álom világvége

Veled is előfordul, hogy egy álom annyira természetes és valóságos, hogy amikor felébredsz, még percekig az álom tűnik a valóságnak és ami ott az ágyikóban körbevesz, az hozzá képest egészen valószerűtlen, álomszerű?

Több napot éltem át álmomban, hosszan és részletesen, annyira minden a helyén volt, hogy most az ébredés után jó félórával is megdöbbenek, hogy hogyan lehetett egy álom ennyire tökéletes. És nyugodt. Semmi futás, most nem is repültem, semmi kavargó képek, csak logikus események, higgadt emberek sora. Az a baj, hogy ahogy lassan teljesen felébredek, érzem, hogy a tudatomból folyamatosan hullanak ki az álmom emlékei, percről percre egyre kevesebbre emlékszem. Azért is gondoltam, hogy gyorsan papírra vetem, amit még meg tudok markolni.

A világvégét álmodtam. Amikor megszűnik minden élet, legalábbis emberi élet a Földön. Valamikor hajnali négykor történik. Pontos részleteket nem tudok, de valami csillagászati dolog. A Nappal vagy a Föld bolygóval kapcsolatos. Szóval nem az ember tehet róla.

Előző este még megnéztük a naplementét, vagyis már belenézni nem tudtunk, vakító ezüstfehér fénnyel ragyogott még alkonyatkor is. Lindával egy toronyház tetején álltunk, fogtuk egymás kezét, emlékszem a nyugalomra, ahogy a megváltoztathatatlan végzet bennünk is előhozott valami nemes emberi méltóságot. Emlékszem, hogy akkor ott nagyon szerettük egymást. Gyerekeink is csendesen játszottak körülöttünk, sőt egy kisbaba ikerpárunk is volt, egy nagy babakocsiban, furcsa egyszótagos nevekkel, de nevükre már nem emlékszem.

Talán valami lehetett a levegőben. Ugyanis mindenki nyugodt volt. Nem volt pánik, fosztogatás erőszak. Az emberek nem voltak kábák vagy benyugtatózottak, egyszerűen csak békések, szelídek. Miután megcsodáltuk a ragyogóan éles fényű csillagokat, a holdtalan éjt, levonultunk az eléggé kihalt toronyház egyik szobájába. Pár emberrel találkoztunk útközben, idegenekkel, köszöntünk egymásnak. Takarókat szedtünk össze, tudtuk hűvös lesz, egy ideje nincs fűtés. Letelepedtünk a fotelekbe, kanapékra, hugomékkal és jópár barátunkkal együtt. És beszélgettünk. Visszaemlékeztünk életünk, a világ boldog pillanataira. Sorban mindenki mesélt valamit. Semmi harsány nevetés, csak valami nagyon szelíd öröm. A gyerekek valahol a házban játszottak, nem aggódtunk. Semmilyen média nem működött már, sem tv, sem rádió, sem internet. Nem hallatszott a forgalom sem, egy nagyvárosban szokatlan, de békés csend honolt. Aztán megszűnt az áram is. A hirtelen beálló - tudtuk immár végleges - sötétben sem volt semmi nyugtalanító. Szemünk megszokta lassan a halvány csillagfényt, de így is nagyon sötét maradt. Tapogatózva átmentem a másik szobába, hogy ellenőrizzem, az ikrek békésen alszanak...

Egy dolog azért foglalkoztatott, emlékszem. Hogy fájni fog-e. De valamiért, nem tudományos alapon, inkább csak lelkileg biztos voltam benne hogy nem. Annyira mélyen reméltem, hogy a vég csak annyi lesz, hogy elalszunk, hogy az álombeli tudatom ezt akkor ott tényként könyvelte el.

Nagyjából már csak ennyire emlékszem. Azt hiszem a naplemente előtt is történtek dolgok, a városban járkáltunk, meg a házban is találkoztunk más emberekkel is, sőt éjjel a város utcáin is néztünk valamit, de a részletek homályosak már, egyre homályosabbak. Pedig egy órája a valós tudatom számára még a valóságnál is valóságosabb volt az álmom...