2013. május 19., vasárnap

SJST

(Előszöris a nyafi: Írok én mindennap valamit, de sajnos a színvonal igazán említésre sem méltó. Az ilyen lelki hullámvölgyek esetemben nem hozzák ki belőlem a Camust vagy Kafkát, agyam simán csak valami szellemi posvánnyá olvad, a gondolatok meg cuppogva elmerülnek. De azt hiszem jó is ez így, nem kell mindent "publikálni", amit meg mégis, azért kifejezetten kérem a bocsánatotokat és a türelmeteket.)


/K. Vonnegut: Gépzongora. Maecenas, 2006. 342. o./





Halyard ex-doktorral együtt én is ezen tűnődöm. A fenti egy mondatban állati jól megfogalmazott megállapítás az örök emberi vívódásunk a' priori kategóriája: Vajon jól döntöttem? Vajon nem én rontottam el? Vajon tehettem egyáltalán bármit, hogy ne így történjen?

Mondanám, hogy "Az az érdekes, hogy...", de pont az benne a pláne, hogy annyira mindennapi, hogy nem is érdekes... szóval az egyik nap még minden a legnagyobb rendben, reményteli a jövő, ott a hajnalpír, végre összeállnak dolgok, elrendeződnek a gondok, kiteljesedni látszanak a lehetőségek. A következő nap meg jön két telefon meg egy levél, és hirtelen minden összeomlik, vagy inkább épp az ellenkező kép érzékletes, a horizontot feltáró leomlott falak visszaépülnek, újra körbevesznek, bámulhatom megint a labirintusom színtelen vakolatát...

Persze tudom, hogy még a múlt is illúzió, nem beszélve a jelenről, a jövő meg aztán főleg. De mint illúzió mégiscsak léteznek, valósak, hatnak ránk, tényezők. A jövő meg szerintem nem más, mint egy kusza extrapoláció, melyben a múlt pontjait összekötöd a jelen pontjaival és meghosszabbítod. Ezek a félegyenesek rajzolnak meg végtelenbe vesző tágas horizontot, vagy éppen marcona kövekből felépült falakat.

Az újjászületett falak tövében gubbasztva pedig én is az emberi létezésnek a szabad akarat szegényes lehetőségeit jócskán meghaladó automatizmusain tűnődök. Mintha a kilátástalanság valami idétlen amcsi szülinapi bulit játszana, előugrik a kanapé, a fotel, a tv, a szobafenyő, a konyhaszekrény, a kamraajtó és a lépcsőforduló mögül azt kiáltva: Meglepetés!

Van egy kedves barátom, mostanában ha írok neki, a neve után biggyesztem az EPJ megjelölést is, olyan szerzetesrendi stílusban. Elnök-püspök jelölt. Kitaláltam a sajátomat is. Sajnos négy betű lett, még töröm rajta a fejem, hogy lehetne valahogy háromba sűríteni. Novotny Dániel SJST. Semmiből jövök, semmibe tartok.