remeg a szívem
az aggodalomtól - egy
sárguló levél
2014. október 6., hétfő
2014. október 5., vasárnap
(1) Kérdezés
Intellektuálhigiénia tanfolyam - 2014-es szemeszter
(klikk a korábbi fejezetekre)
Előszó
Első lecke: Kérdezés
Intellektuálhigiéniai tanfolyamunk a kérdezés (és kétkedés) fontosságával kezdődik. Ez az alap. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni a jelentőségét. Ez nem kifejezetten a mániákus kötözködést jelenti, hanem egy folytonos lelkiállapotot, egy alapkaraktert, ami az intellektuális tisztaságunk, éberségünk és hatékonyságunk feltétlenül szükséges alapköve.
A kérdező-kétkedő karakter kialakulása korosztályfüggő (és alliterál). Vagyis annak kéne lennie. Sajnos általános tapasztalatom, hogy az egészséges intellektuálhigiéniai folyamat az első fokozatok valamelyikén megreked, gyakran véglegesen.
- Kisgyermekkor. Ez az elfogadás kora, amikor a közvetlen környezet (szülők-testvérek) által kirajzolódó valóság rendszer automatikusan a gyermek sajátjává válik. Tulajdonképpen itt nincs még saját vélemény, csak a szüleinkét visszhangozzuk.
- Gyermekkor. Ez a kiegészítés kora. Szerintem itt sincs még nagy kérdés, viszont azt a valóság rendszert, amit a közvetlen környezetünkből elcsent töredékekből rakosgatunk össze, most elkezdjük szép kerek egésszé formálni. Olyan kérdésekben, ahol nem ismerjük a szüleink véleményét, ott igenis magunknak kell kiegészítgetnünk, megfoltoznunk a rendszert. Ez már egyfajta kérdezést feltételez, de ez lényegét tekintve még mindig nem több, mint hogy: Vajon erről mit mondana az anyukám?
- Serdülőkor. A lázadás kora. Szerintem a kiindulás itt is csak annyi, hogy próbára kell tenni, hogy a gyerekkori világkép nyomás alatt is kitart-e. Eleinte csak óvatosan, majd ha rákapott a gyerek az ízére, akkor egyre gyorsabban dőlnek be a stabilnak hitt létbizonyosságok. Ez az igazi kérdezés kora, amikor lépésről-lépésre mérlegre tesszük mindazt, amit kaptunk, a kereteket, határokat és falakat, amik körbevettek addig minket.
- Kamaszkor. A kétkedés kora. Itt kell, úgymond kutya kötelességünk kivétel nélkül mindent megkérdőjelezni. Nem csak az örökségünket, az elveinket, önmagunkat, hanem mindenki mást is. Minden biztos állítást le kell rombolni, a cél egy gyönyörű nagy pusztaság (szellemi tisztaság = intellektuálhigiénia) ez az. Ennek kéne a legintenzívebben intellektuális korszaknak lennie. (Ehelyett a kamaszaink készre gyártott instant valóságokat fogyasztanak teljes agyi passzivitással...) Mindenben meg lehet találni a bizonytalanságot, a relativitást, a szubjektív szempontokat, és ebben a korban meg is kell találnunk. Ez az út vezet a bölcsesség szókratészi csúcsáig, amikor rájössz végre, hogy semmit sem tudsz.
- Felnőttkor. A külső igazságok romjaitól megtisztított pusztaságban az identitás, az egyéniség, megharcolt élet és hit városát felépíteni. Nem egy nap alatt. Erre van az életünk. És ennek eszköze az agyunk. Ez az építés szerintem a legcsodálatosabb kaland, a nagy emberi kaland.
(Na, ez így hirtelen kijött, azért még párszor átolvasom, átgondolom, lesz még javítgatva.)
Kérdezés és kétkedés nélkül könnyen lehet kényelmesen élni. Ez a nehezebb út. De szerintem ezerszeresen is megéri. Valódi emberré válásunk miatt. Talán így lehetünk Imago Dei. Meg kell dolgoztatni azokat az agysejteket. Használjuk a gondolkodásunkat bátran, csodás kincsek várnak ránk...
...Húha, most megrémültem magamtól: Semmiképpen sem akarok valamiféle antropozófiát sugallni, eszem ágában sincs, nincs szó önmegváltásról vagy az ember istenítéséről. Nincsenek ígéreteim evilági vagy túlvilági sikereket illetően. Sőt, tapasztalatom szerint gondolkodó emberként meglehetős szívás ez az élet.
Mégis azt mondom, tartozunk magunknak, teremtettségünknek, Istennek, vagyis pontosabban Isten rólunk szóló álmának ennyivel: ott az agyunk, használjuk. A használat első lépése pedig mindig a kérdezés.
2014. október 4., szombat
Előszó
Előszó
A Cégnél nagy favorit lett a mentálhigiéniás képzés. Munkásaink kábé fele elvégezte vagy végzi ezt a képzést. Persze nem rossz dolog, bár én egyelőre kihagyom. Amennyire belelátok, az alapkoncepció, hogy szigorúan csak meghallgatjuk a lelkipászoroltat, maximum óvatos kérdésekkel visszatükrözzük rá a saját mondandóját, így segítve azt, hogy végül a saját problémáját saját maga oldja meg. Ok-ok, tudom, ez túlzott leegyszerűsítés, ez sokkal hatalmasabb tudomány ennél, de ez a koncepció így nekem bejön, nincs ezzel semmi baj. Nem is erre a képzésre vonatkozik a kritikám. Inkább csak ránk, minden lelkészre. Ugyanis szerintem legalább ennyire nagy szükségünk lenne intellektuálhigiéniai képzésre. Na, ezt hirdetem meg ezennel. Ta-da-da-dáá.
Mit jelent az intellektuálhigiénia? Alapjában véve egyszerű a koncepcióm: Lehessünk, sőt legyünk büszkék az intellektusunkra. Emberi létezésünk különlegessége, egyik nagy ajándéka a kreatív gondolkodás, használjuk hát bátran. Senkinek se kelljen szégyenkezni, ha eredeti, önálló véleménye van - és ne az legyen a büszkeség, ha minél szebben be tudunk illeszkedni adott dogmák és kegyességi irányzatok eszme- és nyelvrendszerébe. Ne az legyen a menő, ha képesek vagyunk az élet minden egyes elemét ügyesen egy előre adott prekoncepció szellemi igájába hajtani. (Persze ebből sem hiányzik az intellektuális teljesítmény.)
Az értelmünk szerintem akkor egészséges, ha képes újabbnál újabb lehetőségek megnyitására, ha távlatok tudnak kibomlani, ha a tágas horizont a szárnyalás szabadságával hívogat, és megvan bennünk a létbátorság, hogy elinduljunk ismeretlen ösvényeken és felfedezzünk járatlan utakat, olyan vidékeket, ahol ember még sosem járt...
A definíció "kissé" líraira sikerült, de talán nem véletlen, hisz a művészet pont az intellektuális szabadság kibontakozása. Ennek ellenére a szakmai kifejtésben igyekszem nagyon praktikus és racionális maradni, legyen ez tényleg tankönyvszerű. Jó munkát! :)
A Cégnél nagy favorit lett a mentálhigiéniás képzés. Munkásaink kábé fele elvégezte vagy végzi ezt a képzést. Persze nem rossz dolog, bár én egyelőre kihagyom. Amennyire belelátok, az alapkoncepció, hogy szigorúan csak meghallgatjuk a lelkipászoroltat, maximum óvatos kérdésekkel visszatükrözzük rá a saját mondandóját, így segítve azt, hogy végül a saját problémáját saját maga oldja meg. Ok-ok, tudom, ez túlzott leegyszerűsítés, ez sokkal hatalmasabb tudomány ennél, de ez a koncepció így nekem bejön, nincs ezzel semmi baj. Nem is erre a képzésre vonatkozik a kritikám. Inkább csak ránk, minden lelkészre. Ugyanis szerintem legalább ennyire nagy szükségünk lenne intellektuálhigiéniai képzésre. Na, ezt hirdetem meg ezennel. Ta-da-da-dáá.
Mit jelent az intellektuálhigiénia? Alapjában véve egyszerű a koncepcióm: Lehessünk, sőt legyünk büszkék az intellektusunkra. Emberi létezésünk különlegessége, egyik nagy ajándéka a kreatív gondolkodás, használjuk hát bátran. Senkinek se kelljen szégyenkezni, ha eredeti, önálló véleménye van - és ne az legyen a büszkeség, ha minél szebben be tudunk illeszkedni adott dogmák és kegyességi irányzatok eszme- és nyelvrendszerébe. Ne az legyen a menő, ha képesek vagyunk az élet minden egyes elemét ügyesen egy előre adott prekoncepció szellemi igájába hajtani. (Persze ebből sem hiányzik az intellektuális teljesítmény.)
Az értelmünk szerintem akkor egészséges, ha képes újabbnál újabb lehetőségek megnyitására, ha távlatok tudnak kibomlani, ha a tágas horizont a szárnyalás szabadságával hívogat, és megvan bennünk a létbátorság, hogy elinduljunk ismeretlen ösvényeken és felfedezzünk járatlan utakat, olyan vidékeket, ahol ember még sosem járt...
A definíció "kissé" líraira sikerült, de talán nem véletlen, hisz a művészet pont az intellektuális szabadság kibontakozása. Ennek ellenére a szakmai kifejtésben igyekszem nagyon praktikus és racionális maradni, legyen ez tényleg tankönyvszerű. Jó munkát! :)
2014. augusztus 5., kedd
pastorals poetica
Vannak ugyebár a vesszőparipáim. Van jópár. Egész népes kis ménes toporzékol, majd kirúgják az istállóm falát...
Három vagy négy éve próbálok egy témát bepasszírozni a lelkészi munkaközösség előadásai közé, ha nem is az országos, de legalább a megyei ülésekre. Mivel teljes az ellenállás, a kudarcom, ezennel feladom, és a rám jellemző egoista módon én magam dolgozom fel. Neked meg végig kell olvasnod.
A probléma megfogalmazása egy (pár) egyszerű kérdéssel megfogalmazható: Mit jelent egy vallás/egyház/felekezet/gyülekezet sikere? Kicsit továbbmenve: Lehet-e itt sikerről beszélni, lehet-e egyáltalán ezt a 'siker' szót használni egyházi értelemben? Ha igen, akkor miben áll ez a siker? Min mérhető a siker?
Persze kapásból megvan a sztenderd válasz, az egyházainknak is ez válasza: Statisztika! Yey! A gyönyörű statisztika. Mi magunk is szépen beküldjük minden januárban a gyülekezeti adatokat, az istentiszteleteken és hittanórákon résztvevők számát, az úrvacsorázókat is megszámoljuk, keresztelés, konfirmáció, esketés és temetés, mind csinos létszámokká redukálódik. És ehhez hozzájön a még keményebb számadat: a bevétel, a kiadás, a banki tartalék és a költségvetés világa. Na, ez alapján aztán könnyen kristálytiszta, hogy hol robotol legtöbbet a Szentlélek... Most már valami netes felületen megy mindez, és nem tudom, de úgy képzelem, hogy a program biztos képes gombnyomásra szép színes grafikonokat készíteni. Ott aztán feketén fehéren kitűnik, hogy hol van siker és hol kudarc. Vezetőink morfondírozhatnak az adatokon. A számokból és grafikonokból aztán pedig valami felismerhetetlen hajtásokat, kacsokat és leveleket hozó stratégia kel ki.
Este, amikor a püspök bácsik végre nyugovóra térnek az ágyikójukban, akkor arról álmodnak, hogy holnap vasárnap van, és a templomokba csak jönnek az emberek, sorban, egymásután, a kis faluban és a fővárosban egyaránt, csak jönnek és jönnek, már csurig minden pad, már az állóhelyek is tele emberekkel, a templomfalak szétfeszülnek, óriási a lelkes tülekedés, végén már egymás hegyén hátán mindenki, az ablakokon folynak ki az emberek (world war z), varázsütésre bővíteni kell a templomokat, új karzatok, mellékhajó, kihangosított gyülekezeti termek nőnek ki a földből, és az emberek csak jönnek és jönnek egyre többen, szomjasak és vágyakoznak, és csak nálunk találhatnak enyhülést...
Mind tudjuk jól, hogy ez megoldható. Ha statisztika az életcél, egy egyszerű, egymondatos elvet követve bárhol, bármely gyülekezet lélekszáma látványosan felpumpálható: Csak azt mondd, amit az emberek hallani akarnak! Amit jó hallani. És ez nem feltétlen csak direkt szembedicsérést jelent (azért nagyrészt azt), ez komoly igényfelmérést, reklám-managementet, szolgáltatási profizmust...
És ez a szemlélet nem csak kisegyházaknál, szektáknál, hanem a történelmi egyházaknál is felüti a fejét. Jópáran gondolják azt, hogy a mi dolgunk a emberekben jelentkező vallásos igény kielégítése. Szolgáltató iparágazat vagyunk, a feladatunk, hogy csúcsszínvonalon biztosítsuk azt a szolgáltatási palettát, ami az állampolgárok vallásos elvárásaihoz legtökéletesebben illeszkedik. Végülis az emberek fizetnek, a pénzükért kapják meg azt, amit akarnak. És ez visszafele is igaz, ha tényleg azt kapják, akkor majd tejelnek is bőven. A rendszerváltás óta csak ezt hallgatom, hogy a 21. század lelkészének milyen profi menedzsernek kell lennie. (Mi, kontemplatívak megszívtuk, száz éve volt ránk utoljára szükség, de az sem biztos...) Ezt a céget csak így lehet/kell működtetni, a sikere pedig csodásan ragyog majd a statisztikák számértékei túlvilági fényének csillogásában.
És ennek a sikernek nyilvánvalóan a lelkész a kulcsfigurája. Ha nem dől a profit, akkor le kell váltani az alkalmatlan ügyvezető igazgatót. Ha meg dől és özönlenek az emberek, akkor bebizonyosodott, hogy a vezetőnk Istentől küldött szent ember, a feje fölött a Szentlélek galambja repked - pünkösdi lángba borulva, mert akkor már hadd szóljon! (Így készül az a bizonyos repülő sültgalamb?...)
"Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé." Jn 6,66 (hú, már az igehely is ördögi...) Héló! Ez meg hogy van? Hogy lehet? Az Isten Fia micsoda statisztikát termel? Hát ha van tökéletes gyülekezeti lelkész, akkor az nem maga Jézus, az Isten Fia, Isten maga? Akkor ez hogy történhet? Jézus épp megbukik homiletikából meg gyülekezet építésből? Az egyház sikerének mérlegelése szempontjából nem állandósult virágvasárnappá kéne lennie a jézusi karriernek? Nem kéne az Isten közvetlen szavára mindenkinek, kivétel nélkül, azonnal megtérnie, nem csak a vámszedőnek, de minden farizeusnak, főpapnak, Heródesnek és Pilátusnak, sőt magának a római császárnak is? Nem úgy kéne végződnie a sztorinak, hogy a rendkívül taszító kereszt helyett valami csodálatos, gigantikus stadiont építenek fel az emberek, ahova befér az egész emberiség, és egy hatalmas karizmatikus fesztiválon együtt hallgatjuk és dicsőítjük az Urat?
Önmagában csak az, hogy nem így alakul az evangéliumok története, óriási gyülekezetépítési, egyházvezetési, egyházpolitikai problémákat vet fel. Mert nagyon nem így alakul. Sőt, inkább ellenkezőleg. Nem csak világi, hanem egyházi, lelkipásztori szempontból is óriási kudarctörténet a kereszt. Csak a teológia tud ebből valahogy sikert kovácsolni...
Persze Jézus nem követte a nagy elvet, számára nem volt szempont, hogy azt mondja, amit az emberek szívesen hallanak. De akkor is. Ha Jézusnak nem ment mindig a szép statisztika, akkor nekem hogyan mehetne? Persze ott van az ötezer ember (ami valójában inkább tizenötezer), de aztán hová lesznek? Hol vannak az élő, zakatoló gyülekezetek?
Félreértés ne essék, a nagy létszám, a szép bevétel nem rossz dolog egy gyülekezetben, sőt remek. De ez egyszerűen nem lehet a célkitűzés! Se a konkrét lelkészi munka, sem az egyházvezetés számára.
A statisztika szerintem nem lehet a siker mércéje, semmilyen szempontból. Remélem mondanom sem kell, hogy negatívan sem! Kiürülő templom, elhaló gyülekezet, ne adj Isten felfüggesztett, az egyházból kirúgott lelkész helyzete önmagában megint csak nem igazolja, hogy az illető jó úton járt. A keresztre feszítés önmagában nem jelenti, hogy minden rossz sorsra jutott ember Krisztus. És egy másik vesszőparipámat is hagy vezessem ide a kantárjánál fogva: A rossz statisztika egyházvezetési szinten sem igazolja a kudarcokat, mint például az értelmét vesztett vasárnapi istentiszteleti rendszert, ami szenvedés a gyülekezetnek, szenvedés a lelkésznek, de csak azért is erőltetjük, sőt egyre jobban konzerváljuk...
Nos, itt abba is hagyhatnám (tudom, ideje lenne), de a nagy dekonstrukció után mégis megpróbálkoznék valami építő jellegűvel is. Ha statisztikának nincs összefüggése a sikerrel, akkor mégis mi alapján lehetne ezt mérni? Mert szerintem igenis lehet és szabad sikerről beszélni. Miért? Ez most iszonyatos nagyképű lesz, tényleg szégyellem magam érte, hogy kimondom: Mert jó lelkész vagyok és jó gyülekezeteket építettem. Úgy látom. Persze ezt mindenki elmondja magáról és ez talán rendben is van. Azt hiszem Prince mondta egy riportban, hogy a kedvenc zenéje a saját zenéje. Szerintem ezzel nincs is semmi gond a művészek esetében, nyilván olyat alkotsz, ami neked magadnak a lehető leginkább tetszik. És kell is, hogy igazi örömmel töltsön el a saját alkotásod. Talán valahogy így van ez velünk lelkészekkel is.
Szóval van három alternatívám a statisztika alapú siker-mérce helyett. Siker alatt pedig csak annyit értek, hogy igenis van olyan, hogy jó gyülekezet, jó közösség.
Az első a hagyományosan kegyes kifejezés: Jó gyülekezet az, ahol a tagok átadták életüket Jézusnak. Komolyan gondolom. Ez nagyon fontos és szép dolog. Ez az egyik legszebb emberi különlegességünk, a képességünk, hogy elváljunk önmagunktól. Csak az ember képes rá, hogy külső nézőpontból tekintsen önmagára. A kenózis krisztusi tette igazi csoda. Fontos és szép.
De rejtőzik ebben egy komoly csapda. Mert mit jelent mindez a gyakorlatban? Sajnos számtalan esetben azt látom, hogy az emberek a lelkésznek, a papnak, a prófétának, a gurunak, a vezetőnek, netán valami reklámszlogenné csupaszított vezérelvnek a kezébe teszik le az életüket. Ez pedig tragédia. Így jön létre az egyformán bégető birkanyáj, az agymosott zombik falkája, ahol nem szabad kérdezni, nem szabad gondolkodni és főleg nem szabad különbözni egymástól. A vezér mindent tud, minden válasz a birtokában van, csak vakon követni kell, és végül azt tehet az életemmel, amit akar...
Szóval Jézus tényleg csak Jézus legyen. A te Jézusod.
A második lehetséges mérce a Krisztus követők őskeresztény jellemzése: Lám, mennyire szeretik egymást! Szeretném hinni, hogy nem csak szlogen, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Az én hitemben biztosan központi helyet foglal el a szeretet, annak minden fontos teológiai folyományával együtt - kooperáció elmélet, szociális érzékenység, környezettudatosság, stb. És ez valami olyan dolog, ami tényleg nagyon tud látszani egy közösségen. Látványos.
Itt is van egy nehéz csapda. Könnyen lesz ebből a nagy gyülekezeti szeretetből látványosság, csupán csak látszat. Ismerek olyan közösségeket, ahol mindenki arcára oda van festve a bűbájos mosoly, versenyben megy az édeskedés egymással, de valójában egy kanál vízben képesek lennének megfojtani egymást. A szeretet látszata ügyesen fenntartható mesterséges módszerekkel, de az egész csak meszelt sír, profi reklámkampány, hiteltelen színjáték, ha nem jut belőle semmi a szív mélyéig.
Szóval a szeretet csak akkor igazi mérték, ha a szív mélyéről tud fakadni.
A harmadik lehetőség az én saját elképzelésem, egyfajta lelkészi ars poeticám. A tudatosság útja? Mondjuk. Sosem gondoltam, hogy nekem válaszokat kéne adnom, viszont annál komolyabban vettem a kérdezést. Kizökkenteni az embereket a világ készen kapott mintázataiból. Akkor éreztem úgy, hogy jól végzem ezt a rám bízott szolgálatot, amikor olyan embereket láttam magam körül, akik hajlandóak voltak elindulni egy olyan tudatos úton, ahol képesek feltenni maguknak a létezés nagy alapkérdéseit: Mi a jó és a rossz? Mi az életem értelme? Hol a helyem, mi a dolgom ebben a világban? Honnan jövök és merre tartok? Sosem akartam válaszokat biztosítani, de mindig ott voltam, hogy segítsek benne, hogy maguk találjanak válaszokat.
Elégedettséget éreztem, amikor azt láttam, hogy a gyülekezetemben az emberek képesek felelős döntéseket hozni és vállalni is értük a felelősséget. Amikor azt éreztem, hogy meg tudjuk látni magunkban és főleg a másikban a különlegességet, a megismételhetetlen értékeket. Felfűt minket egymás megismerésének izgalma. Sőt nyugodtan lehet akár lelkesedni is egymásért. Pont a különbözőségeink, sokszínűségünk miatt tudunk így erős közösséggé válni, ahol valamiben mindenki a legjobb, a többiek pedig akkor ott mosolyogva rá tudják bízni magunkat. És akkor egy olyan jó kis gyülekezet alakul ki, akik ezen a rögös életúton szépen egymás kezét fogva, egymást támogatva, erősítve tudnak előre menni. És itt egyáltalán nem a mennyországba menetelésről beszélek. Hanem a mindennapok gondjairól, küzdelmeiről, nagyon is konkrétan a földi életünkről.
Természetesen ez a nagy kézfogás, együtt kirándulás úgy az igazi, - giccsesen hangzik, de komolyan gondolom, - ha Jézus maga is ott van közöttünk, ő is fogja a kezünk, az ő kezét is foghatjuk. Igen, azt hiszem, ezt tudom sikernek hívni lelkészként.
Most így gondolom. Veresegyház, 2014. augusztus 4.
-----------------------------------------------
Hozzászólások (fikció):
Tisztelt Szerző Úr!
Szánalmasnak tartom a fenti hosszú írását, amivel csak azt bizonyítja, hogy a szegény olvasók türelmét és idegeit próbára téve mennyi mellébeszéléssel igyekszik elkendőzni a nyilvánvaló valóságot. A siralmas egyházi karrierjére, jogos mellőzöttségére, népszerűtlenségére lehetetlenség ilyen okoskodásokkal mentséget találni. Szánalmas, amikor emberek azzal akarják a saját kudarcaikat jó színben feltüntetni, hogy azokat szidják, akik ténylegesen látványos eredményeket tudnak felmutatni. Inkább tanulnia kéne tőlünk, hogy hogyan kell ezt jól csinálni. Mert a számok tényleg nem hazudnak. Nekem nincs mit magyaráznom, a tények (számadatok és költségvetés) beszél helyettem. Szíves figyelmébe ajánlom a gyülekezeti újságunkat, amiből megtudhatja, a pontos tényeket, ami megmutatja az én gyülekezetem sikerét.
A mi Istenünk a legerősebb vár!
Egy Tényleg Jó Lelkész
Három vagy négy éve próbálok egy témát bepasszírozni a lelkészi munkaközösség előadásai közé, ha nem is az országos, de legalább a megyei ülésekre. Mivel teljes az ellenállás, a kudarcom, ezennel feladom, és a rám jellemző egoista módon én magam dolgozom fel. Neked meg végig kell olvasnod.
A probléma megfogalmazása egy (pár) egyszerű kérdéssel megfogalmazható: Mit jelent egy vallás/egyház/felekezet/gyülekezet sikere? Kicsit továbbmenve: Lehet-e itt sikerről beszélni, lehet-e egyáltalán ezt a 'siker' szót használni egyházi értelemben? Ha igen, akkor miben áll ez a siker? Min mérhető a siker?
Persze kapásból megvan a sztenderd válasz, az egyházainknak is ez válasza: Statisztika! Yey! A gyönyörű statisztika. Mi magunk is szépen beküldjük minden januárban a gyülekezeti adatokat, az istentiszteleteken és hittanórákon résztvevők számát, az úrvacsorázókat is megszámoljuk, keresztelés, konfirmáció, esketés és temetés, mind csinos létszámokká redukálódik. És ehhez hozzájön a még keményebb számadat: a bevétel, a kiadás, a banki tartalék és a költségvetés világa. Na, ez alapján aztán könnyen kristálytiszta, hogy hol robotol legtöbbet a Szentlélek... Most már valami netes felületen megy mindez, és nem tudom, de úgy képzelem, hogy a program biztos képes gombnyomásra szép színes grafikonokat készíteni. Ott aztán feketén fehéren kitűnik, hogy hol van siker és hol kudarc. Vezetőink morfondírozhatnak az adatokon. A számokból és grafikonokból aztán pedig valami felismerhetetlen hajtásokat, kacsokat és leveleket hozó stratégia kel ki.
Este, amikor a püspök bácsik végre nyugovóra térnek az ágyikójukban, akkor arról álmodnak, hogy holnap vasárnap van, és a templomokba csak jönnek az emberek, sorban, egymásután, a kis faluban és a fővárosban egyaránt, csak jönnek és jönnek, már csurig minden pad, már az állóhelyek is tele emberekkel, a templomfalak szétfeszülnek, óriási a lelkes tülekedés, végén már egymás hegyén hátán mindenki, az ablakokon folynak ki az emberek (world war z), varázsütésre bővíteni kell a templomokat, új karzatok, mellékhajó, kihangosított gyülekezeti termek nőnek ki a földből, és az emberek csak jönnek és jönnek egyre többen, szomjasak és vágyakoznak, és csak nálunk találhatnak enyhülést...
Mind tudjuk jól, hogy ez megoldható. Ha statisztika az életcél, egy egyszerű, egymondatos elvet követve bárhol, bármely gyülekezet lélekszáma látványosan felpumpálható: Csak azt mondd, amit az emberek hallani akarnak! Amit jó hallani. És ez nem feltétlen csak direkt szembedicsérést jelent (azért nagyrészt azt), ez komoly igényfelmérést, reklám-managementet, szolgáltatási profizmust...
És ez a szemlélet nem csak kisegyházaknál, szektáknál, hanem a történelmi egyházaknál is felüti a fejét. Jópáran gondolják azt, hogy a mi dolgunk a emberekben jelentkező vallásos igény kielégítése. Szolgáltató iparágazat vagyunk, a feladatunk, hogy csúcsszínvonalon biztosítsuk azt a szolgáltatási palettát, ami az állampolgárok vallásos elvárásaihoz legtökéletesebben illeszkedik. Végülis az emberek fizetnek, a pénzükért kapják meg azt, amit akarnak. És ez visszafele is igaz, ha tényleg azt kapják, akkor majd tejelnek is bőven. A rendszerváltás óta csak ezt hallgatom, hogy a 21. század lelkészének milyen profi menedzsernek kell lennie. (Mi, kontemplatívak megszívtuk, száz éve volt ránk utoljára szükség, de az sem biztos...) Ezt a céget csak így lehet/kell működtetni, a sikere pedig csodásan ragyog majd a statisztikák számértékei túlvilági fényének csillogásában.
És ennek a sikernek nyilvánvalóan a lelkész a kulcsfigurája. Ha nem dől a profit, akkor le kell váltani az alkalmatlan ügyvezető igazgatót. Ha meg dől és özönlenek az emberek, akkor bebizonyosodott, hogy a vezetőnk Istentől küldött szent ember, a feje fölött a Szentlélek galambja repked - pünkösdi lángba borulva, mert akkor már hadd szóljon! (Így készül az a bizonyos repülő sültgalamb?...)
"Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé." Jn 6,66 (hú, már az igehely is ördögi...) Héló! Ez meg hogy van? Hogy lehet? Az Isten Fia micsoda statisztikát termel? Hát ha van tökéletes gyülekezeti lelkész, akkor az nem maga Jézus, az Isten Fia, Isten maga? Akkor ez hogy történhet? Jézus épp megbukik homiletikából meg gyülekezet építésből? Az egyház sikerének mérlegelése szempontjából nem állandósult virágvasárnappá kéne lennie a jézusi karriernek? Nem kéne az Isten közvetlen szavára mindenkinek, kivétel nélkül, azonnal megtérnie, nem csak a vámszedőnek, de minden farizeusnak, főpapnak, Heródesnek és Pilátusnak, sőt magának a római császárnak is? Nem úgy kéne végződnie a sztorinak, hogy a rendkívül taszító kereszt helyett valami csodálatos, gigantikus stadiont építenek fel az emberek, ahova befér az egész emberiség, és egy hatalmas karizmatikus fesztiválon együtt hallgatjuk és dicsőítjük az Urat?
Önmagában csak az, hogy nem így alakul az evangéliumok története, óriási gyülekezetépítési, egyházvezetési, egyházpolitikai problémákat vet fel. Mert nagyon nem így alakul. Sőt, inkább ellenkezőleg. Nem csak világi, hanem egyházi, lelkipásztori szempontból is óriási kudarctörténet a kereszt. Csak a teológia tud ebből valahogy sikert kovácsolni...
Persze Jézus nem követte a nagy elvet, számára nem volt szempont, hogy azt mondja, amit az emberek szívesen hallanak. De akkor is. Ha Jézusnak nem ment mindig a szép statisztika, akkor nekem hogyan mehetne? Persze ott van az ötezer ember (ami valójában inkább tizenötezer), de aztán hová lesznek? Hol vannak az élő, zakatoló gyülekezetek?
Félreértés ne essék, a nagy létszám, a szép bevétel nem rossz dolog egy gyülekezetben, sőt remek. De ez egyszerűen nem lehet a célkitűzés! Se a konkrét lelkészi munka, sem az egyházvezetés számára.
A statisztika szerintem nem lehet a siker mércéje, semmilyen szempontból. Remélem mondanom sem kell, hogy negatívan sem! Kiürülő templom, elhaló gyülekezet, ne adj Isten felfüggesztett, az egyházból kirúgott lelkész helyzete önmagában megint csak nem igazolja, hogy az illető jó úton járt. A keresztre feszítés önmagában nem jelenti, hogy minden rossz sorsra jutott ember Krisztus. És egy másik vesszőparipámat is hagy vezessem ide a kantárjánál fogva: A rossz statisztika egyházvezetési szinten sem igazolja a kudarcokat, mint például az értelmét vesztett vasárnapi istentiszteleti rendszert, ami szenvedés a gyülekezetnek, szenvedés a lelkésznek, de csak azért is erőltetjük, sőt egyre jobban konzerváljuk...
Nos, itt abba is hagyhatnám (tudom, ideje lenne), de a nagy dekonstrukció után mégis megpróbálkoznék valami építő jellegűvel is. Ha statisztikának nincs összefüggése a sikerrel, akkor mégis mi alapján lehetne ezt mérni? Mert szerintem igenis lehet és szabad sikerről beszélni. Miért? Ez most iszonyatos nagyképű lesz, tényleg szégyellem magam érte, hogy kimondom: Mert jó lelkész vagyok és jó gyülekezeteket építettem. Úgy látom. Persze ezt mindenki elmondja magáról és ez talán rendben is van. Azt hiszem Prince mondta egy riportban, hogy a kedvenc zenéje a saját zenéje. Szerintem ezzel nincs is semmi gond a művészek esetében, nyilván olyat alkotsz, ami neked magadnak a lehető leginkább tetszik. És kell is, hogy igazi örömmel töltsön el a saját alkotásod. Talán valahogy így van ez velünk lelkészekkel is.
Szóval van három alternatívám a statisztika alapú siker-mérce helyett. Siker alatt pedig csak annyit értek, hogy igenis van olyan, hogy jó gyülekezet, jó közösség.
Az első a hagyományosan kegyes kifejezés: Jó gyülekezet az, ahol a tagok átadták életüket Jézusnak. Komolyan gondolom. Ez nagyon fontos és szép dolog. Ez az egyik legszebb emberi különlegességünk, a képességünk, hogy elváljunk önmagunktól. Csak az ember képes rá, hogy külső nézőpontból tekintsen önmagára. A kenózis krisztusi tette igazi csoda. Fontos és szép.
De rejtőzik ebben egy komoly csapda. Mert mit jelent mindez a gyakorlatban? Sajnos számtalan esetben azt látom, hogy az emberek a lelkésznek, a papnak, a prófétának, a gurunak, a vezetőnek, netán valami reklámszlogenné csupaszított vezérelvnek a kezébe teszik le az életüket. Ez pedig tragédia. Így jön létre az egyformán bégető birkanyáj, az agymosott zombik falkája, ahol nem szabad kérdezni, nem szabad gondolkodni és főleg nem szabad különbözni egymástól. A vezér mindent tud, minden válasz a birtokában van, csak vakon követni kell, és végül azt tehet az életemmel, amit akar...
Szóval Jézus tényleg csak Jézus legyen. A te Jézusod.
A második lehetséges mérce a Krisztus követők őskeresztény jellemzése: Lám, mennyire szeretik egymást! Szeretném hinni, hogy nem csak szlogen, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Az én hitemben biztosan központi helyet foglal el a szeretet, annak minden fontos teológiai folyományával együtt - kooperáció elmélet, szociális érzékenység, környezettudatosság, stb. És ez valami olyan dolog, ami tényleg nagyon tud látszani egy közösségen. Látványos.
Itt is van egy nehéz csapda. Könnyen lesz ebből a nagy gyülekezeti szeretetből látványosság, csupán csak látszat. Ismerek olyan közösségeket, ahol mindenki arcára oda van festve a bűbájos mosoly, versenyben megy az édeskedés egymással, de valójában egy kanál vízben képesek lennének megfojtani egymást. A szeretet látszata ügyesen fenntartható mesterséges módszerekkel, de az egész csak meszelt sír, profi reklámkampány, hiteltelen színjáték, ha nem jut belőle semmi a szív mélyéig.
Szóval a szeretet csak akkor igazi mérték, ha a szív mélyéről tud fakadni.
A harmadik lehetőség az én saját elképzelésem, egyfajta lelkészi ars poeticám. A tudatosság útja? Mondjuk. Sosem gondoltam, hogy nekem válaszokat kéne adnom, viszont annál komolyabban vettem a kérdezést. Kizökkenteni az embereket a világ készen kapott mintázataiból. Akkor éreztem úgy, hogy jól végzem ezt a rám bízott szolgálatot, amikor olyan embereket láttam magam körül, akik hajlandóak voltak elindulni egy olyan tudatos úton, ahol képesek feltenni maguknak a létezés nagy alapkérdéseit: Mi a jó és a rossz? Mi az életem értelme? Hol a helyem, mi a dolgom ebben a világban? Honnan jövök és merre tartok? Sosem akartam válaszokat biztosítani, de mindig ott voltam, hogy segítsek benne, hogy maguk találjanak válaszokat.
Elégedettséget éreztem, amikor azt láttam, hogy a gyülekezetemben az emberek képesek felelős döntéseket hozni és vállalni is értük a felelősséget. Amikor azt éreztem, hogy meg tudjuk látni magunkban és főleg a másikban a különlegességet, a megismételhetetlen értékeket. Felfűt minket egymás megismerésének izgalma. Sőt nyugodtan lehet akár lelkesedni is egymásért. Pont a különbözőségeink, sokszínűségünk miatt tudunk így erős közösséggé válni, ahol valamiben mindenki a legjobb, a többiek pedig akkor ott mosolyogva rá tudják bízni magunkat. És akkor egy olyan jó kis gyülekezet alakul ki, akik ezen a rögös életúton szépen egymás kezét fogva, egymást támogatva, erősítve tudnak előre menni. És itt egyáltalán nem a mennyországba menetelésről beszélek. Hanem a mindennapok gondjairól, küzdelmeiről, nagyon is konkrétan a földi életünkről.
Természetesen ez a nagy kézfogás, együtt kirándulás úgy az igazi, - giccsesen hangzik, de komolyan gondolom, - ha Jézus maga is ott van közöttünk, ő is fogja a kezünk, az ő kezét is foghatjuk. Igen, azt hiszem, ezt tudom sikernek hívni lelkészként.
Most így gondolom. Veresegyház, 2014. augusztus 4.
-----------------------------------------------
Hozzászólások (fikció):
Tisztelt Szerző Úr!
Szánalmasnak tartom a fenti hosszú írását, amivel csak azt bizonyítja, hogy a szegény olvasók türelmét és idegeit próbára téve mennyi mellébeszéléssel igyekszik elkendőzni a nyilvánvaló valóságot. A siralmas egyházi karrierjére, jogos mellőzöttségére, népszerűtlenségére lehetetlenség ilyen okoskodásokkal mentséget találni. Szánalmas, amikor emberek azzal akarják a saját kudarcaikat jó színben feltüntetni, hogy azokat szidják, akik ténylegesen látványos eredményeket tudnak felmutatni. Inkább tanulnia kéne tőlünk, hogy hogyan kell ezt jól csinálni. Mert a számok tényleg nem hazudnak. Nekem nincs mit magyaráznom, a tények (számadatok és költségvetés) beszél helyettem. Szíves figyelmébe ajánlom a gyülekezeti újságunkat, amiből megtudhatja, a pontos tényeket, ami megmutatja az én gyülekezetem sikerét.
A mi Istenünk a legerősebb vár!
Egy Tényleg Jó Lelkész
2014. augusztus 3., vasárnap
zakkanthőségfekete
Reggel kinézek az ablakon, okkély, fincsi, fülledt hőség, sima negyven fok, tombol a tombola nyár.
Akkor öltözzünk fel. Fekete cipő, fekete zokni, fekete farmer, fekete ing a ruházatom mára. Csak szerényen...
Mivel ez így nem elég, a nap folyamán még háromszor, egy-egy órára felveszek egy földig érő koromfekete kabátot. Hadd szóljon!
Éééértelmes??
Akkor öltözzünk fel. Fekete cipő, fekete zokni, fekete farmer, fekete ing a ruházatom mára. Csak szerényen...
Mivel ez így nem elég, a nap folyamán még háromszor, egy-egy órára felveszek egy földig érő koromfekete kabátot. Hadd szóljon!
Éééértelmes??
2014. július 20., vasárnap
félrózsa
[EDIT: Nos, nem olyan lett a vége, mint terveztem. Szóval, ha belekezdtél, akkor olvasd is végig, ez most így korrekt.]
A helyzetből, amikor valaki maga alatt vágja a fát, sok minden kiderül. Ugyebár ha elvágod a törzset, ami tart téged, az ágat, amibe kapaszkodsz, abból zuhanás lesz. Lehullás a mélybe. Nem is tudod mire vagy kire esel, de tuti fájni fog. Vagy már nem is fog, ha elég magasra másztál, akkor simán kampó.
Először is a szituációnk favágója nyilván idióta, szükségtelenül teszi kockára a saját életét. Magunk alatt elvágni egy fát egészen extra akrobata mutatvány, nem kis teljesítmény, bárhogy képzelem el, ez mindenképpen trükkös manőver. Ugyanakkor, teszem azt fejmagasságban, egészen kényelmes fűrészelni. Persze itt meg nehogy megcsússzon, és a fejünk is repüljön. De elég lámer dolog a magunk alatt vágás önmagában is, ezt nem kell fokozni.
A nagy kérdés: Minek annyira felmászni? A főszereplőnk nyilván előbb mászott a magasba, csak utána kezdte el méregetni a fát, hogy hol is kéne elvágni. Hát nagyon nem mindegy a sorrend. Bizony illik már lentről megvizsgálni, eldönteni, hogy mit hol kell fűrészelni. A rálátás is jobb. Dehát emberünk előbb mászott. Ugyanis az a menő. Fent lenni a csúcson. Ki a király? Hát persze hogy az, aki a legmagasabbra mászott. Egyszer megindul az ember, már viszi tovább a lendület, meg sem áll amíg még lehet tovább is mászni. Ott fenn az igazi, lenézni mindenkire, akik szánalmas életükkel szaladgálnak a fa tövében. Nekem meg borzolja a szél a hajam, egészen az égig érek, madarak világába látogatok, kinyílik innen a világ, a távolságot mint üveggolyót megkapom, és a többi. Királyság.
És hopp, itt a kezemben a fűrész. Ha már nálam van, akkor használjuk. A csúcson vagyok, fölöttem nincs mit vágni. Fenn vagyok a csúcson, nyilván nem fogok csak úgy magamtól lejjebb menni. Marad az, hogy elvágom magam alatt... Persze így is magamtól megyek lejjebb, de ez már csak zuhanás közben villan az agyamba...
Persze mellékes kérdéseket is felvethet a szituáció. Mire kell a fa? Hideg van, kétségbeesetten be kell fűteni? Vagy belefogtunk bárkát ácsolni az özönvíz ellen (a'la nagytiszteletű Kövesdi Miklós)? Netán fogpiszkáló kell, csak szeretünk sokat faragni? A kérdés leginkább mégis az, hogy aki eddig sosem vágott fát - márpedig aki maga alatt vágja, az eddig sosem vágott - az most miért adja mégis hirtelen favágásra a fejét? Amatőrök kíméljenek. Az "először és egyben utoljára" eset tipikus példája. Mindig mondom, ha sötétek vagyunk, mint egy Luther kabát egy zárt kriptában egy felhős éjszaka, először olvasni kell egy kis szakirodalmat, vagy legalább meg kell nézni lyutyúbon, hogy a profik hogy csinálják.
Nos, így öt nap tapasztalattal a hátam mögött az az erős érzésem, hogy a Szélrózsa előre megfontolt szándékkal elkövetett kulturális öngyilkosság. (Szegény SG barátom esetében ez tuti megtörtént.) Gyönyörűen, aprólékosan megtervezve, nagy erőket mozgósítva, sok energiát és pénzt belefektetve. Mintha a vezetőség feltette volna a kérdést: Hm, vajon hogyan lehetne koncepciózusan bebizonyítani, hogy ami ízig vérig evangélikus: az szar, ami világi: az penge?
Nyilván nem voltam ott minden programon, nem ismerek mindent, de egy voltam a résztvevők közül, minden idősávban részt vettem valamin, tehát esélyes, hogy más is így járt mint én, és a számomra ez szűrődött le: A világi szakemberek és előadók mellett drasztikusan kirajzolódott az amatőrségünk kontrasztja. Mintha szándékosan úgy lettek volna összeválogatva a programok, hogy ez a kontraszt a lehető legerősebb legyen. A fórumokon (mese, tehetséggondozás) is ezt éreztem, nagyszerű szakemberektől minőségi anyagok hangzottak el, és mellékesen a kutyát sem érdekelte. (Saját műhelyemet is minősítem persze, bár végül a teológia kimaradt, csak filozofáltunk, de a maroknyi kis csoportom azt hiszem nem bánta meg ezt a velem töltött három napot.) A koncertek tekintetében volt a legerősebb az ellentét. Az esti evangélikus csúcsegyütteseink önmagukban is hagytak kívánnivalót maguk után, de az őket követő fellépők (Bohém Ragtime Jazz Band, Magashegyi Underground, Kowalsky meg a Vega) profizmusa és tehetsége mellett különösen erős volt az ellenpont...
A kanyar a sztoriban, hogy olyan remekül kitaláltam, hogy jól megkritizálom a Szélrózsát, hogy nagy egyházi nyilvánossággal hogy csinálunk magunkból hülyét, hogy vágjuk magunk alatt a fát - erre tessék, elrontották nekem a végét. Jöttek a teológusok és csináltak egy remek kis záróistentiszteletet... a szenyák! Sajnos azt kell mondanom, hogy egyszerűen csodás volt a zene, kedves, szabad és szárnyaló jazz, szelíd és közvetlen volt a liturgia, szellemes és látványos volt a papírrepülőzés, megható volt az úrvacsora - be kell vallanom, pont olyan, ami nekem nagyon bejön... A Szélrózsa utolsó perceiben odáig jutottam, hogy a szívemben halkan megpendült az evangélikus büszkeségem húrja (azt hittem rég elszakadt). És mindezt pont a teológusok csinálták, akiket alapból annyira utálni akarok, mert tombol a devalváció és a kegyeskedő ostobaság és különben is ott közölték, hogy a teológián sosem lesz rám szükség... Egyszóval: megszégyenültem.
Minden ellenkezésem dacára az az érzés mocorog bennem, hogy végülis jó volt a Szélrózsa. Vagyis tudom, hogy sok minden hibádzott, de lehet az, hogy pont ezért a végén összeállt belőle valami? Hogy a favágónk mégis remekül megúszta az önmaga alatt vágást?...
A helyzetből, amikor valaki maga alatt vágja a fát, sok minden kiderül. Ugyebár ha elvágod a törzset, ami tart téged, az ágat, amibe kapaszkodsz, abból zuhanás lesz. Lehullás a mélybe. Nem is tudod mire vagy kire esel, de tuti fájni fog. Vagy már nem is fog, ha elég magasra másztál, akkor simán kampó.
Először is a szituációnk favágója nyilván idióta, szükségtelenül teszi kockára a saját életét. Magunk alatt elvágni egy fát egészen extra akrobata mutatvány, nem kis teljesítmény, bárhogy képzelem el, ez mindenképpen trükkös manőver. Ugyanakkor, teszem azt fejmagasságban, egészen kényelmes fűrészelni. Persze itt meg nehogy megcsússzon, és a fejünk is repüljön. De elég lámer dolog a magunk alatt vágás önmagában is, ezt nem kell fokozni.
A nagy kérdés: Minek annyira felmászni? A főszereplőnk nyilván előbb mászott a magasba, csak utána kezdte el méregetni a fát, hogy hol is kéne elvágni. Hát nagyon nem mindegy a sorrend. Bizony illik már lentről megvizsgálni, eldönteni, hogy mit hol kell fűrészelni. A rálátás is jobb. Dehát emberünk előbb mászott. Ugyanis az a menő. Fent lenni a csúcson. Ki a király? Hát persze hogy az, aki a legmagasabbra mászott. Egyszer megindul az ember, már viszi tovább a lendület, meg sem áll amíg még lehet tovább is mászni. Ott fenn az igazi, lenézni mindenkire, akik szánalmas életükkel szaladgálnak a fa tövében. Nekem meg borzolja a szél a hajam, egészen az égig érek, madarak világába látogatok, kinyílik innen a világ, a távolságot mint üveggolyót megkapom, és a többi. Királyság.
És hopp, itt a kezemben a fűrész. Ha már nálam van, akkor használjuk. A csúcson vagyok, fölöttem nincs mit vágni. Fenn vagyok a csúcson, nyilván nem fogok csak úgy magamtól lejjebb menni. Marad az, hogy elvágom magam alatt... Persze így is magamtól megyek lejjebb, de ez már csak zuhanás közben villan az agyamba...
Persze mellékes kérdéseket is felvethet a szituáció. Mire kell a fa? Hideg van, kétségbeesetten be kell fűteni? Vagy belefogtunk bárkát ácsolni az özönvíz ellen (a'la nagytiszteletű Kövesdi Miklós)? Netán fogpiszkáló kell, csak szeretünk sokat faragni? A kérdés leginkább mégis az, hogy aki eddig sosem vágott fát - márpedig aki maga alatt vágja, az eddig sosem vágott - az most miért adja mégis hirtelen favágásra a fejét? Amatőrök kíméljenek. Az "először és egyben utoljára" eset tipikus példája. Mindig mondom, ha sötétek vagyunk, mint egy Luther kabát egy zárt kriptában egy felhős éjszaka, először olvasni kell egy kis szakirodalmat, vagy legalább meg kell nézni lyutyúbon, hogy a profik hogy csinálják.
Nos, így öt nap tapasztalattal a hátam mögött az az erős érzésem, hogy a Szélrózsa előre megfontolt szándékkal elkövetett kulturális öngyilkosság. (Szegény SG barátom esetében ez tuti megtörtént.) Gyönyörűen, aprólékosan megtervezve, nagy erőket mozgósítva, sok energiát és pénzt belefektetve. Mintha a vezetőség feltette volna a kérdést: Hm, vajon hogyan lehetne koncepciózusan bebizonyítani, hogy ami ízig vérig evangélikus: az szar, ami világi: az penge?
Nyilván nem voltam ott minden programon, nem ismerek mindent, de egy voltam a résztvevők közül, minden idősávban részt vettem valamin, tehát esélyes, hogy más is így járt mint én, és a számomra ez szűrődött le: A világi szakemberek és előadók mellett drasztikusan kirajzolódott az amatőrségünk kontrasztja. Mintha szándékosan úgy lettek volna összeválogatva a programok, hogy ez a kontraszt a lehető legerősebb legyen. A fórumokon (mese, tehetséggondozás) is ezt éreztem, nagyszerű szakemberektől minőségi anyagok hangzottak el, és mellékesen a kutyát sem érdekelte. (Saját műhelyemet is minősítem persze, bár végül a teológia kimaradt, csak filozofáltunk, de a maroknyi kis csoportom azt hiszem nem bánta meg ezt a velem töltött három napot.) A koncertek tekintetében volt a legerősebb az ellentét. Az esti evangélikus csúcsegyütteseink önmagukban is hagytak kívánnivalót maguk után, de az őket követő fellépők (Bohém Ragtime Jazz Band, Magashegyi Underground, Kowalsky meg a Vega) profizmusa és tehetsége mellett különösen erős volt az ellenpont...
A kanyar a sztoriban, hogy olyan remekül kitaláltam, hogy jól megkritizálom a Szélrózsát, hogy nagy egyházi nyilvánossággal hogy csinálunk magunkból hülyét, hogy vágjuk magunk alatt a fát - erre tessék, elrontották nekem a végét. Jöttek a teológusok és csináltak egy remek kis záróistentiszteletet... a szenyák! Sajnos azt kell mondanom, hogy egyszerűen csodás volt a zene, kedves, szabad és szárnyaló jazz, szelíd és közvetlen volt a liturgia, szellemes és látványos volt a papírrepülőzés, megható volt az úrvacsora - be kell vallanom, pont olyan, ami nekem nagyon bejön... A Szélrózsa utolsó perceiben odáig jutottam, hogy a szívemben halkan megpendült az evangélikus büszkeségem húrja (azt hittem rég elszakadt). És mindezt pont a teológusok csinálták, akiket alapból annyira utálni akarok, mert tombol a devalváció és a kegyeskedő ostobaság és különben is ott közölték, hogy a teológián sosem lesz rám szükség... Egyszóval: megszégyenültem.
Minden ellenkezésem dacára az az érzés mocorog bennem, hogy végülis jó volt a Szélrózsa. Vagyis tudom, hogy sok minden hibádzott, de lehet az, hogy pont ezért a végén összeállt belőle valami? Hogy a favágónk mégis remekül megúszta az önmaga alatt vágást?...
2014. július 13., vasárnap
aranyozott szabálytalanság
Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.
Ma ismét meghallgathattam az aranyszabály oly népszerű kritikáját: Úgy elsőre persze jól hangzik, de belegondolva rájöhetünk, hogy ez a szabály inkább veszélyes, végeredményben iszonyatosan önző, énközpontú, hiszen magamból indul ki, az én vágyaimból, kívánságaimból és igazából nem a másik emberre figyel, csak önmagamra, ami pedig bennem van arról tudjuk, hogy egy rakás trágya, csak Istenben lehetek jó, magamtól úgysem (lásd: evangélikus depresszió), pláne a kívánságaim azok, amik igazán fertők, szóval kukába az aranyszabállyal. Meg különben is csak egy szabály, mi meg az evangéliumban hiszünk, szóval minden törvény sértő, köszönjük, de nekünk aztán nem kell egy sem...
Ok, beismerem, érzelmileg - és a disszertációm révén intellektuálisan is - is elkötelezettje vagyok az aranyszabálynak, elfogult vagyok, olyannyira, hogy erősen hiszek egy olyan csodás utópiában, ahol erre az egy mondatra fel lehet építeni egy szép új világot...
Ma ismét meghallgathattam az aranyszabály oly népszerű kritikáját: Úgy elsőre persze jól hangzik, de belegondolva rájöhetünk, hogy ez a szabály inkább veszélyes, végeredményben iszonyatosan önző, énközpontú, hiszen magamból indul ki, az én vágyaimból, kívánságaimból és igazából nem a másik emberre figyel, csak önmagamra, ami pedig bennem van arról tudjuk, hogy egy rakás trágya, csak Istenben lehetek jó, magamtól úgysem (lásd: evangélikus depresszió), pláne a kívánságaim azok, amik igazán fertők, szóval kukába az aranyszabállyal. Meg különben is csak egy szabály, mi meg az evangéliumban hiszünk, szóval minden törvény sértő, köszönjük, de nekünk aztán nem kell egy sem...
Ok, beismerem, érzelmileg - és a disszertációm révén intellektuálisan is - is elkötelezettje vagyok az aranyszabálynak, elfogult vagyok, olyannyira, hogy erősen hiszek egy olyan csodás utópiában, ahol erre az egy mondatra fel lehet építeni egy szép új világot...
Azért gondolom ezt, mert Jézus, Buddha és a többi vallás bölcse, aki megfogalmazta a maga módján ugyanezt a gondolatot, nem volt ostoba, nem véletlenül pont így fogalmaztak. Ugyanis szerintem van ebben a történetben egy remek kis dupla csavar. Igazából öt lépésben lehet értelmezni ezt az elvet:
1. Pillanatra félretéve az énközpontú önzés lehetőségét, ha az emberiség minden egyes tagja egyetlen egy napra képes lenne magáévá tenni szó szerint az aranyszabályt, és minden egyes döntésében eszerint cselekedne, egyszerűen kifordulna sarkából a világ, szerintem csodás földi mennyország köszönte be egyből, amit hatalmas fantáziával is nehéz elképzelni. De hagyjuk az álmodozást, maradjunk a valóságunk talaján, és azt így is be kell vallanunk, hogy ezen elv életünkben való alkalmazása terén sehol sem tartunk, közünk nincs hozzá, legjobbindulatú számítás szerint is ezerből egyszer vagyunk képesek belegondolni, hogy amit másokkal teszünk, az hogy is esne nekünk magunknak...
2. Namost a kritikának azért van jogalapja. Nem csak az egyértelmű perverziók és aberrációk terén igaz, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a másik is élvezi azt, ami nekem jó. Ez tagadhatatlan, egyértelmű. Fontos is, hogy eleve különbözőek vagyunk, különböző helyzetekben. Az én világom nem egészen a te világod. És ez fontos. És bizony bőven lehet példákat gyártani arra, hogy hogyan sülhet el katasztrofálisan is az aranyszabály szigorú értelemben vett alkalmazása. Mindezek ellenére továbbra is fenntartom, hogy eme elv gyakorlattá válásával a morális kérdések, az etikai problémák nagy témái, az igazán súlyos kérdések - mint a gyilkosság, háború, direkt erőszak, megalázás, kínzás, nők és a kisebbségek elnyomása, fajelmélet és rasszizmus, eugenika és abortusz, stb. - igenis egy csapásra megoldódnának világszerte.
3. De jó, vegyük komolyan a kritikát, mert ugyebár a vulkániakkal ellentétben mi nem valljuk, hogy a többség érdeke felülírja a kevesebbekét, igenis, ha benne van egy elveben, hogy lesznek olyanok, akik megszívják, akkor keresni kell jobb elvet. Akkor mi lehet a jobb elv? A mai előadóm is azt hozta ki - ahogyan sokan mások is, - hogy ez a jobb elv az empátia. Hogy nem magamból indulok ki, hanem a másikból, csak azt keresem, hogy a másiknak mi lehet a legjobb. Ez nyilván így remekül is hangzik.
Csak a nagy kérdés szerintem, hogy a gyakorlatban ez mit jelent. Ugyanis saját magammal kapcsolatban is meglehetősen bizonytalan tudok lenni, de hogy azt tudjam, hogy a másiknak igazából mi a jó, ahhoz szerintem közünk sincs. Egyszerűen nem ismerjük a másikat. És 16 év házasság (ok, tudom még nem sok), a szívem szerelme irányába fektetett rengeteg energia után is az az érzésem, hogy sosem fogok akár egyetlen embert sem teljesen megismerni, sőt egyre inkább azt érzem, hogy ez így van rendjén, és a meglepetések izgalmának örök ajándékaként kezdem értelmezni a másik ember megismerhetetlenségét.
Persze valamennyire meg lehet ismerni a másik embert, a történetét, meg szégyellhetjük magunkat a lustaságunk miatt, de a viselkedésünk mindennapi döntéseinek zuhatagában aligha van idő erre minden egyes emberrel kapcsolatban, akiknek az életére hatással vagyunk. Hiszen tudjuk, hogy elkezdeni megismerni valakit hosszú folyamat, nem szabad és nem is érdemes siettetni, pont a másikra áldozott idő teszi értékessé. Megtanulhattuk a Kis Herceg Rókájától.
4. Ezek után, ha az empátia szép elve a gyakorlatban kivitelezhetetlen marad, akkor mi marad a számunkra? Szerintem a kultúra. Ami megint alapvetően jó és fontos. Évezredek alatt kikristályosodott szabályok, amiken nem kell gondolkodnunk, hiszen látszik, hogy jól működnek, jól irányítják a mindennapi interakcióinkat. Illedelmesen köszönj az időseknek, beszélj velük tisztelettel. Engedd előre a hölgyeket. Ha vezetsz, figyelj a biciklistákra meg az út mellett focizó gyerekekre. Kaszáld szorgalmasan a parlagfüvet. Ne fújd a füstöt a kismama arcába. Ne menj biciklisgatyában operába. És nem illik egy kétkezes karddal felszállni a metróra, főleg nem illik használni is. És a többi.
A kultúra betölti a feladatát, igazából nem magamból indulok ki, hanem a másikra figyelek, vagyis ha nem is a másikat, de valami szent felsőbb elvet szépen tiszteletben tartok. A baj ezzel csak annyi, hogy iszonyatosan személytelenné válik benne a másik ember. Arctalan senkivé. A saját kis világom szükséges díszletévé. És ez az amitől Jézust meg a haverjait kiveri a hideg veríték...
5. Innentől már könnyen kitalálható a kettőscsavar: Az, hogy az aranyszabályt úgy fogalmazzák meg, hogy magunkból induljon ki, ez az egyetlen igazi módszer arra, hogy a "másik" személyes valósággá váljon. Ettől lesz a másik "ugyanolyan ember, mint én". És ez utóbbit pont azért tettem idézőjelbe, hogy egyből tisztázhassam, véletlenül sem egyformaságról van szó, hanem teljes emberi létezésről. Emberi mélységről és sokszínűségről. Így élem át a legegyszerűbb interakcióban is a másik is pont ugyanolyan komplex és végtelen világ, mint amilyen én is vagyok. Egyenrangúság, egyforma értékűség - nem egyformaság. És mindenek előtt személyesség.
Ennyi.
Én ragaszkodom az aranyszabályhoz. Hiszek is benne. Nekem tetszik úgy ahogy van. És reménykedem, hogy egyszer felnövünk hozzá. Mindannyian. Lehetőleg egyszerre...
2014. július 5., szombat
szülőnek lenni
A Timothy Green szerintem azért különleges film, mert hihetetlen szelíd végig - semmi harsány durvaság, semmi még újabb megbotránkoztató határátlépés, ami amúgy jellemző Walt Disney-re (remek példa a fikaevés témájának elhelyezése a Jégvarázsban). Szelíd jelenetek, szelíd szereplők, szelíd zene tündöklő őszi színek közepette. És bár nem nagy filozófia az egész, de el van csepegtetve benne pár csodás gondolat.
Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy a létező legszebb szülői fogadalom, amit csak tenni lehet: "Most már csak új hibákat fogunk elkövetni! Teljesen újakat!"
A "Soha többé nem követek el hibát!" nyilvánvalóan nonszensz, és mint ilyen eleve értelmetlen is. De azt elhatározni, hogy amit eddig elkövettem, amiről kiderült, hogy hibáztam, amiről pontosan tudom, hogy nagy hiba volt, azt nem akarom soha többé megtenni, ez valami, ennek van értelme. Az új hibák ígérete egyrészt a tudatosság győzelme, az a remény, hogy igenis képesek vagyunk tanulni a hibáinkból, és képesek vagyunk megváltozni, hogy a régi hibákat nem ismételjük újra és újra. Másrészt pedig az egész fogadalom valóságos és élhető marad azáltal, hogy tisztában vagyunk esendőségünkkel, hogy a hibátlanság még messze elérhetetlen.
Az élet minden területén szép lehet ez a fogadalom. De azt hiszem tényleg szülőként a legfontosabb kimondani ezt.
Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy a létező legszebb szülői fogadalom, amit csak tenni lehet: "Most már csak új hibákat fogunk elkövetni! Teljesen újakat!"
A "Soha többé nem követek el hibát!" nyilvánvalóan nonszensz, és mint ilyen eleve értelmetlen is. De azt elhatározni, hogy amit eddig elkövettem, amiről kiderült, hogy hibáztam, amiről pontosan tudom, hogy nagy hiba volt, azt nem akarom soha többé megtenni, ez valami, ennek van értelme. Az új hibák ígérete egyrészt a tudatosság győzelme, az a remény, hogy igenis képesek vagyunk tanulni a hibáinkból, és képesek vagyunk megváltozni, hogy a régi hibákat nem ismételjük újra és újra. Másrészt pedig az egész fogadalom valóságos és élhető marad azáltal, hogy tisztában vagyunk esendőségünkkel, hogy a hibátlanság még messze elérhetetlen.
Az élet minden területén szép lehet ez a fogadalom. De azt hiszem tényleg szülőként a legfontosabb kimondani ezt.
2014. június 18., szerda
én mint egyház
Az én álom-egyházam nem néz ki egyháznak. Inkább olyan, mint egy különös építési vállalkozás, egy nagy, komplex iskola, vagy egy kórház a gaboni dzsungel mélyén.
Eleve valami értelmeset csinálunk ebben az egyházban: Eljárunk az emberekhez, ingyen és mosolyogva megjavítjuk a tetőt, bekötjük a lámpát, lerakjuk a járólapot; örömmel fogadjuk a gyerekeket, teljes odaadással játszunk velük, mesékre és történetekre tanítjuk őket; vagy éppen a lehető legkedvesebb módon igyekszünk gyógyítani a betegeket, csillapítjuk a fájdalmat.
De mindenek előtt minden embert figyelmesen meghallgatunk, mindig van időnk beszélgetésre, képesek vagyunk teljesen jelen lenni a másik számára.
És persze együtt étkezünk, körbeülünk egy családias asztalt, mindenki a másik szemébe tud nézni. És itt mindig másokkal találkozunk az asztal körül.
Igazából csak arról lehet megismerni, hogy egyház vagyunk, hogy az emberek azt mondják: Nahát, ezek mennyi szeretik egymást – és mindenki mást is...
Az eredeti (rövidebb) szöveg itt olvasható:
http://www.evangelikus.hu/punkosd-korkerdes-2014
Eleve valami értelmeset csinálunk ebben az egyházban: Eljárunk az emberekhez, ingyen és mosolyogva megjavítjuk a tetőt, bekötjük a lámpát, lerakjuk a járólapot; örömmel fogadjuk a gyerekeket, teljes odaadással játszunk velük, mesékre és történetekre tanítjuk őket; vagy éppen a lehető legkedvesebb módon igyekszünk gyógyítani a betegeket, csillapítjuk a fájdalmat.
De mindenek előtt minden embert figyelmesen meghallgatunk, mindig van időnk beszélgetésre, képesek vagyunk teljesen jelen lenni a másik számára.
És persze együtt étkezünk, körbeülünk egy családias asztalt, mindenki a másik szemébe tud nézni. És itt mindig másokkal találkozunk az asztal körül.
Igazából csak arról lehet megismerni, hogy egyház vagyunk, hogy az emberek azt mondják: Nahát, ezek mennyi szeretik egymást – és mindenki mást is...
Az eredeti (rövidebb) szöveg itt olvasható:
http://www.evangelikus.hu/punkosd-korkerdes-2014
2014. április 21., hétfő
tévedések vígjátéka
Vannak kifejezések, amiket hosszú ideig makacsul félreértünk, és csak idősebb korunkban tisztázódnak bennünk. Tegnap ilyen megvilágosodásom volt. Ha már így leégetem magam, akkor hozzácsapok még kettőt, ha lúd legyen kövér.
- Azt gondoltam eddig, hogy amikor a Somló nem tudja, hogy "mikor, melyik állomáson szólal meg a boogie", akkor a pályaudvaron szóló zenét hallgatja.
- Sokáig meggyőződésem volt, hogy édesapám által előszeretettel használt szólás, miszerint "belekerült mint Pilátus a Crédóba" azt jelenti, hogy szegény Pilátus mondjuk egy hídról belepottyant egy Crédó nevű folyóba.
- Hittem, hogy a magyar népdalunk szövege így van: "pörgetem páromat, mint a kácsa (kacsa) orsót".
- Azt gondoltam eddig, hogy amikor a Somló nem tudja, hogy "mikor, melyik állomáson szólal meg a boogie", akkor a pályaudvaron szóló zenét hallgatja.
- Sokáig meggyőződésem volt, hogy édesapám által előszeretettel használt szólás, miszerint "belekerült mint Pilátus a Crédóba" azt jelenti, hogy szegény Pilátus mondjuk egy hídról belepottyant egy Crédó nevű folyóba.
- Hittem, hogy a magyar népdalunk szövege így van: "pörgetem páromat, mint a kácsa (kacsa) orsót".
2014. január 25., szombat
paradicsom város
Mint jó apa, igazán igyekszem a hajlott korom évtizedei alatt felhalmozódott bölcsességet átadni utódaimnak, ezzel gazdagítva a jövendő generációk szellemi tartalékait. Eme felelősségem teljesítése érdekében mindenféle kiselőadásokat szoktam tartani gyermekeimnek, főleg a 80-as évek kultúrájából, például a Guns N' Roses nevű fenoménról. Habár mára alig valaki ismeri őket, meggyőződésem, hogy a hatásuk sok tekintetben megmagyarázza a legutóbbi évtized kulturális tendenciáit. De haladjunk sorban.
Azt szoktam mondani, hogy GNR életmű (ebbe én a négy első nagylemezt veszem: Appetite for Destruction, Lies és a Use Your Illusion I. és II.) 90%-a két téma valamelyikébe sorolható: A számok egyik része erőteljes, néhol perverz szexuális aktus köré csoportosuló cselekményekről, kerettörténetekről szólnak. (Pretty Tied Up, It's So Easy, Rocket Queen, stb.) Ez nem túl szokatlan, mondjuk '87-ben az volt, de azóta sokan viszik tovább e vonalat, pl. Nickelback elég erősen (Figured You Out, Midnight Queen, stb.). A másik rész ennél sokkal izgalmasabb, ugyanis az elidegenedésről (Estranged), a kezünk között széthulló valóságról (Welcome to the Jungle, Knocking on Heaven's Door), széthulló tudatról (Breakdown, Coma), ezek következtében átélt magányról (November Rain), és mindebből táplálkozó légvárakról (Paradise City) és kétségbeesett alternatív valóságokról szól (In the Garden).
[Lábjegyzet: Külön érdekes, és talán nem csak számomra meghatározó a GNR teológiai érzékenysége: Paradise City, Right Next Door to Hell, Knocking on Heaven's Door, Garden of Eden, Bad Apples, stb. De ez egy külön nagy téma, maradjunk a tudat teljes elidegenedésénél...]
Nyilván nem a GNR találta fel ezt a pszichotikus életérzést, hanem kifejezték a 80as évek legvégének hangulatát. Ez már nem a Hair marihuána illatú pacifizmusa, nem a szabad szerelem hippi korszaka. Ezekre épül, innen ered, de a GNR már ennek a korszaknak a másnapossága, kemény részegséggel, kemény drogokkal, vágyott de elveszített tisztasággal és örömmel, talán csak a kemény szex és erőszak biztosíthat minket arról hogy tényleg élünk - lényeges, hogy ez sem jön be -, egy olyan világban, ahol annyira értelmetlen minden körülöttünk, hogy már a valóság sem valóság, nincs közösség, de nincs identitás sem, talán nem is létezünk, álom, pontosabban illúzió (Locomotive) minden. A GNR pedig előadta mindezt olyan erővel, ami legalább egy generációt alapvetően meghatározott, és aminek mindmáig van ereje, egy-egy fiatalt 25 év múltán is magával tud ragadni.
A GNR attól lesz zseniális és egyedi, hogy ez az általam is túldramatizált talajvesztés kétségbeejtő sötétsége az ő dallamaikban bűbájosan gyönyörű aláfestést kap. Nincs nagy was-ist-das a zenéjükben, én például azt pont szeretem, hogy az alapokat tekintve a Beatles hagyományokra épít. Szinte az összes GNR szám könnyen megtanulható és tábortűz körül egy szál gitárral is hatásosan előadható. Nyilván erre jön rá a szerintem mind művészi ihletettségben, mind zenei szakértelemben kiváló tagok egyéni tehetsége. Slash szárnyaló gitárszólói, amiket együtt lehet énekelni vele, hihetetlenül felemelik az amúgy nyomasztó gondolatokat (kifejezetten November Rain, Estranged, Sweet Child... és Knocking on...). Nem nagyon tudok más olyan együttest, ahol a szólógitáros ennyire a vállán vinné az összes számot. Abszolút nem kíséret, hanem a lényeg. (Legjobb példa erre Michael Jackson Give It to Me c. száma, amiben három GNR tag vendégszerepel, köztük Slash, aki már a szám közben is ki-kitúrja Misit, de az utolsó harmadban Jackson le is mehetne a színpadról, úgysem veszi senki észre Slash szólója mellett.) Szóval egy kis fuvola a November Rainben, drámai coda-k (kedvencem a Breakdown), szárnyaló dallamívek itt is ott is, és az egész tragikus pszichózis megdicsőül. A GNR evangélium: Romokban heverek, de ez vagyok, így vagyok szép...
Azt, ami most van (az utóbbi évtized), szerintem sokban befolyásolta a GNR életmű. Akkoriban (80as évek vége) nem volt Harry Potter, Avatar meg Eredet, ma meg nem is lehet filmet készíteni valami jó kis alternatív valóság nélkül. Viszont a ma filmrendezői és írói pontosan a GNR korszakban nőttek fel, mindegyikük a Paradise City-vel együtt szívta magába a széthullott valóság himnuszait. Sokszor érzem azt, hogy korunk búrjánzó alternatív valóságai még mindig csak kétségbeesett kísérletek, hogy valamilyen/bármilyen kapaszkodót találjuk, ha nem találunk, akkor építsünk ebben a kavargó, megfoghatatlan homokviharban, amivé a világ lett. A darabokra tört tudatnak szinte mintha előnyére válna, hogy újra és tetszőlegesen össze lehet rakni. Pár áldott pillanatra jó kis világokat lehet így megalkotni, de végül mégiscsak szétesünk, és marad a kősivatag...
Az én generációm így él, vagyis küzd a valósággal, már amennyiben ez élet. Szerintem kihoztuk a lehetséges legtöbbet ebből. Hajnalpír a szemétdombon. Áldott legyen érte a Guns N' Roses neve!
De vajon milyen gyerekeket tudunk így nevelni?...
Azt szoktam mondani, hogy GNR életmű (ebbe én a négy első nagylemezt veszem: Appetite for Destruction, Lies és a Use Your Illusion I. és II.) 90%-a két téma valamelyikébe sorolható: A számok egyik része erőteljes, néhol perverz szexuális aktus köré csoportosuló cselekményekről, kerettörténetekről szólnak. (Pretty Tied Up, It's So Easy, Rocket Queen, stb.) Ez nem túl szokatlan, mondjuk '87-ben az volt, de azóta sokan viszik tovább e vonalat, pl. Nickelback elég erősen (Figured You Out, Midnight Queen, stb.). A másik rész ennél sokkal izgalmasabb, ugyanis az elidegenedésről (Estranged), a kezünk között széthulló valóságról (Welcome to the Jungle, Knocking on Heaven's Door), széthulló tudatról (Breakdown, Coma), ezek következtében átélt magányról (November Rain), és mindebből táplálkozó légvárakról (Paradise City) és kétségbeesett alternatív valóságokról szól (In the Garden).
[Lábjegyzet: Külön érdekes, és talán nem csak számomra meghatározó a GNR teológiai érzékenysége: Paradise City, Right Next Door to Hell, Knocking on Heaven's Door, Garden of Eden, Bad Apples, stb. De ez egy külön nagy téma, maradjunk a tudat teljes elidegenedésénél...]
Nyilván nem a GNR találta fel ezt a pszichotikus életérzést, hanem kifejezték a 80as évek legvégének hangulatát. Ez már nem a Hair marihuána illatú pacifizmusa, nem a szabad szerelem hippi korszaka. Ezekre épül, innen ered, de a GNR már ennek a korszaknak a másnapossága, kemény részegséggel, kemény drogokkal, vágyott de elveszített tisztasággal és örömmel, talán csak a kemény szex és erőszak biztosíthat minket arról hogy tényleg élünk - lényeges, hogy ez sem jön be -, egy olyan világban, ahol annyira értelmetlen minden körülöttünk, hogy már a valóság sem valóság, nincs közösség, de nincs identitás sem, talán nem is létezünk, álom, pontosabban illúzió (Locomotive) minden. A GNR pedig előadta mindezt olyan erővel, ami legalább egy generációt alapvetően meghatározott, és aminek mindmáig van ereje, egy-egy fiatalt 25 év múltán is magával tud ragadni.
A GNR attól lesz zseniális és egyedi, hogy ez az általam is túldramatizált talajvesztés kétségbeejtő sötétsége az ő dallamaikban bűbájosan gyönyörű aláfestést kap. Nincs nagy was-ist-das a zenéjükben, én például azt pont szeretem, hogy az alapokat tekintve a Beatles hagyományokra épít. Szinte az összes GNR szám könnyen megtanulható és tábortűz körül egy szál gitárral is hatásosan előadható. Nyilván erre jön rá a szerintem mind művészi ihletettségben, mind zenei szakértelemben kiváló tagok egyéni tehetsége. Slash szárnyaló gitárszólói, amiket együtt lehet énekelni vele, hihetetlenül felemelik az amúgy nyomasztó gondolatokat (kifejezetten November Rain, Estranged, Sweet Child... és Knocking on...). Nem nagyon tudok más olyan együttest, ahol a szólógitáros ennyire a vállán vinné az összes számot. Abszolút nem kíséret, hanem a lényeg. (Legjobb példa erre Michael Jackson Give It to Me c. száma, amiben három GNR tag vendégszerepel, köztük Slash, aki már a szám közben is ki-kitúrja Misit, de az utolsó harmadban Jackson le is mehetne a színpadról, úgysem veszi senki észre Slash szólója mellett.) Szóval egy kis fuvola a November Rainben, drámai coda-k (kedvencem a Breakdown), szárnyaló dallamívek itt is ott is, és az egész tragikus pszichózis megdicsőül. A GNR evangélium: Romokban heverek, de ez vagyok, így vagyok szép...
Azt, ami most van (az utóbbi évtized), szerintem sokban befolyásolta a GNR életmű. Akkoriban (80as évek vége) nem volt Harry Potter, Avatar meg Eredet, ma meg nem is lehet filmet készíteni valami jó kis alternatív valóság nélkül. Viszont a ma filmrendezői és írói pontosan a GNR korszakban nőttek fel, mindegyikük a Paradise City-vel együtt szívta magába a széthullott valóság himnuszait. Sokszor érzem azt, hogy korunk búrjánzó alternatív valóságai még mindig csak kétségbeesett kísérletek, hogy valamilyen/bármilyen kapaszkodót találjuk, ha nem találunk, akkor építsünk ebben a kavargó, megfoghatatlan homokviharban, amivé a világ lett. A darabokra tört tudatnak szinte mintha előnyére válna, hogy újra és tetszőlegesen össze lehet rakni. Pár áldott pillanatra jó kis világokat lehet így megalkotni, de végül mégiscsak szétesünk, és marad a kősivatag...
Az én generációm így él, vagyis küzd a valósággal, már amennyiben ez élet. Szerintem kihoztuk a lehetséges legtöbbet ebből. Hajnalpír a szemétdombon. Áldott legyen érte a Guns N' Roses neve!
De vajon milyen gyerekeket tudunk így nevelni?...
2014. január 18., szombat
menny föld pokol
Járok egy amolyan intellektuális beszélgető körbe. A világképeink volt a téma tegnap. Kezdő feladatban arra kértek minket, hogy a menny-föld-pokol hármasságát jelenítsük meg rajzban valahogy. Nyilván kapásból minden porcikám tiltakozik az ilyen mitologikus marhaságok ellen, de csak kicsit kellett belegondolnom, hogy ha máshogy nem is, de legalábbis irodalmilag igenis komoly súlya van ezeknek a szavaknak. Szóval nem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról.
Valami egyszerűt akartam rajzolni. Ebből aztán egy igen kacifántos rajz kerekedett, fekete szárnyú aggyal és fehér szárnyú szívvel, az öt érzékszerv megjelenítésével, és egy csomó zsinórral, ami összeköti az érzékszerveket mind az aggyal, mind a szívvel, hogy oda vissza rángathassák egymást. A rajz maga is elég bandzsi lett, és végül sokkal bonyolultabb, mint amennyire értelmes...
Aztán rajzoltam egy másikat is. Miközben az elsőn dolgoztam, a fejemben megszületett a második. És ezt szerintem nagyon eltaláltam. Tiszta, világos, egyszerű. Mégis értelmesnek tűnik nekem. Nagyon nem akarom magyarázni, de a mag az élet, a tűz el is tud emészteni, a szél meg fúj ahogy akar...
Szóval íme a menny és a pokol:
Így megy ez. (by KV)
 |
| menny - föld - pokol |
Aztán rajzoltam egy másikat is. Miközben az elsőn dolgoztam, a fejemben megszületett a második. És ezt szerintem nagyon eltaláltam. Tiszta, világos, egyszerű. Mégis értelmesnek tűnik nekem. Nagyon nem akarom magyarázni, de a mag az élet, a tűz el is tud emészteni, a szél meg fúj ahogy akar...
Szóval íme a menny és a pokol:
 |
| menny és pokol |
Így megy ez. (by KV)
2014. január 11., szombat
ajándékok negyvenig
Ma két hete volt a születésnapom. Nem mintha amúgy nem szeretnék filózni az életen, de így karácsony és újév közt amúgy is könnyen azon kapja magát az ember fia, hogy a jelen határmezsgyéjén ácsorogva a múltat és a jövőt igyekszik kitapogatni. A kerek negyven meg aztán még rátesz egy lapáttal. Szó sincs róla, hogy úgy érezném, hogy most vagyok életem felénél, tudom jól, azon már régen átléptem. Éppen hogy, pont azon gondolkodom, hogy egy életnyi már szépen ki is telt az időmből...
Volt ebben a negyvenben jó sok minden, rengeteg nevetés és öröm, meg persze némi sírdogálás is. De csak azt tudom érezni, hogy alapvetően minden rendjén volt, ahogy volt.
Újév napján - amúgy a születésnapomon is - prédikáltam. "...amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem..." (Jn 14,13) Hát nagyon király lenne, ha ilyen varázserővel lehetne az újévbe lépni... Csak kérem, és meg is lesz! Hm. Tudom persze, hamar katasztrófához vezetne.
De az az én nagy mázlim, hogy nincs ilyen varázserőm. Nem is volt soha. Ha visszagondolok, már amennyit belátok ebből a negyvenből, a legritkább esetben alakult az aktuális kívánságom szerint az életem. Sem a pillanatnyi vágyaim, sem a nagy álmodozásaim nem igazán váltak valóra. De utólag visszatekintve azt érzem, hogy alapvetően hálás lehetek ezért. Különösen amiatt, hogy cserébe olyan dolgokat kaptam, amire életemben nem gondoltam. Nem hogy nem kértem, de eszembe nem jutott, hogy egyáltalán lehetséges. És nem a fantáziámmal van baj. Azt hiszem pont az az állati menő Istenben, hogy nagyon jó érzéke van az ajándékozáshoz. Számtalanszor kaptam azt, amit sosem kértem, de amire mégis a legnagyobb szükségem volt, most meg úgy érzem, hogy élni sem tudnék ezen tökéletes pillanatok nélkül.
Elmesélek három ilyet a sokból, választhatnék annyi mást is, de most hagy mondjam el éppen ezeket, ha már ennyire egoista lett ez az egész.
2001. január vége, Szikszó, egy lepukkant kis abaúji kórház. A szülőszoba ágyának a szélén ülünk, Linda karjában egy rongyba csavart, apró újszülött kislány, teljes figyelmével gyönyörködik benne, én még mindig simogatom Linda hátát, nyakát, átölelem. A boldogság tökéletes pillanata. Pedig pár perccel korábban még a 31 óra vajúdás, folyamatosan fokozódó, iszonyatos fájdalmai kínozták kis feleségem, én pedig csak arra gondoltam, hogy azonnal odaadnám az életemet, ha csökkenthetném vele a szenvedését. De a kislány megszületett, és a másodperc törtrésze alatt teljesen megsemmisült minden görcs és fájdalom, mintha sosem történt volna, vagy csak egy futó álom lett volna, ami elröppent az ébredéssel. Anya és apa lettünk. A pillanatba zárt csoda pedig elvehetetlen kincsként maradt meg az életünkben.
2004. pünkösd vasárnapján szabálytalan istentiszteletet tartottunk. Ugyanis a szentendrei templomunk hivatalos felszentelésére még vagy három hónapot kellett várni. De türelmetlenségünkben, lelkesedésünkben mégiscsak itt tartjuk az ünnepi alkalmat. A falak éppen csak bevakolva, a nyers, burkolatlan betonpadlón homok és sóderkupacok, nincs oltár, padok, berendezés, épphogy tető van a fejünk fölött. Székeket hordunk be, épp annyi van, hogy mindenki leüljön. Az emberek virágokat hoznak, sokan cserepest, van család aki konténerben egész kis fát cipel be a templomba. Elhelyezzük a majdani oltártérben, egy szépen hímzett terítővel letakart asztal az oltár. És amikor felcsendül a csupasz falak és sóderkupacok közt a kíséret nélküli ének, amikor a fehér konfirmandus ruhában felsorakoznak a csillogó szemű fiatalok, akkor a szememből kicsordul a könny, de látom, hogy a fél gyülekezet ugyanígy sír. Az építkezés egy éve majd mindannyiunk számára naponkénti nehézséget jelentett, fizikailag és lekileg is kifacsaródtunk, gyakran épp egymást nyírtuk ki. De ott, abban a pillanatban minden a helyére került. Felszenteletlen félkész templomocskánkban, ezen a szabálytalan istentiszteleten jelen volt velünk az Isten. Lángra gyújtotta a szíveinket. Erre azért nem számítottam, de elvehetetlen kincs lett ez is.
2013. december 19-én, pár nappal az idei karácsony előtt a legváratlanabb ajándékkal leptek meg. Komolyan úgy érzem, hogy negyven év legnagyobb lelkészi és emberi elismerését kaptam, utána három napig folyton vigyorogtam. Tudom, hogy nagy beképzeltség, de egyszerűen bearanyozta a napjaimat. A helyszín a fóti kastélyban működő étterem, ódon épület, tátongó termek, mindenütt hulló vakolat... Valami szolgálatom volt aznap, úgyhogy a tanári karácsony legvégére értem csak oda, már túl voltak az iskolában a műsoron meg az ajándékozáson, átjöttek az étterembe, sőt mire odaértem már a vacsorán is túl voltak. Semmi gond, még beszélgettek, iszogattak, leültem közéjük. A végén már csak egy asztalt ültünk körül. Ketten, Csucsuval, a karbantartó sráccal maradtunk fiúk, szintén kocsival volt, rajtunk kívül pedig kb. tizenként tündéri becsiccsentett tanárnő és hivatali alkalmazott. Megy a beszélgetés, jókat nevetünk, mindenféléről szó esik - az összes iskolai gond és fezsültség elillan egy pár órára, valami csoda folytán ez is szent idővé válik. Egyszercsak az egyik édes kis tanárnő, matekot tanít a felsőben, amolyan kis hiperaktív, nagyszájú csaj, megszólal: Elmesélem, hogy hogyan találkoztam először a Novotny Danival! Húha, mondom magamban, ebből mi lesz. A tanárnő nevét sem tudom, közös élményem vele mindössze annyi, hogy augusztus végén az általam szervezett tanári csendesnapon az én csoportomba került, és emlékszem, hogy kifejezetten értelmes dolgokat mondott. De lássuk, mi lesz a sztori... Még annyit be kell szúrnom ide, hogy ő hihetetlenül tökéletesen adta elő az egészet, a meséjében minden egyes szó pontosan a helyén volt, mint valami vérprofi standup-os, mi mindannyian gurultunk közben a nevetéstől.
A sztori helyszíne a mézesvölgyi uszoda iszonyatosan zsúfolt kis előtere, ahol a kabátok lógnak, utcai cipők mindenütt, és hajszárítóval felfegyverzett ideges anyukák várják az úszásról kijövő gyerekeiket. A tanárnőnek talán két gyermeke van, a kisfiú dekoncentránt, az ugyanúgy vacogó kis barátaival csibészkedik, a lánynak vizes a hosszú haja, gyorsan szárítani kell, hogy meg ne fázzon, közben a kisfiúra is kell valami ruha, anyukaként Shiva hat karja sem lenne elég, hogy rendbeszedje a gyerekeit. Idegesen kiabál velük, kétségbeesetten próbája elkészíteni őket. És ez minden egyes héten két-három alkalommal így megy. És ebben az uszodai előtérben rajta kívül még húsz anyuka még ötven gyerekkel csinálja pontosan ugyanezt az ideges kapkodást. A sztori szerint ebben az őrültek házában, az egyik padon kabátok és öltözködő gyerekek között ücsörög egy szakállas ipse, kezében nyitott könyv, olvas. Neki is van ott legalább három gyereke, akik néha odamennek hozzá, ő mond nekik pár csendes szót, rájukmosolyog, begombol egy inget, a gyerekek meg elmennek, szárítják a saját hajukat meg egymásét, idétlenkednek mint a többiek, de azért csak felöltöznek, a pasi meg közben tovább olvas. Elmesélése szerint a tanárnőt nagyon megrázta a helyzet, és hiába a húsz anyuka, akik mind egyforma idegesen rohangásznak, szerinte mégis mind a huszan pontosan tudják, hogy valójában ők a zakkantak és annak az egy ipsénaek van igaza. Állítólag kipróbálta a higgadt módszert, szerinte mindössze egy perc lett a különbség, nagy cirkuszolás nem is annyira hatékony, mint aminek látszik... A szori vége csak annyi, hogy amikor aztán az ÖQ folyosóján meglátott engem, akaratlanul is felkiáltott: Mit keres itt a higgadt pasi az uszodából?
Mindannak, amit lelkészként képviselni igyekszem, mindaz, ami a filozófiám, a teológiám, a hitem, mindaz, ami vagyok, belesűrűsödött ebbe a kis történetbe. Ez az este jó eséllyel küzd az életem legváratlanabb és legmeghatóbb ajándéka címért...
Thorton Wilder egy drámában foglalkozik a kicsomagolatlan ajándékok problémájával. A gondolat egyszerű, Isten számtalan ajándékot elkészít a számunkra, de ezekből csak nagyon keveset veszünk észre. Pedig minden napban ott rejtőznek ezek az ajándékok, és lehet hogy a sértődés helyett csak egy mosoly, beképzeltség helyett egy kis alázat, önimádat helyett csak egy kis érzékenység kell, hogy ezeket az ajándékokat észrevegyük, kicsomagolhassuk. Szó sincsen róla, hogy varázserőnk van, hogy minden vágyunk isteni erővel teljesül. De Ő körbevesz minket a különleges és elvehetetlen kincsek lehetőségeivel. Azt kívánom, hogy ebben az évben még ügyesebb legyek, mind ügyesebbek legyünk ezeknek az ajándékoknak a felfedezésében, kicsomagolásában, minden egyes nap. Mert azért, bizony kapni is állati jó.
Negyedikix, a gall (by UJ)
Volt ebben a negyvenben jó sok minden, rengeteg nevetés és öröm, meg persze némi sírdogálás is. De csak azt tudom érezni, hogy alapvetően minden rendjén volt, ahogy volt.
Újév napján - amúgy a születésnapomon is - prédikáltam. "...amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem..." (Jn 14,13) Hát nagyon király lenne, ha ilyen varázserővel lehetne az újévbe lépni... Csak kérem, és meg is lesz! Hm. Tudom persze, hamar katasztrófához vezetne.
De az az én nagy mázlim, hogy nincs ilyen varázserőm. Nem is volt soha. Ha visszagondolok, már amennyit belátok ebből a negyvenből, a legritkább esetben alakult az aktuális kívánságom szerint az életem. Sem a pillanatnyi vágyaim, sem a nagy álmodozásaim nem igazán váltak valóra. De utólag visszatekintve azt érzem, hogy alapvetően hálás lehetek ezért. Különösen amiatt, hogy cserébe olyan dolgokat kaptam, amire életemben nem gondoltam. Nem hogy nem kértem, de eszembe nem jutott, hogy egyáltalán lehetséges. És nem a fantáziámmal van baj. Azt hiszem pont az az állati menő Istenben, hogy nagyon jó érzéke van az ajándékozáshoz. Számtalanszor kaptam azt, amit sosem kértem, de amire mégis a legnagyobb szükségem volt, most meg úgy érzem, hogy élni sem tudnék ezen tökéletes pillanatok nélkül.
Elmesélek három ilyet a sokból, választhatnék annyi mást is, de most hagy mondjam el éppen ezeket, ha már ennyire egoista lett ez az egész.
2001. január vége, Szikszó, egy lepukkant kis abaúji kórház. A szülőszoba ágyának a szélén ülünk, Linda karjában egy rongyba csavart, apró újszülött kislány, teljes figyelmével gyönyörködik benne, én még mindig simogatom Linda hátát, nyakát, átölelem. A boldogság tökéletes pillanata. Pedig pár perccel korábban még a 31 óra vajúdás, folyamatosan fokozódó, iszonyatos fájdalmai kínozták kis feleségem, én pedig csak arra gondoltam, hogy azonnal odaadnám az életemet, ha csökkenthetném vele a szenvedését. De a kislány megszületett, és a másodperc törtrésze alatt teljesen megsemmisült minden görcs és fájdalom, mintha sosem történt volna, vagy csak egy futó álom lett volna, ami elröppent az ébredéssel. Anya és apa lettünk. A pillanatba zárt csoda pedig elvehetetlen kincsként maradt meg az életünkben.
2004. pünkösd vasárnapján szabálytalan istentiszteletet tartottunk. Ugyanis a szentendrei templomunk hivatalos felszentelésére még vagy három hónapot kellett várni. De türelmetlenségünkben, lelkesedésünkben mégiscsak itt tartjuk az ünnepi alkalmat. A falak éppen csak bevakolva, a nyers, burkolatlan betonpadlón homok és sóderkupacok, nincs oltár, padok, berendezés, épphogy tető van a fejünk fölött. Székeket hordunk be, épp annyi van, hogy mindenki leüljön. Az emberek virágokat hoznak, sokan cserepest, van család aki konténerben egész kis fát cipel be a templomba. Elhelyezzük a majdani oltártérben, egy szépen hímzett terítővel letakart asztal az oltár. És amikor felcsendül a csupasz falak és sóderkupacok közt a kíséret nélküli ének, amikor a fehér konfirmandus ruhában felsorakoznak a csillogó szemű fiatalok, akkor a szememből kicsordul a könny, de látom, hogy a fél gyülekezet ugyanígy sír. Az építkezés egy éve majd mindannyiunk számára naponkénti nehézséget jelentett, fizikailag és lekileg is kifacsaródtunk, gyakran épp egymást nyírtuk ki. De ott, abban a pillanatban minden a helyére került. Felszenteletlen félkész templomocskánkban, ezen a szabálytalan istentiszteleten jelen volt velünk az Isten. Lángra gyújtotta a szíveinket. Erre azért nem számítottam, de elvehetetlen kincs lett ez is.
2013. december 19-én, pár nappal az idei karácsony előtt a legváratlanabb ajándékkal leptek meg. Komolyan úgy érzem, hogy negyven év legnagyobb lelkészi és emberi elismerését kaptam, utána három napig folyton vigyorogtam. Tudom, hogy nagy beképzeltség, de egyszerűen bearanyozta a napjaimat. A helyszín a fóti kastélyban működő étterem, ódon épület, tátongó termek, mindenütt hulló vakolat... Valami szolgálatom volt aznap, úgyhogy a tanári karácsony legvégére értem csak oda, már túl voltak az iskolában a műsoron meg az ajándékozáson, átjöttek az étterembe, sőt mire odaértem már a vacsorán is túl voltak. Semmi gond, még beszélgettek, iszogattak, leültem közéjük. A végén már csak egy asztalt ültünk körül. Ketten, Csucsuval, a karbantartó sráccal maradtunk fiúk, szintén kocsival volt, rajtunk kívül pedig kb. tizenként tündéri becsiccsentett tanárnő és hivatali alkalmazott. Megy a beszélgetés, jókat nevetünk, mindenféléről szó esik - az összes iskolai gond és fezsültség elillan egy pár órára, valami csoda folytán ez is szent idővé válik. Egyszercsak az egyik édes kis tanárnő, matekot tanít a felsőben, amolyan kis hiperaktív, nagyszájú csaj, megszólal: Elmesélem, hogy hogyan találkoztam először a Novotny Danival! Húha, mondom magamban, ebből mi lesz. A tanárnő nevét sem tudom, közös élményem vele mindössze annyi, hogy augusztus végén az általam szervezett tanári csendesnapon az én csoportomba került, és emlékszem, hogy kifejezetten értelmes dolgokat mondott. De lássuk, mi lesz a sztori... Még annyit be kell szúrnom ide, hogy ő hihetetlenül tökéletesen adta elő az egészet, a meséjében minden egyes szó pontosan a helyén volt, mint valami vérprofi standup-os, mi mindannyian gurultunk közben a nevetéstől.
A sztori helyszíne a mézesvölgyi uszoda iszonyatosan zsúfolt kis előtere, ahol a kabátok lógnak, utcai cipők mindenütt, és hajszárítóval felfegyverzett ideges anyukák várják az úszásról kijövő gyerekeiket. A tanárnőnek talán két gyermeke van, a kisfiú dekoncentránt, az ugyanúgy vacogó kis barátaival csibészkedik, a lánynak vizes a hosszú haja, gyorsan szárítani kell, hogy meg ne fázzon, közben a kisfiúra is kell valami ruha, anyukaként Shiva hat karja sem lenne elég, hogy rendbeszedje a gyerekeit. Idegesen kiabál velük, kétségbeesetten próbája elkészíteni őket. És ez minden egyes héten két-három alkalommal így megy. És ebben az uszodai előtérben rajta kívül még húsz anyuka még ötven gyerekkel csinálja pontosan ugyanezt az ideges kapkodást. A sztori szerint ebben az őrültek házában, az egyik padon kabátok és öltözködő gyerekek között ücsörög egy szakállas ipse, kezében nyitott könyv, olvas. Neki is van ott legalább három gyereke, akik néha odamennek hozzá, ő mond nekik pár csendes szót, rájukmosolyog, begombol egy inget, a gyerekek meg elmennek, szárítják a saját hajukat meg egymásét, idétlenkednek mint a többiek, de azért csak felöltöznek, a pasi meg közben tovább olvas. Elmesélése szerint a tanárnőt nagyon megrázta a helyzet, és hiába a húsz anyuka, akik mind egyforma idegesen rohangásznak, szerinte mégis mind a huszan pontosan tudják, hogy valójában ők a zakkantak és annak az egy ipsénaek van igaza. Állítólag kipróbálta a higgadt módszert, szerinte mindössze egy perc lett a különbség, nagy cirkuszolás nem is annyira hatékony, mint aminek látszik... A szori vége csak annyi, hogy amikor aztán az ÖQ folyosóján meglátott engem, akaratlanul is felkiáltott: Mit keres itt a higgadt pasi az uszodából?
Mindannak, amit lelkészként képviselni igyekszem, mindaz, ami a filozófiám, a teológiám, a hitem, mindaz, ami vagyok, belesűrűsödött ebbe a kis történetbe. Ez az este jó eséllyel küzd az életem legváratlanabb és legmeghatóbb ajándéka címért...
Thorton Wilder egy drámában foglalkozik a kicsomagolatlan ajándékok problémájával. A gondolat egyszerű, Isten számtalan ajándékot elkészít a számunkra, de ezekből csak nagyon keveset veszünk észre. Pedig minden napban ott rejtőznek ezek az ajándékok, és lehet hogy a sértődés helyett csak egy mosoly, beképzeltség helyett egy kis alázat, önimádat helyett csak egy kis érzékenység kell, hogy ezeket az ajándékokat észrevegyük, kicsomagolhassuk. Szó sincsen róla, hogy varázserőnk van, hogy minden vágyunk isteni erővel teljesül. De Ő körbevesz minket a különleges és elvehetetlen kincsek lehetőségeivel. Azt kívánom, hogy ebben az évben még ügyesebb legyek, mind ügyesebbek legyünk ezeknek az ajándékoknak a felfedezésében, kicsomagolásában, minden egyes nap. Mert azért, bizony kapni is állati jó.
Negyedikix, a gall (by UJ)
2014. január 8., szerda
2014. január 4., szombat
retro-régész
Szembesültem a ténnyel, hogy a freeblog.hu - az ott olvasható 100+ bejegyzésemmel együtt - teljesen megszűnt...
Egyszer, amikor a freeblog betegeskedni kezdett, csináltam egy exportot. Ebből lett egy .xml file-om, ami ha elég furcsán is, de tartalmazza a régi írásaimat. Ezt megpróbálom valahogy lassanként feltárni, és - talán ez lesz a legjobb - a bejegyzések saját idejében feltöltögetni ide a blogspotra. Ha már úgyis lesz így egy átvizsgálás, akkor majd címeket is adok, meg rendes cimkéket. Minden ilyen ex-freeblogos írásom megkapja a retrorégész cimkét is, úgy is rá lehet keresni. Meg persze a régi dátum is feltűnő lesz. Már, ha valakinek van kedve ilyen régi hülyeségeimhez is. Amúgy nyilván fogok cenzúrázni, a teljesen értelmetlen írásaim maradhatnak eltemetve, de ahogy magamat ismerem, a kevésbé hülyéket már ki fogom tenni...
Na elő az ásót meg a kis seprűcskét, kezdődhet a régészkedés! (Vagy a régészkellékek igazából egy kalap, egy ostor és egy hatlövetű?)
Egyszer, amikor a freeblog betegeskedni kezdett, csináltam egy exportot. Ebből lett egy .xml file-om, ami ha elég furcsán is, de tartalmazza a régi írásaimat. Ezt megpróbálom valahogy lassanként feltárni, és - talán ez lesz a legjobb - a bejegyzések saját idejében feltöltögetni ide a blogspotra. Ha már úgyis lesz így egy átvizsgálás, akkor majd címeket is adok, meg rendes cimkéket. Minden ilyen ex-freeblogos írásom megkapja a retrorégész cimkét is, úgy is rá lehet keresni. Meg persze a régi dátum is feltűnő lesz. Már, ha valakinek van kedve ilyen régi hülyeségeimhez is. Amúgy nyilván fogok cenzúrázni, a teljesen értelmetlen írásaim maradhatnak eltemetve, de ahogy magamat ismerem, a kevésbé hülyéket már ki fogom tenni...
Na elő az ásót meg a kis seprűcskét, kezdődhet a régészkedés! (Vagy a régészkellékek igazából egy kalap, egy ostor és egy hatlövetű?)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)