katona vagy barát

A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket. Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,16-20.)

A.) A missziói parancs az parancs a javából. Jézus nem viccel. Most aztán megtudjuk hogyan kell jó katonának lenni Krisztus seregében. Ő a parancsnok, mi pedig hittel felfegyverzett zsoldosai vagyunk. Jézus eligazítást tart, szigorúan kijelöli ennek a helyét, ahol az egysége időre meg is jelenik. Meglátják a parancsnokot és a neki járó illő tisztelgéssel üdvözlik. De Jézus észreveszi, hogy kis bizonytalanság van a harci szellemben. Eléjük lép, csizmasarok összecsattan, átható dörgő hangon közli a direktívát: "Parancsnoki tekintélyem, hatalmam eredete megkérdőjelezhetetlen! A vak engedelmességen kívül nincs más alternatíva!" És Jézus főtiszt kiosztja szigorú felszólító módban az egység számára a konkrét parancsokat, a négy fázisból álló küldetés után ott a nyomaték: a parancsuralmi tekintély egyetemes, amit én parancsoltam, az mindenkire vonatkozik! Végül pedig jöhet a fenyegetés, hogy a tizenegy tagú egység biztosan összekapja magát: Mindenki mindig szemmel lesz tartva, nincs sumákolás, de lesz számonkérés! Csapat! Tiszteee-legj! Oszolj!

Vagy.

B.) Jézus búcsúzik. Persze mind tudjuk, hogy Jézus él, feltámadott Úrként velünk van. De az a profán evilági, közvetlen testi együttlét a barátaival a mennybemenetellel mégiscsak csak megszűnik. Ezután nem néznek többé egymás csillogó fekete szemeibe, nem hallják egymás tanító vagy éppen kétkedő hangját, nem ölelik egymást izmaik valós szorításával...

Jézus egy szép helyet választ a búcsúzásra, hegytető, kilátás, zöldellő rét és naplemente. Megjelenik a tizenegy előtt, akik átérzik a búcsú megrendítő szomorúságát, térdük és lelkük egyaránt megroggyan. Jézus szívből sajnálja őket, nem kívánja nekik az elválás fájdalmát mindazok után, amin együtt keresztül mentek. Igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, elmondani azért, hogy csillapítsa bennük ezt a sajgást. A vigasztalás első mondatával, a neki adott minden hatalommal meg akarja győzni a barátait, nem a sors vak szeszélye dobálja őket a hullámain, nincs minden reménytelenül elveszve, ez nem a vég, sőt, a kulcs az ő kezében van. Bármi megtörténhet és meg is történik. Maga a missziói parancs meg mintha csak azt jelentené: Nehogy nekem összezuhanjatok! Fontosak, értékesek vagytok, egyenként, személy szerint! Tovább kell menni, nagy dolgok várnak még rátok, és ezekben senki sem tud titeket pótolni. Pont rátok van szüksége a világnak, pont azért akik vagytok... És a búcsúzás vége a legérzelmesebb. Minden örök elválás, haldoklók és elszakadók legszebb búcsúja ez. Minden alkalommal, amikor eszedbe jutok ott leszek veled. Ha megőrzöl a szívedben, fájni fog ugyan a hiány, évek múlva is belesajdul, de a szeretetünk megmarad. Emlékek útján kézenfogva sétálhatunk, beszélgethetünk, amíg csak élsz...