanánk, hogy Jézus dönthetett volna másképp is. Jézus keresztig tartó engedelmességének pont abban van az nagyszerűsége, hogy lett volna ereje és képessége máshogy befejezni a történetet. De képes volt így dönteni, ezt vállalni. Valljuk, hogy Jézus nem tehetetlen és kiszolgáltatott volt és hogy kereszthalála nem a kényszerítő körülmények egyenes következménye. Amúgy pedig magának a jézusi etikának is alapja az adósságelengedés ószövetségi koncepciója, mely az erős felelősségét hangsúlyozza a gyenge iránt. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy legyünk erősek, de azzal soha de soha ne éljünk vissza!

Még egyszer hangsúlyozom, hogy annak a kung-funak, amit én végeztem, végzek, tudtommal sosem volt direkt vallási vonzata, az edzéseken sem, és a saját életemben sem. Indirekt hatása természetesen van, de ezek a fent említett dolgok, mint a tudatosság, önfegyelem, a szelídség vagy a harmónia teljesen összeegyeztethető a számomra a hitemmel.

A kis botránnyal kapcsolatban, amit a gimiben okoztam, a legszomorúbb, hogy valami nagyon szép, békés és szelíd dologgal pont erőszakosságot, gyűlöletet és ellenségeskedést szültem, vagy legalábbis erősítettem.
De ebben sem érzem igazán felelősnek magam, mert ahol már eleve is megvan ez a mély harag, az bármit fel tud használni a táplálására. A lányoknak - tanítványaimnak - meg jót tett a dolog, nem tudom mennyi közöm van hozzá, de az erősen depresszív, önlebecsülő, nihilizmust sugárzó őszi hangulatuk után kedves, mosolygós, lelkes lányok lettek, akik - Nick Vujicic jelszavának szellemében - már nem adják fel. :)

Arra már ki sem térek, hogy mennyi szerintem ennél sokkal problémásabb dolgot látok a gimiben, kifejezetten vallási és erkölcsi értelemben. Arról nem is beszélve, hogy pont az én Jézushoz tartozásom felett kritikát gyakorló lelkészkollégám egyik ökumenikus imaheti prédikációjának a központi magja az volt, hogy néha annyira letolja a gyerekeit, hogy azok sírva fakadnak...

majomkirály esze

Megint magával ragad a tavasz, a hajtás, a virágzás, a növekedés átható zöldet, gyümölcsöt, életet ígérő reménysége. Kicsit a gondolataim is a maguk kusza vadságában burjánzanak ilyenkor.

A nyugati utazást olvasom, abban szerepel egy ilyen mondat: a szépséges majomkirálynak akkora esze volt, hogy egy szóból százat értett. A mi nyelvünkben pedig van egy szólás, szoktam is használni : egy szó mint száz... Azt hiszem a két gondolat szépen kiegészíti egymást.

Nem lehettem több tíz évesnél, amikor édesapám egyszer leültetett a kanapénkra, levette a tekintélyes filozófiai könyvgyűjteménye egyik legszebb darabját, egy igényes kötésű, régi kötetet a múlt század elejéről, egy angol filozófiatörténetet, és felolvasta belőle Szókratész jellemzését, aki a bölcs ember ideális inkarnációja. Csendes, mindig higgadt, barátságos, örök szelíd mosoly jellemzi, legfőképpen pedig nem beszél fölöslegesen, ha beszél, akkor is inkább csak kérdez, hiszen tisztában van vele, hogy minél többet tud, valójában annál több az ismeretlen. Később többször is előkerült ez a könyv és belőle a filozófia atyjának leírása, meg persze más filozófusok is. És a Szókratészi példa, vagy inkább ideál megmaradt a számomra.

Egy szó mint száz, a magyar szólás is szépen egyszerűen kifejezi, hogy nincs szükség a sok beszédre, a cirkalmas körülírásokra, a köntörfalazásra (mi az a köntör?), ha száz helyett egy szóban is ki tudjuk fejezni magunkat. Persze ez a bölcsesség igazi próbája. (Az elvétve feltűnő haikuk is ezt az önfegyelmezésemet hivatottak szolgálni.) Mert nem mindegy, hogy mi az az egy szó. A kevés beszéd önmagában nyilván nem a bölcsesség garanciája, sót ugyanúgy fakadhat az ostobaságból is. De megtalálni a kommunikációnak azt a legegyszerűbb formáját, amin keresztül, - mint egy kapun, egy szűk átjárón keresztül - az értelem, a tartalom, az üzenet mégis a maga teljességében át tud jutni, el tudja érni a hallgató intellektusát.

De persze a hallgatón is múlik. Szókratész a pár szavas fontos megjegyzéseit elhelyezte maga körül az intellektuális térben, és igazán nem foglalkozott azokkal, akik képtelenek voltak abból bármit is feldolgozni. A fogadó oldalon ott kell lennie a szépséges majomkirálynak. Kell hogy olyan esze legyen, hogy egy szóból is százat ért. Hogy felfedezze a bölcs által megnyitott átjárót, hogy megragadja az üzenetet, hogy a gondolatot hagyja termékeny földbe hullani, ahol az megfogan, kihajt, leveleket, virágokat hoz, és érett, zamatos gyümölcsök ígéretével kecsegtet.

Mely gyümölcsökkel majd ismét egy-egy szóba sűrítve lehet táplálni másokat...

három

napok és órák
percek és másodpercek
aludnom kéne

antihalász

Nekem tetszik, amikor szavakat alkotunk. Vagy amikor mindenfélét játszunk a szavakkal. Gyerekeimmel elég mindennapos az ilyesmi. Két részből álló szókapcsolat kezdőbetűit felcseréljük. Vagy félbevágva egyikhez a másik, másikhoz az egyik másik felét rakjuk. Kísérletezünk eredeti szóösszetételekkel, az új fogalmakat használjuk, ízlelgetjük, megtartjuk vagy elvetjük.

Meglehetősen zavarbaejtő a szó, amit Jézus kreál Péter számára: emberhalász. A szóban rejlő abszurditás már csak azért is erős, mert ez a szóösszetétel itt új és eredeti, Jézus az adott helyzet értelmezésére hozza létre. Nincs pontos skolasztikus definíció, nincs kifejtett értelmezés, ott marad a szó a levegőben a Genezáreti tó partján, a maga nyers, tiszta abszurditásában. A mi rögzült gondolkodásunk arisztoteleszi logikai rendszere számára az emberhalász kifejezés zavarbaejtő, kijavítandó vagy legalábbis helyrerakandó, kényszeresen értelmezendő és magyarázandó.

Nyilván nem a Baywatchról beszél Jézus, nem Péternek ígéri Hasselhoff szerepét meg gázsiját, na meg a rakás szexi vizimentő leányzót. Pedig számunkra legfeljebb ez a kézenfekvő a kifejezés alapján. És megint az egyik vesszőparipámnál tartunk, egy jézusi szöveg, ami a keleti filozófiában, teszem azt egy csen buddhista iratban egyáltalán nem lenne furcsa. Nem azt mondom, hogy ott nem lenne abszurd, csak azt, hogy a sok abszurd történet közül lenne az egyik, egyszerűen a helyére kerülne. És persze, attól még hogy abszurd, nagyon is van értelme. Lássuk csak...

Én rendszerint gyermeki könnyedséggel tudok lelkesedni szinte bármiért. A kevés kivételek közé tartozik a horgászat. Vannak elhivatott horgász ismerőseim, hallgatom, ahogy mesélnek róla, egyszerűen nem tud felvillanyozni. Pedig ilyen nyugis ember vagyok, azt hinném, hogy ha valamit, akkor ezt nekem találták ki. Valószínűleg a kevés és rossz tapasztalat teszi. Egyetemistaként nyaranta egy-egy hétig egy mozgássérült házaspárnak segédkeztem pont itt Veresen. Volt itt a tó mellett egy kis nyaralójuk és református meg evangélikus teológusok számára biztosítottak szociális munkát, kis fizikai és nagy lelki kiképzést. Ez is érdekes, de erről valamikor máskor.

Szóval a bácsi lelkes horgász volt. A vele eltöltött összesen mintegy 5-6 hét alatt soha nem fogtunk semmit. Sosem túl korán összeszedtük a cuccát, kitoltam a tolókocsival a tópartra és jöttek a feladatok. Bedobni még nem volt vészes, bár volt balesetem a horoggal. De a kukacok meg bogarak feltűzése már megfeküdte a gyomrom. Valami gyanús, büdös masszából is kellett gombócokat készíteni. De a legalja mégis az volt, hogy állandóan rám szólt, hogy dobáljam meg a kacsákat kövekkel, mert azok zavarják. Én erre sosem voltam hajlandó, - biztos emiatt nem fogtunk soha semmit.

A horgászat, halászat a halak szemszögéből valahogy úgy néz ki, hogy a cselekmény elején a halak otthon vannak, saját közegükben, ahol remekül érzik magukat, élnek mint hal a vízben. Most jön a drasztikus beavatkozás, fájdalmas horog kerül a szájba, ami a víz békés otthonából kirántja, kiragadja, kihalássza a halat. A cselekmény folytatásában tehát fuldokol, ha nem fullad meg simán, akkor jól fejbecsapják. Majd megnyúzzák, kibelezik, megégetik és végül felfalják. Elég pokoli a sztori innen nézve.

Az emberhalász szerintem anti-halász, ellen-halász valójában. A kifejezés abszurditása pont abban áll, hogy a halászattal ellentétes cselekményt ír le. Az emberhalász zsákmánya alap helyzetben, a cselekmény elején már fuldoklik. Létezése kínszenvedés, nem kap levegőt, napi küzdelmet folytat az életbenmaradásért egy ellenséges világban. Ez a világ mindenféle trükkös és gonosz horgokkal rángatja ide-oda, néha jól fejbeverik, a zsigereiben turkálnak, szerepekbe, mások bőrébe kell belebújnia, és a nyilvánosság előtt bizony újra és újra égés megnyilatkozni, megszégyenítő és megalázó. Az anti-halász, ellenhalász cselekmény folytatásában viszont pont ezek a fuldokló emberek kerülhetnek olyan helyre, ami biztonságos, ahol nincs lét-küzdelem, ami otthon - végre.

Szerintem azért nem véletlen, hogy ez a halászos hasonlat nem aratott akkora sikert, helyette viszont a pásztor tényleg bejött. Mert a jó pásztornál direktben megvalósul a lényeg, a dús legelő, a hűs forrás, élet és táplálék, a megőrzött nyáj és az esetleges elveszett megkeresése, biztonság és gondviselés. Antihalászat.

pingpong etika

Alábbi írásom nem csak eléggé elszállt, hanem tele van a személyes nyafogásommal, igényesebbre vágyóknak alternatívát kínálok, tessék lejjebb keresni egy színvonalasabbat, vagy itt vannak régi írásaim, mondjuk: http://labirintus.freeblog.hu/archives/2010/03/15/kzpkeleteurpaiteolgia/

Szóval az alábbiak csak erős idegzetűeknek.

----------------------------------------------------------

Nos, a mai írásom tétje tisztán pszichikai. Fel kéne dolgoznom valahogy a szerdai kudarcomat. Na lássunk neki.

Szerdán megint elmentem pimpire (pingpong). Nyilván megint a hierarchia legalján, egy hölggyel kerültem párba, ilyenkor aztán garantált, hogy az edzés több mint felét labdaszedegetéssel töltöm. Ami persze iszonyatosan kimerít, már csak alkatomból adódóan is. Edzés után a vezetőnk kedvesen rákérdezett, hogy miért vagyok mostanában ilyen ritkán, én meg - bár jól tudom édesapámtól: ne szólj szám, nem fáj fejem - nem tudtam befogni és panaszkodni kezdtem a magányosságomra, az értelmetlennek tűnő edzésekre, a pingpongban talált örömöm hiányára. Erre megkaptam egy kiselőadást arról, hogy egyedül én tehetek minden bajomról, a hűtlenségemről, hogy nekem kell jobban igyekeznem, hogy jobb legyen a helyzetem. Egyszóval, most el kéne döntenem, hagyom az egészet a francba, vagy erőltetem tovább. Jellememből fakadóan persze a menekülés a szokásos válaszom...

Minimalizálva a konklúzió: Úgy is szégyellem magam, hogy eljárok egyedül szórakozni, ráadásul a családom kis pénzét költöm rá, de ha ezt még nem is élvezem, akkor minek csináljam?

De azért fejtsük ezt ki egy kicsit részletesebben. Az edzőm - mondjuk minket felnőtteket, vagy legalábbis engem nem sokat edzett, de gondolom ez nem is dolga, csak hát a megszólítás kicsit furcsa így, de mindegy, maradjunk ebben - kiselőadásában két számomra problémás szakasz volt.

Az egyik a minden csak rajtad múlik, nincs lehetetlen csak tehetetlen ember, akinek rossz az csak magát hibáztathatja koncepció. Ahogy Vonneguttól is megtanulhattuk, ez az igazi amerikai álom, Nixon szuper-republikánus koncepciója: Aki nyerő, akinek jó megy, aki erős, gazdag és sikeres, az csak a személyes tehetségét és ügyességét bizonyítja, míg a vesztesek, a szegények, a nyomorultak és a betegek és a gyengék csak magukra vethetnek, amiért nem igyekeztek jobban nyerővé válni. Ez a szélsőséges társadalmi darwinizmus, megfejelve persze azzal, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. De azt hiszem nem kell komolyabban bizonygatnom, hogy mennyire nem a szuperlények vannak hatalmon, hogy egyáltalán nem látszik, hogy a gazdag és sikeres nyerők olyan tehetségesek, született zsenik és főleg az emberi határaik végső kiaknázói lennének. Sajnos én még naív álomvilágban élő - és ezzel egyfajta demokrata is - vagyok, ilyen szánalmas elvekkel, hogy az erősnek kötelessége segíteni a gyengét, hogy a vesztesek élete a nyerők kezében van, hogy a vesztesek képtelenek maguktól talpra állni, sőt a vesztesek léte szükségszerű terméke a nyerők sikerének, ami tolerálhatatlan és küzdeni kell ellene. Ilyen divatjamúlt erényeket vallok, mint szelídség, kedvesség, türelem...

Azt hiszem még az sem igaz, hogy lázadnék, igazán türelmes, beletörődő vagyok, ebben az évben még egyszer sem volt férfi párom, de igazán nem rinyáltam eddig emiatt. (Elmagyarázom ez miért gond: Nyilván én ugyanannyit hibázom, ugyanolyan béna vagyok, de ha a társam jóval kevesebbet, akkor máris jóval kevesebb a labdaszedés, hosszabb, értelmes menetek zajlanak.) Na tessék, nekem természetes módon "társ"-at írtam, pedig "ellenfelet" kellett volna. És ez a másik gondom az edzőm kiselőadásában. A világ kegyetlen farkastörvényei a pingpongban. Itt le kell győzni a másikat, eredményeket kell elérni, győzelmeket kell felmutatni. Ez nem vicc, nem játék, akkor nyersz tiszteletet és megbecsülést, ha sikeresen átgázoltál másokon. Mindenki a legjobbal akar párba kerülni, párosodni (etológiai kifejezéssel párosodni az alfa hímmel), ahhoz pedig le kell győzni a konkurenciát. Nincs itt olyan, hogy baráti alapon rotálódnánk, hogy valami rendszer szerint végül mindenki játszhatna mindenkivel, nem is beszélve bármilyen kooperáció-elméletről, netalán összedolgozva minden egyes tag érdekeit szem előtt tartsuk. Éljen a Smith-féle szabadverseny.

Tulajdonképpen mindkét koncepciót tökéletesen megértem, a pingpong, és talán kisebb nagyobb mértékig minden sport így működik. És azt hiszem ez így is van rendjén, mintha a sport természetéhez tartoznának ezek a szempontok, egészen a' priori kategóriái. Pont ezért nem nekem való. Mert nekem a játék örömére van szükségem és nem a győzelem örömére.

Még mindig nem tudom abbahagyni, ha már belevágtam a sport etikájáról való gondolkodásba, akkor még egy függeléket hagy tegyek ide. Biztosan vannak szakemberek, akik ilyesmivel foglalkoznak, sejtelmem sincs, de tisztán csak a saját szempontomból átgondolva négy kategóriába tudnám sorolni a sportágakat az én erkölcsi értékrendem alapján. Nyilván kivétel nélkül minden sportban vannak győztesek és vesztesek, vagyis legalábbis kevésbé győztesek. Tehát minden sportban vannak ellenfelek, akiket valamilyen módon felül kell múlni. Na ez a kulcsszó, a felülmúlás, és szerintem a nagy kérdés, hogy ennek a felülmúlásnak mennyire kell erőszakosnak lennie, mennyire múlik a te sikered konkrétan az ellenfél elleni erőszakon (erőszakon a másik akaratával szemben a te akarod másikra kényszerítését értem, ilyen értelemben nem csak fizikai befolyásolásra vonatkozik.) Az alábbi listákon nyilván lehet vitatkozni, de azt remélem, hogy a koncepció érthető lesz.

I. kategória: Minimalizált erőszak. Ezekben a sportágakban lényegében semmiféle kölcsönhatás nincs a versenyzők közt, legfeljebb pszichológiai - ami persze azért elég erős hatás tud lenni, - de a sportág eredeti szándéka szerint teljesen egyforma feltételek, laboratóriumi környezet biztosítottak a versenyzők számára.
Szerintem ilyen: minden egyéni indításos verseny (sífutásban, biatlonban tudom, hogy van ilyen), síugrás, bob, lesiklások, magas-, rúd- és távolugrás, súlylökés, diszkosz- és kalapácsvetés, rövidtávfutás (50-100 m), íjászat, súlyemelés, díjugratás, golf, darts, harcművészetekben a formagyakorlatok, talán az úszás, itt nem tudom, hogy a szomszéd pályán úszó által keltett hullámok, örvények befolyásolják-e a másik úszót, ha nem, akkor az úszás is ilyen, ha igen, akkor a II. kategóriámba kerül.

II. katergória: Egyéni küzdelem, de egymással valamilyen kölcsönhatásban. A felkészülésnek alapvetően nem része a másik akadályozása, befolyásolása, effektíve legyőzése, a saját teljesítmény a döntő, de a verseny közben konkrét kapcsolatba kerülnek a versenyzők, ami a szabályok általában szigorú keretei közt mégiscsak lehetőséget biztosít valamennyi erőszakra a másik ellen. Pl. a másik szélárnyékában huzatom magam, így nekem pihentetőbb; vagy éppen feltartom, akadályozom a másikat bizonyos cél érdekében.
Szerintem ilyenek: Közép- és hosszútáv futás, kerékpár, tömegrajtos és üldözéses versenyek sífutásban, biatlonban, autó és motorsport.

III. kategória: Csapatsportok. Alap felállásuk szerint a IV. kategória minden ismérve igaz rá, de azért veszem mégis egy fokkal kevésbé erőszakos sportnak, mert a hangsúly általában mégis az adott csapaton belüli kooperáción van, a stratégián és taktikán, az együttműködés képességén, ami pont ellentétes az erőszak koncepciójával. Ilyen majdnem minden csapatsport, nem sorolom fel.

IV: kategória: Gladiátorharcok, ahol a győzelem konkrétan az adott ellenfél megsemmisítésén múlik, azon, hogy mennyire sikeresen tudod befolyásolni a másikat, mennyiben tud a te akaratod sikeresen érvényesülni a másik felett. Nyilván itt is számít az egyéni teljesítmény, de a döntő mégis az ellenfél hatékony kezelése, irányítása, kihasználása, stb.
Szerintem ilyenek: küzdősportok, mint boksz, birkózás, cselgáncs, sakk, pingpong, tenisz, vívás, a snooker, bár ez utóbbiban eléggé ritka a safety játék, a snooker többi része inkább II. kategória.

Na, azt hiszem, a kudarcomat intellektuálisan fel is dolgoztam, akár mehetek is holnap pingpongozni. :)

kislányom keresztben

Ma reggel annyira gyűrött vagyok, hogy bármi igényesebb filozofálgatás helyett - amúgy is tudatában vagyok, hogy lefele száll a színvonal, lehet nem kéne mindent közzétenni - csak egy kérdés foglalkoztat: Hogyan lehetne kislányomat leszoktatni arról, hogy éjjel átjöjjön az ágyunkba és közöttünk aludjon? Nem viccelek, ez most komolyan érdekel, bármi építő megjegyzést, javaslatot szívesen veszek.

Mert ha csak szépen aludna, semmi gond nem lenne. De valami hihetetlen breaktáncot mutat be álmában. Érezni, csak annyit érzek, hogy Ása egy valódi, édes kis pomogács, mintha öt kis kezével folyton a hátam, nyakam, fejem kutatná, a sok kis ujjacska folyton kapirgál, az öt kis lábacskájából mindig jut pár a vesémre, a bordáim közé, a nyakcsigolyámba vagy épp az arcomba. Látens pomogács voltát abból is gondolom, hogy  felteszem ugyanezt a repertoárt feleségem is megkapja. És Ása nem viccel, minőségi anyagot ad le, ha már rúgás, akkor az legyen rendes, én komolyan feljajdulok...

Mindenekelőtt rögzítem, hogy érzelmileg végletesen és véglegesen el vagyok kötelezve Ása iránt, a szívem csücske, rajongok érte. És pont ebből fakad a megoldhatatlannak tűnő dilemmám. Ugyanis beszélgettünk már vele erről és ő csak mereszti a nagy kék szemeit és bűbájosan közli, hogy annyira jó neki köztünk aludnia. Hogy szeret ott lenni, a nagy ágyban ébredni reggel. És különben is oda van készítve közénk egy másik saját kispárnája, kis takarója - ez igaz, - akkor azokon ő mikor fog aludni? Érzem, aggódik, hogy a második szet ágynemű nehogy elveszítse egzisztenciális létértelmét.

Nyilván nem működik a helyzet intellektuális kezelése. Amikor valamikor éjjel felébred, széthullott tudatában ez az egy cél áll össze. Hm, hol vagyok? - ágyikóm, szoba... Mit csinálok itt a sötétben? - Ja igen, vár a másik kis ágyneműm a szüleim meleg teste közt... Ezt nem tudom logikus érveléssel legyőzni. Nyilván elzárkózom attól is, hogy valami kellemetlenségnek tegyem ki, és majd amiatt szokik le az átjövögetésről. Egyrészt nem fogom szándékosan bántani, másrészt még csak nem is szívesen veszem el tőle, ami ilyen jól esik neki, harmadrészt meg - bár nagyon a határon mozgok - de még mindig úgy vagyok vele, hogy inkább nekem legyen valami kellemetlenségem, mint neki. Ez általánosságban is igaz, ha ténylegesen részesülni tudnék a gyermekeim nehézségeiből, küzdelmeiből, szenvedéséből, ha bármit átvállalhatnék belőlük örömmel és dalolva megtenném.

Lehet, hogy csak önmagam nevetséges és szánalmas fényezése, de kicsiben mintha

a kislányom keresztben 

lenne az én keresztem.

Na jó, tudom, hogy ez túlzás, de legalább rímel. És amikor kora reggel ennyire fáj a hátam, akkor éppenséggel elég valóságosnak tűnik a dolog...

nincs fésű

Van egy kedves fodrász barátunk, a fia a nagyobb fiammal jár egy osztályba. Még az alsós farsangon történt, negyedikes gyermekkel rendelkező szülőként mi is felléptünk egy műsorszámmal. Feleségemtől megtudtam, hogy sürgős szükségem van egy fésűre. Megyek a fodrász hölgyhöz, neki tuti van fésűje, kölcsönkérem. Közli, hogy nincs. Én meg sokkot kaptam, kész, ilyen nincs. Pedig hosszú szőke haja van, mindig olyan szép hullámos, nem is értem. Ki is fejti nekem, hogy nem szokott és nem is szeret fésülködni, jó a haja úgy ahogy van, különösebben nem érdekli...

Szóval fodrász fésű nélkül, mondom, nem semmi, ezt nem hagyhatom annyiban. Legalább olyan, mint egy rendőr jelvény nélkül, orvos üres receptek, lelkész Biblia vagy óvónő papírzsepi nélkül. Vagy még durvább. Kérdezem is, hogy a fodrászoknak nincs valami Hippokratészi eskü féleségük, mittomén Vidalsassoon eskü? Mi van ha teszem azt repülőgépen utazik, ott ül elől valami híres sztár, aki szerencsétlenségére elalszik a gépen, a feje hátra bicsaklik, az elvetemült szomszédja meg még a szellőztetőt is a frizurájára irányítja, kész, a hajának annyi. Kétségbeesetten felugrik a sztár asszisztense, elüvölti magát, hogy: Vészhelyzet van! Nincs önök között egy fodrász? Na, akkor mit fog tenni, na? Na? Még egy fésű sincs nála. Szégyen...

kettő

a hajnali köd
nyirkos hűs némasága
csendet énekel

humor valóság

A magam részéről igaznak érzem azt a véleményt, hogy a humor, éppúgy mint a sírás, egyfajta védekező-kompenzáló mechanizmus, a lélek válasza a kilátástalan, reménytelen emberi helyzetekre.

Az élesen találó és ugyanakkor felszabadító igazi humor mintha valóban az élet nyomorúságaiból fakadna. És pont azokból a helyzetekből, amikor a tehetetlenség olyan átható és bénító, amikor bármilyen racionális megoldás teljességgel elképzelhetetlen, ilyenkor a humor jelenthet egy irracionális megoldást. Vagyis megoldást nyilván nem, de valamiféle megkönnyebbülést mindenképpen. Azt az illúziót biztosítja, hogy ha valós, racionális uralmunk és befolyásunk nincs is a szerencsétlen helyzetünk felett, egyfajta irracionális valóság szintjén mégis felette állunk az eseményeknek, a humor révén mintha mégiscsak mi lennénk nyeregben.

Ráadásul, szigorúan jézusi szempontból a humor tulajdonképpen az egyetlen igazán pozitív megoldása a reménytelen helyzeteknek. Semmivel sem irracionálisabb, mint a sírás, a kétségbeesés, az öngyilkosság. Viszont a nevetés mégiscsak nevetés, ha nem is boldogságból fakad, hanem épp ellenkezőleg, a gyötrő tehetetlenségből. Vajon nem része ez a logikátlan optimizmus annak a hozzáállásnak, amit akkor vár tőlünk Jézus, amikor az aggodalmaskodásunkat kárhoztatja, amikor az ég madarai és a mező liliomai válnak példaképekké? A teljes kiszolgáltatottság közepette is észrevenni a jót, szerintem még mindig inkább a humor irracionális valóságában tegyük, mint valami ugyanilyen értelmetlen, agymosott vallási extázisban (lásd Viskó). Bármi is a gyökere, az akasztófahumor, a cinikus öngúnnyal teli nevetés mégiscsak nevetés, és ha nem is racionális eszközökkel, de mégiscsak gyógyít és erőt ad.

Éva volt

(A rovat mai két szereplője Jean-Luis Patiszon és Pjotr Fjedorovics Matrac, mindketten a Kinyilatkoztatás- és Sziesztaügyi Minisztérium alkalmazottai. Lépcsőház, felfele.)

Mat: (erősen szuszog)
Pat: (utoléri) Á, Monsieur Matrac. Jó estét! Szintén felfelé?
Mat: Kedves kolléga! (szusz) Való igaz, van a mozgásvektoromnak (szussz) függőlegesen felfele irányuló komponense. (szussz) De inkább pokoli leépülésnek érzem (szusz) ezt a mostani szánalmas vánszorgásomat (szusz) a magasságba...
Pat: A magam részéről a létezésünk folyamatának a függőleges menny-pokol dimenzióba való rekesztését mindig is elvetendőnek tartottam. Vagyis inkább illúzió, hogy életünk sodrában bármilyen valós minőségi hullámzás lenne...
Mat: Lassítson, kedves kolléga. Az agyával is, de főleg a lábával... (nagyszussz)
Pat: Hát, inkább pihenjünk meg itt a fordulóban.
Mat: Köszönöm, csak egy perc. (szusz)
Pat: Véletlenül sem akarom megsérteni, kedves kolléga, de talán nem mindig olyan előnyös a gömbölyded testalkata...
Mat: Ne gondolja, kedves kolléga, hogy teljesen szándékos volt, hogy az évtizedek során testem templomát öthajós katedrálissá bővítettem.
Pat: Amennyire része életének a szenvedés mélységeinek bejárása, nem tagadhatja, hogy az ízekben és illatokban egészen pragmatikus gyönyör felfedezésére képes.
Mat: Nem tagadom és nem is tagadhatom a nyilvánvalót. Mégis úgy gondolom, természetesen, csak feleségem tehet róla. Istenien főz.
Pat: Na tessék, az örök tagadás. Vagyis inkább a klasszikus felelősség áthárítás. A férfi a nőre mutogat, Ádám Évára.
Mat: Az ősi igazságokkal nem illik vitatkozni.
Pat: Azt hiszem az almás sztori Ádám és Éva közt is valóságosabb lenne...
Mat: ...amennyiben Éva - mielőtt Ádámnak átadná az ominózus tiltott gyümölcsöt - sütne belőle egy illatosan gőzölgő, zamatos, forró, ellenálhatatlan almáspitét.
Pat: Nyilván így történt, és Ádámnak esélye sem volt.
Mat: Fahéjas almáspite?
Pat: A módosított történetünk hitelessége pont abban van, hogy a bűnbeesés minden mélységét tartalmazza. Hiszen hiába vállalja Éva az Isten parancsának való elleneszegülés terhének nagyját, Ádámnak is jut bőven, az illatozó almáspitével a bűnös élvezet, a pillanat gyönyöréért hozott áldozat súlyos következményei, koleszterin és magas vérnyomás, a bűntudat tartós és feloldozhatatlan terhe őt is béklyóba veri.
Mat: Hm, almáspite...
Pat: Kolléga, csak nem meleg vacsorával várja otthon a kedves felesége?
Mat: Meg talán valami almás sütivel... Na, haladjunk, még egy fordulónyi lépcső tornyosul előttem.
Pat: Parancsoljon, öné az elsőbbség, irány felfelé, várja a menny, kedves kolléga...
Mat: Szép estét! (kuncog, majd hamarosan szuszog)

second hand emlékek

Az életünk eseményei emlékekként maradnak meg bennünk. Ezáltal részévé válnak a további életünknek is, személyiségünknek, egyéniségünknek. Az emlékek különös láncolatában, vagy inkább mint valami valami hatalmas és rendezetlen fotóalbumban ott rejtezünk mi magunk.

Trükkös dolog ez az emlékekkel. Kázmér, a hatéves képregényhős is filózik ezen, amikor rájön, hogy semmire sem emlékszik három éves kora előttről, és arra jut, hogy valami elvetemült gonosz kell, hogy legyen, aki képes egy kisgyerek agyából életének felét kitörölni, és hogy biztos szörnyű titkok szemtanúja volt... Csecsemő és kisgyermek korunkra rendszerint egyáltalán nem emlékezünk - ok, tudok én is olyanról, aki igen.

Életünk legtöbb eseményéről azonban eleven emlékeink vannak. Ezeket mint kis filmecskéket őrizzük magunkban, ápolgatjuk, ha kicsit megfakulnak, újra kiszínezzük. Vannak persze rossz emlékek, akiket szeretnénk elfelejteni, kitörölni az emlékezetünkből, de ez meg rendszerint nem sikerül, minél jobban harcolunk ellenük, annál inkább kísértenek. Aztán meg - állítólag, pszichológusok szerint - vannak olyan mély traumák és katasztrófák, amiket maga az agyunk blokkol, valami önvédelmi mechanizmus indul be, hogy a saját tudatunk épségének megtartása érdekében ezekre ne emlékezzünk.

Különböző filozófusok különbözőképpen értékelik az emlékek jelentőségét. Van aki szerint az egész tudatunk csak az emlékekből épül fel, ugyanígy a nyelvünk, a fogalomrendszer ami alapján a világot értelmezni tudjuk. Van aki szerint a személyiségünk mélyen kódolt alapinformációkra épül és az emlékek csak összezavarják lelkünk előre meghatározott pályáját. Habár az első mellett teszem le a voksom, de egy kis összezavarásra én is rájöttem.

A tévé second hand emlékeire. Amikor a fotel kényelmében teljesen passziv befogadóként kitesszük magunkat a felénk és belénk áramló tévéműsorok áradatának, különös fajta emlékeket kapunk. Ugyanis ezek mások emlékei, vagy legalábbis mások álmai. A processzus következtében a saját emlékeink közé kerülnek. Még sem egészen sajátok. (Sokat gondolkoztam, hogy tudnám érzékeltetni a különbséget.) Saját emlékünk lesz a tévé second hand kölcsön-élménye, de nem a saját életünk emléke. Úgy kerül be az emlékeink közé, hogy a legkevésbé sem fakad az életünk eseményeiből. Olyan emléket kapunk, ami nem történt meg velünk.

Azért beszélek a tévéről, mert a könyvvel ellentétben itt teljes, színes, fényes, mozgó, hangzó emlékeket kapunk. Teljesen olyanokat, amik 'akár' az életünk emlékei is lehetnének, de mégsem azok. Viszont visszaköszönnek, előjönnek, idézünk belőlük, hatnak az életünk folytatására. És talán ez a legkeményebb. Hogy mások emlékei is a mi személyiségünket formálják...

Nem is ragozom tovább. Én azt mondom, gyűjtsük a saját életünk eseményeiből fakadó emlékeket, éljük át a világgal való kölcsönhatásainkat, őrizgessük igazi kincsként ezeket. Most úgy érzem, hogy az életünk első kézből származó emlékei sokkal értékesebbek, mint az átvett second hand emlékek.

apai létböjt

Hazaérek, szuszogok, ledobom a cuccom, a szemem sarkából látom, hogy egy csinos hölgy ül a lépcsőnkön, olvas, cicanadrág meg divatos kis pólócska, a haja meg kuszán hullámzik le a vállán, mégis mit keres itt, kihez jött, én vajon jó házba jöttem be, amikor pedig jobban megnézem, leesik, hogy nahát, őt ismerem, a nagylányom.

Máskor meg dolgozom az asztalomnál, elsuhan mellettem a hölgy, olyan légies, könnyed mozgással, olyan elegáns és olyan idegen. Vagy benézek a lányszobába, az íróasztalnál buzgón ír valaki valamit, szép egyenes háttal, fegyelmezetten dolgozik, elszégyellem magam, biztos rossz ajtón nyitottam be, nem akartam megzavarni senkit.

Persze újra és újra szembesülök a ténnyel, ez a különös jelenség, az ismeretlennek tűnő hölgy a nagylányom. A nagy barna titokzatos szemeiben valahol ott rejtőzik a kicsi Klára ravasz huncutsága, de most mégis nyugodt, kimért, nemes és nekem igazából sejtelmem sincs mire gondol, mi foglalkoztatja, mi zajlik belül, benne.

Tudom, már idéztem, de azt hiszem így lesz kerek. Egy Less Than Jake klipp elején olvastam: "Azon a napon, amikor egy gyerek ráébred, hogy minden felnőtt esendő, akkor válik kamasszá; amikor megbocsát nekik, felnőtté válik." (Alden Nowlan) Ahogy én most látom, ez az igazság még erősebb lenne kicsit átfogalmazva:

"Azon a napon, amikor a gyermek ráébred, hogy a szülei esendő emberek, akkor válik kamasszá; amikor megbocsátja ezt nekik, felnőtté válik."

A lányom által tükröződő önmagamat megpillantva most látom, hogy kamasz lett. Azt hiszem naponként szembesül az esendőségemmel. Lehet, hogy néha én is idegennek tűnök neki? Nem irígylem.

Különös apai létböjt vette kezdetét. Érzem, hogy hosszú az út a megbocsátásig. De nagyon akarom ezt a bűnbocsánatot. És mintha igazi böjti időszak lenne, mélyen bennem mozdul a késztetés, hogy érdemessé kell lennem a végső kegyelemre. Hogy esendőségemet nem letagadva, nem elrejtve, hanem azzal éppenhogy szembenézve nekem magamnak kell javulnom, össze kell szednem magam, meg kell tisztítanom magam, hogy a végén úgy fogadhassam a bűnbocsánatot, hogy igen, méltó vagyok rá.

És ez hú, nagyon jó lesz. Sokat várok tőle, szerintem tudunk majd igazán jó barátokká is válni a lányommal. Addig pedig megmarad a titokzatos tekintete, a jelenés léte, a kínos beszédeim, amikor nem csak ő, de igazából én sem értem, hogy mit akarok elmondani neki. Az esendőségem teljes csomagja, amit - megértem - nem igazán akaródzik neki kinyitni, kipakolni... És remélem végig megmarad amikor néha váratlanul hozzámbújik a kanapén, vállamra hajtja a fejét, sejtelmem sincs mi zajlik benne, de azt érzem, hogy ez jó neki és akkor tudom, hogy apai létböjtöm végéig, a bűnbocsánatig is minden tőlem telhetőt megadok a lányomnak, amit egy apa a gyermekének adhat.

Leslie Jób Nielsen

Van úgy, hogy az ember valami nagyon tragikus és morbid dolgot véletlenül összekapcsol az agyában valami viccessel, és akkor kész, az ügy meg van pecsételve. Bárhogy próbálsz a helyzet komolyságára koncentrálni, csak azzal küzdesz, hogy el ne nevesd magad...

Sajnos ez történt velem szegény Jób kapcsán. Pedig nagyon szeretem a könyvet, filozófiailag is izgalmas, igényes, komoly mű, komoly mondanivalóval. Ráadásul a legtragikusabb helyzet, amikor szerencsétlen Jób az felsőbb hatalmak játékszerévé válva elveszít mindent, pont ez ment tönkre az agyamban. Jönnek sorban a szolgák, beszámolnak a tömeges halálesetekről, katasztrófákról, és ahogy Jób könyvében olvassuk: még be sem fejezte az egyik, már megérkezik a másik és mondja... Én meg Jób döbbent arcaként Leslie Nielsent látom magam előtt.

Na jó, most lehet, hogy másoknak is jól elszúrtam ezt a dolgot, de valljuk be őszintén, akármennyire morbid is, de magában a jelenetben azért van egy jó adag fekete humor. Szerintem a szerző szándéka szerint is... A bajok ilyen hirtelen özöne finoman szólva is erősen ironikus.

És hogy Leslie Nielsennél (R.I.P.) maradjunk, erre gondolok:
http://www.youtube.com/watch?v=J2_tJIgfnDA
http://www.youtube.com/watch?v=D19nGdtF-Xk

És persze bocsánatot kérek!

miért

Egy kedves barátom ezzel provokált a napokban: "Egy blognál persze mindig fenn áll a kérdes, kinek írjuk, és miért..." Nem hiszem, hogy ez olyan izgalmas, meg van is rá nagyon gyakorlatias meg nagyon elvont válaszom is, de legalább egy kicsit komolyabban elgondolkodtam rajta.

A nagyon földhözragadt válasz, hogy ez egyfajta gyakorlat. Minden reggel felkelek egy félórával korábban és írok valamit, bármit. Mások is csináltak ilyet, híres írók is (Flaubertről tudom), de leginkább édesapám miatt, aki maga is űzte ezt a gyakorlatot, és különösen fontosnak tartotta. Nem sokkal halála előtt adott is egy kis füzetet erre a célra, és - bár őszintén mondom, hogy nem sok mindenre akart engem rávenni, nagy szabadságban nőttem fel - nagyon a lelkemre kötötte, hogy minden nap írjak. Újra és újra igyekszem ezt teljesíteni is. Azt hiszem, édesapám szerint ez az egészséges ürítés egyik fajtája, jót tesz a lelki emésztőrendszernek. És úgy érzem, hogy igaza van.

Esetemben társul ehhez egy vágy, szeretném, ha szeretnék írni. Édesapámnak maga az írás valódi örömöt, élvezetet jelentett, és ezt (is) nagyon irígylem tőle. Ha valami publikációmról van szó, néha annyira nehezen haladok, kínszenvedés az egész. Talán jobb lenne a helyzetem, ha alapvetően jobban szeretnék írni...

Az elvont válasz pedig - és most tényleg szégyenpír ül ki az arcomra, miközben a sok zagyvaságomat ezzel a szóval illetem, - hogy ez talán művészet. Egyfajta. Épp a napokban olvastam Vonnegutnál: "Irodalomnak azt nevezem, ha valaki jelentést ír arról, hogy mi zajlik a fejében, szemben azzal, hogy mi van a napi hírekben." (K. V.: Vámpéterek, foma és nagybömbök. Maecenas, 2011. 274. o.) Hát ennek megfelel ez a reggelenkénti írásgyakorlatom. És persze nem minden kis írásom értelmes, egy része megmarad magamnak, közzététetlenül, mintha csak édesapám kis zöld füzetébe került volna...

Nem akarok nagy szavakat használni, egyszerűen azt gondolom, hogy lehetnek az írásaim közt olyanok, ami másoknak is érdekesek, vagy akár esetleg egyenesen valami élvezetet is jelentenek. És talán egy kicsit minden író ezért is ir. De persze nem tartom magam írónak, csak csinálom, nekem jó, ha esetleg másnak is, akkor már értelme is van.

identitás farsang

Nálunk ugyebár a farsang az az alkalom, amikor különféle jelmezekbe bújunk és így mutatjuk meg magunkat, elsősorban más, szintén jelemezben pózolónak. A jelmez sokféle lehet, nálunk az amcsi ijesztgetősdi nem annyira divat (bár a busók igazából ezt csinálták), ha jól látom, akkor alapvetően két csoportja létezik a jelmezeknek, (1) azok, amik lenni szeretnénk, amivé szívesen átlényegülünk, ami valamiképpen a vágyaink és álmaink jelképes megformálása, és (2) azok a jelmezek, amikkel kifejezetten másokat kívánunk szórakoztatni, humorral, szellemességgel, abszurditással. Klára egy cseresznyebefőtt jelmezétől - saját ötlete, saját kivitelezése - eltekintve a gyermekeim mindig az első kategória maskarájába bújtak.

Pici lányom első ovis éve, így első farsangja volt az idén. Előre eldöntöttük, hogy természetesen most első alkalommal nyugodtan lehet királylány vagy tündér. Amúgy a "mindent támogatok, amiben különbözni akarsz mindenki mástól" apai elvet a farsangra is alkalmazom, igyekszem nyomást gyakorolni, hogy különleges, egyedi jelmezben jelenjenek meg gyermekeim, nem nagy szám hetedik királylánynak és negyedik pókembernek lenni. Szóval, aranyos volt, közölte, hogy pillangó szeretne lenni, szerezzünk neki szárnyakat. Hugom szerzett is valahonnan, de volt hozzá fejdísz meg varázspálca is, szóval végül mégiscsak tündér lett... Szerintem jelmez nélkül is az, olyan bájos volt, igazából mintha épp a jelmezben lenne civilben, és pont a kantáros farmer a jelmez, amikor hétköznap átlagos kisgyereknek öltözik...

A jelmez - bármennyire is játék és móka - azért nem csak vicces dolog. Vonnegut azt mondja: "Mindenki az, aminek megjátssza magát. Úgyhogy nagyon kell vigyáznunk arra, hogy minek játsszuk meg magunk!" Sajnos tragikus mélységekig menően érzem, hogy mennyire meghatározza a kényszeres jelmezviselésünk társadalmunkat, és ez talán így van mióta ember az ember. Görcsösen akarjuk a képességet, hogy irányítani tudjuk, hogy minek lássanak minket mások. Egy megfelelő jelmez pedig valódi hatalmat ad, sikerélmény, győzelem, kielégülés. Aztán mintha nem is mi választanánk jelmezt, hanem a jelmez választana minket, és annyiszor úgy tűnik, hogy végül a jelmez bekebelez, felfal, megsemmisít, mitha a legvégére nem is maradna az emberből semmi, csak csillogó, de száraz és üres papírmasé - mint egy meszelt sír...

Ez a gondolat-történet valójában úgy kezdődött, hogy egy áhítat kapcsán elgondolkodtam, vajon van-e farsangos-jelmezes történet a Bibliában? És nemcsak hogy találtam, hanem egy amúgy kifejezetten zavarba ejtő történet vált teljesen világossá és értelmessé a számomra. De nézzük előlről. Az igazi jelmezesdi ott kezdődik, amikor Rebeka ráveszi a kedvenc fiacskáját Jákóbot, hogy orozza el bátyja elől az elsőszülötti áldást. Igazi jelmezkészítés ez, Ézsaunak öltözik Jákób, szőrös karokkal, elváltoztatott hanggal. És a jelmez működik! Jákób elsőszülötté válik, megszerzi azt, amivé a jelmez változtatja. És hiába a lebukás, hiába a kibújás a maskarából, az áldás megmarad, a jelmeztelen Ézsaunak meg nem marad semmi. Király kis farsang ez, hibátlanul működik!

És úgy érzem, hogy Jákób - a neve "csaló"-t jelent - meg is marad a farsangi hangulatban. Elvárásokat teljesít, szerepeket ölt magára, néha ő csal meg másokat, néha mások csalják meg őt. Lea Ráhelnek öltözik és ez a jelmez is tökéletesen működik. Jákób meg szó nélkül lenyeli a békát, hiszen ez is annak a nagy játéknak a része, amiben nyakig benne van. És ha egyszer belekerülünk, a lehetetlennel határos kikecmeregni belőle.

Az a nagy mázlija Jákóbnak, hogy összefut Istennel. És Isten pont akkor - nem véletlen persze - lepi meg Jákóbot, amikor az anyaszült meztelen. Jabbók gázlójánál nincs jelmez, nincs farsangi sokadalom, nincs elvárás és nincs másoktól rákényszerített szerep. Jákób ott áll pucéran Isten előtt, ő maga és senki más. És szerintem valami hihetetlen felszabadító élmény ez neki. Végre önmaga lehet, végre valaki őrá kíváncsi, valódi személyiségre a sokféle jelmez alatt. És Jákób önmagára talál, és az eufória hihetetlen erővel ruházza fel, dagad az öntudata és dagadnak az izmai, nem csoda, hogy bunyózni akar. Igazi pankráció, ahol bizonyítani kell és lehet a létezés létjogosultságát!

Végül ott áll a pucér Jákób Isten előtt izzadtan, kimerülten, lihegve, de csillogó szemmel, ragyogó öntudattal. (Ha már verekedtél, úgy istenigazából, akkor tudod milyen érzés ez, függetlenül a bunyó kimenetelétől.) És ránéz az Isten és felismeri, hogy habár most teljesen más, mint egész életében bármikor, mégsem ez a pucérság a különleges jelmez, hanem pont a hétköznapi átlagos Jákób a kantáros farmerjában játssza az álságos szerepeit. Szóval egyszerűbb a valódi Jákóbnak új nevet adni, így majd mindig tudja, hogy a saját, őszinte emberi volta a legfontosabb. Istennek is.

egy

az esőcseppek
szilánkos csillogása
maga a kétség

Sodoma 2.1

Megintcsak nem értek hozzá, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a Sodoma-Gomora történet valahogy nem áll össze. Mintha több különböző történet elemei lennének valahogy összedolgozva - teszem hozzá, elég szerencsétlenül. Az utódot bejelentő angyal-titkosügynökök hirtelen új megbízatást kapnak a bleutooth-headsetjükre és csak úgy mellékesen Ábrahám is velük megy egy darabon. Aztán a hirtelen vita Istennel, ami meglehetősen furcsán zárul le, mintha Istennek jobb dolga is lenne, de ezt azért nincs kedve Ábrahám orrára kötni. Aztán jön az egész krimi Sodomában, amiben minden megvan egy jó kis 16+ akciófilmhez. Végül Lót megpattan, de az sem sikersztori, mert bár Lót sem egy mintapolgár, de a felesége még annyira sem és pikk-pakk alulról szagolja az ibolyát, már ha az kinő egy sótömbön. És persze mindezen hercehurca után Sodomának és Gomorának kampó, a benne élő bűnös banda meg csak pillog mielőtt szénné ég, hiszen minden figyelmeztetés nélkül a fejük felett dőlt el a sorsuk.

Nyilván a zsidó tanítók is látták, hogy a történet alatt inog a léc, nem véletlen, hogy már ők megírták a Sodoma 2.0-át, a javított verzíót, csak ez alkalommal tökéletes és szellemes történettel, és bizony Jónás kalandja Ninivével teológiailag, na meg pszichológiailag is nagyon helyén van. (És Babits Jónás könyve is zseniális, bár az talán inkább még v1.1)

Mi persze ismerjük a Sodoma 2.1-et, a történet keresztény - sőt lutheri (lehetetlen önmagunktól megigazulnunk) - változatát: Eszerint Isten ráér még tovább alkudozni Ábrahámmal, lemennek öt, majd három, majd két igaz emberig, Végül Isten azt is megígéri, hogy ha csak egy igazat talál, akkor is kegyelmet kap mindenki. Ezután Isten arra is ráér, hogy maga nézzen szét Sodomában, benéz a lakásokba, a hivatalokba, a kocsmákba és a sikátorokba, a templokba és a bevásárló központokba, de végül nem talál egy árva igazat sem. Ezért - ha már úgyis itt van - Isten maga ottmarad Sodomában, megszületik ácsgyerekként, tanít és szeret, és annak ellenére hogy végül gyűlöletből meglincselik, miatta mégis lehetőséget kap Sodoma a megigazulásra. Újra és újra.

képzelet feltámadás

Utóbbi hónapokban az esti kikapcsolódásunk asszonykámmal estéről-estére lényegében csak annyiból állt, hogy valami sorozat egy-egy epzódját néztük meg. Egy egész film teljesen esélytelen, Linda egyszerűen annyira elfárad estére, hogy az a 25-50 perc már a maximum, amit ébren kibír. És ezt is trükkökkel, egy kis rágcsa, kényelmetlenebb elhelyezkedés a kanapén, stb...

Lényeg a lényeg, elsősorban két trancsírsorozatot nézünk. Ja, azokat a sorozatokat nevezem így, amik minden epizódja egy szépen kikészített hullával kezdődik, melynek brutálisan legyilkolt látványát legalább egy pillanatra megmutatja a kamera. Mondjuk azt hiszem az ilyen trancsírok közül ez a kettő még nem is olyan vészes. Szóval két sorozat, két fickó, Richard Castle és Patrick Jane.

Mostanában rá szoktam világítani, hogy azt hiszem, eljött végre az én népszerűségem ideje, hála a Hobbit trilógiának. Kedves, gömbölyded, szakállas és hosszú hajú törpék, romantikus álmokkal, akik ugyanakkor férfiasan erős hősök, ráadásul nem izgatja őket a világ megmentése, csak a saját otthonuk, a szeretteik jövője és békéje a küzdelmük célja, ami valljuk be megintcsak elég szimpatikus. Plusz van belőlük egyből tizenhárom, szóval még az egyéniség számára is marad mozgástér. Hát király, nyerő leszek végre.

Ez a helyzet Castle-lel és a mentalistával is. Tulajdonképpen érdekes, hogy ilyen karakterek lehetnek a posztmodern hősök. Vége az ostoba, de mácsó szépfiúk korszakának, akiknek kikandikáló mellszörzetük, izmos hátsójuk és mindig tökéletes frizurájuk minden csinos nőt az ágyukba vonzott (Bond, Miami Vice, Baywatch, stb.). Helyette itt vannak a bizonytalan lelkületű, infantilis zsenik...

Nyilván nem véletlenül kattant rá feleségem pont ezekre a sorozatokra, érzek a karakterükben erősen rám is jellemző jegyeket (nem a zseniséget). Vagyis gondolom nem véletlenül jött pont hozzám feleségül. És igazából nekem is bejön, bár az erőszak meg a krimi része annyira nem izgat, de a háttérben húzódó kapcsolatok szappanopera szerű alakulását nagyon tudom élvezni. Szóval ha Castle meg Jane menő, akkor akár még én is az lehetek.

A leglényegesebb jellemzője mindkettőnek az infantilizmus. Teljesen gyermekded lelkek, annak minden lelkesedésével, gátlástalanságával, észrevéve a játék lehetőségét szinte minden helyzetben. A körülöttük lévő nőkből erős anyai ösztönöket váltanak ki, és azok valóban gyerekként kezelik őket, persze a fickók is saját magukat. És mintha nyomozóként elért sikerük is ebben gyökerezne. Zseniális megfigyelők, igazából nem tesznek mást, csak az apró valóság elemekből összerakva extrapolálnak egy fantázia valóságot. Pont ahogy a gyermeki képzelet a kert hátsó sarkában mesevilágot hoz létre. A diófa valójában várkastély, a faág ragyogó varázskard és én meg az öcsém hős lovagok vagyunk...

Azt hiszem Castle meg Jane varázsa is ebben van. A valóság apró elemeinek az észrevétele, megragadása, fontossá és értékessé emelése, és az ezekre épített képzelet burjánzása. Ettől leszenek zseniális nyomozók, ugyanakkor mélyen és alapvetően gyermekiek - tulajdonképpen kifejezetten infantilis pl. Poirot meg Colombo is. (Meg mondjuk a Big Bang-es srácok, egyszerre zsenik és végtelenül gyermetegek, korunk igazi hősei.)

Szeretem, amikor Jézus a gyermekeket állítja példaként elénk felnőttek elé, hogy ilyeneké a mennyek országa. Sok téren értem ezt, többféle magyarázatom van ennek a hasonlatnak az értelmezésére, de talán Castle meg Jane még egyet hozzáad ehhez a listához. És ezt nagyon jézusinak érzem. Felfedezni a kincseket a valóságban magunk körül, ajándékként tekinteni a mindennapok apró csodáira, majd ezekből újabb csodákat hozni létre lélekben a képzelet által, azt hiszem, ez valami nagyon szép emberi küldetés. Talán a gyermekké válás jézusi parancsa, a mennyek országának öröklése, a tényleges naponkénti feltámadás nem több - és nem is kevesebb - mint bátran meghaladni magunkat és a valóságot.

hit-ideológia

A lassan ipari mennyiségbe fordult Vonnegut olvasásom egyik eredménye, hogy bőven van min gondolkodnom. Egyik jellemzően ilyen kérdés, ami jó egyszerű, és amit mégis képtelen vagyok megválaszolni: Vajon hogy lehetséges, hogy a kereszténység - és egyáltalán bármilyen vallás - hagyományosan és szervesen a jobboldali gondolkodásmódhoz kötődik, míg a baloldali gondolkodásmód sajátja jellemzően az ateizmus?

Megválaszolni persze nem tudom most sem, de azért valamire mégiscsak rájöttem ezzel kapcsolatban. Dawkins egész isteni téveszméjének kiindulópontja egy egyszerű megállapítás: Ha a világtörténelemből kivonnánk azokat a háborúkat, népírtásokat és koncepciózus kegyetlenkedéseket, amiket vallási alapon követtek el, egy csodás, békés, harmónikus világot kapnánk, minimális, vagy legfeljebb a természettel összhangban lévő erőszakkal. Mindenesetre a mostaninál egy sokkal békésebb világot. És persze Dawkins eme megállapításával mélységesen egyet is kell értenünk.

Azért persze nem ilyen egyszerű ez a helyzet. Egyfajta tyúk-tojás szituáció ez, hiszen azt is jól tudjuk, hogy a vallási alapú háborúk és kegyetlenkedések hátterében szinte minden esetben súlyos politikai-hatalmi vagy gazdasági érdekek állnak, vagy "egyszerűen" bizonyos társadalmi problémák megoldására akar válasz lenni az adott struktúrális erőszak. Ennek elfogadása viszont nem mentheti fel a vallásokat, hiszen a másik oldalon kérdés, hogy lehet-e igazából hatékony, kitartó és tömeges öldöklést sikeresen lefolytatni mefelelő vallásos eufória hozzáadása nélkül. Egyszóval szerintem a vallás mégiscsak elengedhetetlen egy olajozottan jól működő diktatúrához...

Tehát az első kérdéssel kapcsolatos konklúzióm valahogy így hangzik: Ha közvetlenül az evangéliumok Jézusába vetett hit alapján tájékozódunk (szeretet-parancs, aranyszabály, egyforma értékűség, az erős felelőssége a gyengékért, stb.), akkor ebből az etikából és persze ebből a genuin Jézus hitből a hagyományosan baloldali gondolkodásmódnak kell következnie, kényszerítő szükségszerűséggel. Ezzel együtt ez a genuin Jézus-hit semmilyen tényezőt nem tud jelenteni a baloldal hatalmi növekedése számára, gyakorlatilag értéktelen. Viszont a jobboldali gondolkodásmódnak a saját sikere érdekében feltétlenül szüksége van a vallásra, a transzcendensben gyökerező megkérdőjelezhetetlen törvényeskedésre, az emberi társadalom felett álló mérce alapján megvalósítható ítélkezésre, hogy a maga tekintélyelvű rendszere olajozottan működjön.

Eddig jutottam, most éppen így látom, nyílván nem a spanyolviasz, de még meglátjuk, hátha lesz ez értelmesebb is...