I'm sorry

(A címkék segítségével próbálnám valahogy összekötni az egymással összefüggő írásokat. Mindig elhatározom, hogy végre a már megkezdett csoportokat fogom bővíteni, de úgy látszik, mindig adódik még egy meg még egy új csokor. A mai is ilyen, ebben majd egyszerű, külön értelmezetlen emlékképeket sorolok majd fel. De sajna még újabb címkék is motoszkálnak bennem...)

Egy bűbájos norvég párt fogok esketni a nyáron. Annyi emlék feltolult bennem arról a két évről, amit kint töltöttem, egyszerűen tele vagyok velük. Semmi extra, talán értelmük sincs, de álljon itt egy.

Amikor kint voltam, akkoriban egy szép hullámhegyet élt meg a norvég foci. Tore Andre Flo és Ole Gunnar Solskjaer, meg még pár norvég focista az angol profi ligában gyönyörűen teljesített, és így a nemzeti válogatott is kijutott a VB-re. Emlékeim szerint ott aztán elég hamar kiestek, de mintha behúztak volna egy győzelmet (vagy legalábbis döntetlent) a brazilok ellen, ami nagy büszkeség volt. Én nem voltam nagy focirajongó, de ennek a szép időszaknak a lelkesedése Norvégiában rám is tagadhatatlanul átragadt.

Szóval azalatt, amíg Oslóban voltam, nem tudom mi miatt, vajon barátságos meccs volt vagy valami elő-selejtező, lényeg, hogy ott Norvégiában az Ullevaal stadionban norvég-magyar válogatott meccsre került sor. Ha jól emlékszem, akkor elég izgalmas volt, ugyanis talán 1-0-ra vezettek a magyarok szinte a meccs egészén, de az utolsó mondjuk 3 percben a norvégok gyorsan rúgtak 2 gólt és így hirtelen megfordították az eredményt. 

Az aranyos az egészben, hogy másnap megyek az egyetemre, leszállok a bicikliről, odajön egy teológus srác, nyújtja a kezét, én is nyújtom az enyém, az arcán különös kifejezés, egyszerre kedves és lesajnáló, de leginkább valami cinkos nevetés bujkál a tekintetében, csak annyit mond részvétteljes hangon: I'm sorry.

Vagy 500 diák járt arra a fakultásra, abból mondjuk 250 fiú. Aznap ezt a kézfogást pont ugyanezzel a körítéssel még legalább ötvenszer, de inkább százszor megkaptam. Helyesek voltak, szerintem őszintén sajnáltak is engem, de persze a norvég büszkeségük ragyogott leginkább. És érdekes módon nem emlékszem, hogy bárki azt mondta volna: We're sorry., csak I'm sorry. Mintha ő lett volna Solskjaer és én álltam volna a kapuban. Hát, édes egy nap volt.