2013. május 13., hétfő

ítélet a generációkon

A pusztai vándorlás negyven évének magyarázataként Meribá vizeinél Isten ítéletet mond a generációk felett (4Móz 20,1-13 - főleg az utolsó két vers). Ahogy Mózes és az Egyiptomból menekülő nép előtt szétválasztotta a Vörös tengert, Meribá vizeinél Isten a generációkat választja ketté, lesznek öregek és fiatalok, pontosabban akik emlékeznek Egyiptomra és akik nem. Az ítélet szerint az előbbieknek - szépen fogalmazva - le kell morzsolódniuk, az ígéret földjére csak az utóbbiak mehetnek be, az új élet csak a pusztában születettekkel tud elkezdődni.

Különös ügy ez a nosztalgiával. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a múlt mindenképpen megszépül, hogy az emlékek feltétlenül valami meseszerű patinát kapnak. Általában így történik - de nem törvényszerű. Viszont az biztos, hogy a jelen helyzet nehézségei és szenvedéssel teli küzdelmei, plusz a jövő reménytelensége és kilátástalansága nagyot lendít a nosztalgián. Bármilyen nyomorúságos volt is az a múlt, mégis erősen rózsaszínben emlékezünk rá a mostani nyavalyáink közepette.

Így van ez a megítélt idősebb generációval is. A pusztai vándorlás minden egyes hisztije nekik köszönhető. Hiszen éheznek és szomjaznak, és ezért Mózes, Áron és az Úr a felelősek, mert minek kellett őket elhozni Egyiptomból, a húsos fazekak mellől, ahol rabszolgaként ugyan, de mégis volt mit enni, inni, volt lakhely, biztonság... a pusztában vándorolva pedig a szabadság egyáltalán nem tűnik olyan nagy cuccnak. Hiába a rabszolgaság nyomorultsága, a jelen körülmények közt a nosztalgia megszépíti azt az időt.

Másik oldalon pedig ott a fiatalabb generáció, akik már a pusztában születtek vagy csecsemők voltak a kivonuláskor, talán éppen őket mentette meg a bárány vére, de mégsem mond nekik semmit Egyiptom. Nincs emlékük a biztonságos rabszolgaságról, amit az idősebbek állandóan emlegetnek. Ők a semmibe születtek, a pusztába, a pusztában való állandó tévelygésbe. Nincs múltjuk, jelenük is alig. A mindennapi életbenmaradás nem igazi történelem, hiszen az egysejtűektől kezdve minden növény és állat közös története. Nyakukba zúdult egy nagy adag törvény, amivel úgy tűnik az idősebbek nem sokat törődnek, nekik meg egyelőre sejtelmük sincs mit jelentenek és mit kéne kezdeniük velük. Gyökértelen lebegő generáció ez, a semmiből jönnek, de minden előttük van még.

Számomra most egészen kísértetiesen tökéletesnek tűnik a párhuzam a mi kis magyar történetünkkel. Egész megdöbbentő, hogy a szétválasztott két generáció gyakorlatilag mennyire közel van egymáshoz és szellemileg mégis mennyire távol. Úgy alapból nem gondolnám magamat annyira idősnek, főleg a szépen konzervált infantilizmusom miatt sem. De egyháztörténetet tanítok tizenegyedikben, és a huszadik századot véve mégis mélyen megdöbbenek, hogy míg a szocializmus és a rendszerváltás kristálytiszta valóság a számomra, addig ezek a felnőtt lányok, akiknek nemsokára munkájuk és családjuk lesz, még meg sem születtek akkor, amikor a rendszerváltás volt.

Kapásból és élesen szétválik a két generáció, ami a számomra életemet befolyásoló élmény, az nekik az ég világon semmit sem mond. Pedig első látásra talán nem is látszik ez a szakadék, látszólag talán én is fiatal vagyok, de az istenítélet a generációkon megítél engem is. Belekeveredem azok közé, akik visszasírják a szocializmust, mert bezzeg akkor mindenkinek volt munkája, ingyen volt a tanulás, a diploma még ért valamit, nem volt ekkora adósságunk, sem az országnak, sem az embereknek, és úgy általában szépen megmondták nekünk hogy mit tegyünk és mit gondoljunk, és azért ez hú, nagyon kényelmes volt. A másik oldalon meg látom ezeket az édes hittanos kislányaimat, a számtalan fiatalt, akik mintha tényleg a semmibe születtek volna, a pusztába, a folytonos tévelygésbe, egy minden rendszert és tudatosságot nélkülöző népbe, ahol a vezetők mindig esetleges ötletek alapján döntenek és a fiatalok ezt a pusztát és magát a tévelygést nyilván képtelenek otthonként felfogni, gyökéltelenségük, folytonos virtuális valóságokba való menekülésük a valóság elől a talajvesztettségük bizonyítéka. Nem tudják és nem is akarják a nekik gyártott törvényeket értelmezni, mivel eleve értelmetlennek látszik az egész. És bizony számukra ez a nagy semmi a jelen valósága, mégis csak róluk mondható el, hogy minden előttük van.

Az ítélet a generációk felett Meribá vizeinél nem bosszú vagy büntetés. A jövő záloga. Ígéret földje, új ország, új otthon, új élet - ezt nem lehet felépíteni nosztalgiára, meghamisított emlékekre. Viszont fel lehet építeni a semmire. Vagyis azokra akiknek még semmijük sincs.

A nagy kérdés, hogy nekünk öregeknek mi marad. Pár fontos dolog: (1) A mi nevelésünk, szülői gondoskodásunk, a mi hitünk és világképünk ne akadálya hanem segítsége legyen a fiatalabb generációnak. (2) Szorosan öleljük magunkhoz a saját hibáinkat és bűneinket, hogy azok terhét ne nekik kelljen viselniük. (3) Lemondva önimádatunkról és a meggyőződésről, hogy a gyeplőt mindaddig nekünk kell kézben tartani,  míg úgy kell majd kifeszegetni hideg halott görcsös kezünkből, ehelyett hihetetlenül kell bíznunk bennük. Erősen hinnünk kell, hogy jobban fogják csinálni, mint ahogy mi már nagyrészt elbaltáztuk. (4) És minderről biztosítanunk is kell őket, bizalmunkról és beléjük vetett hitünkről, mély és odaadó, szó szerint önfeláldozó szeretetünkről, mely azt üzeni, hogy ők az igazán fontosak.

Tudom, már megint egyszerűen naiv és idealista vagyok. De tudva, hogy mennyi mindet elrontottam, hogy bennem is hogyan burjánzik a nosztalgia és látva, hogy mennyi tehetség és lehetőség van bennük, én igenis reménykedem egy szebb jövőben. Lehet, hogy tényleg negyven év pusztai vándorlás kell ahhoz, hogy megtisztulhasson a nép a megkötöző nosztalgiától, tőlünk öregektől? Mindenesetre azt hiszem ezentúl csak olyanokra fogok szavazni, akik már a pusztában születtek.