Mint jó apa, igazán igyekszem a hajlott korom évtizedei alatt felhalmozódott bölcsességet átadni utódaimnak, ezzel gazdagítva a jövendő generációk szellemi tartalékait. Eme felelősségem teljesítése érdekében mindenféle kiselőadásokat szoktam tartani gyermekeimnek, főleg a 80-as évek kultúrájából, például a Guns N' Roses nevű fenoménról. Habár mára alig valaki ismeri őket, meggyőződésem, hogy a hatásuk sok tekintetben megmagyarázza a legutóbbi évtized kulturális tendenciáit. De haladjunk sorban.
Azt szoktam mondani, hogy GNR életmű (ebbe én a négy első nagylemezt veszem: Appetite for Destruction, Lies és a Use Your Illusion I. és II.) 90%-a két téma valamelyikébe sorolható: A számok egyik része erőteljes, néhol perverz szexuális aktus köré csoportosuló cselekményekről, kerettörténetekről szólnak. (Pretty Tied Up, It's So Easy, Rocket Queen, stb.) Ez nem túl szokatlan, mondjuk '87-ben az volt, de azóta sokan viszik tovább e vonalat, pl. Nickelback elég erősen (Figured You Out, Midnight Queen, stb.). A másik rész ennél sokkal izgalmasabb, ugyanis az elidegenedésről (Estranged), a kezünk között széthulló valóságról (Welcome to the Jungle, Knocking on Heaven's Door), széthulló tudatról (Breakdown, Coma), ezek következtében átélt magányról (November Rain), és mindebből táplálkozó légvárakról (Paradise City) és kétségbeesett alternatív valóságokról szól (In the Garden).
[Lábjegyzet: Külön érdekes, és talán nem csak számomra meghatározó a GNR teológiai érzékenysége: Paradise City, Right Next Door to Hell, Knocking on Heaven's Door, Garden of Eden, Bad Apples, stb. De ez egy külön nagy téma, maradjunk a tudat teljes elidegenedésénél...]
Nyilván nem a GNR találta fel ezt a pszichotikus életérzést, hanem kifejezték a 80as évek legvégének hangulatát. Ez már nem a Hair marihuána illatú pacifizmusa, nem a szabad szerelem hippi korszaka. Ezekre épül, innen ered, de a GNR már ennek a korszaknak a másnapossága, kemény részegséggel, kemény drogokkal, vágyott de elveszített tisztasággal és örömmel, talán csak a kemény szex és erőszak biztosíthat minket arról hogy tényleg élünk - lényeges, hogy ez sem jön be -, egy olyan világban, ahol annyira értelmetlen minden körülöttünk, hogy már a valóság sem valóság, nincs közösség, de nincs identitás sem, talán nem is létezünk, álom, pontosabban illúzió (Locomotive) minden. A GNR pedig előadta mindezt olyan erővel, ami legalább egy generációt alapvetően meghatározott, és aminek mindmáig van ereje, egy-egy fiatalt 25 év múltán is magával tud ragadni.
A GNR attól lesz zseniális és egyedi, hogy ez az általam is túldramatizált talajvesztés kétségbeejtő sötétsége az ő dallamaikban bűbájosan gyönyörű aláfestést kap. Nincs nagy was-ist-das a zenéjükben, én például azt pont szeretem, hogy az alapokat tekintve a Beatles hagyományokra épít. Szinte az összes GNR szám könnyen megtanulható és tábortűz körül egy szál gitárral is hatásosan előadható. Nyilván erre jön rá a szerintem mind művészi ihletettségben, mind zenei szakértelemben kiváló tagok egyéni tehetsége. Slash szárnyaló gitárszólói, amiket együtt lehet énekelni vele, hihetetlenül felemelik az amúgy nyomasztó gondolatokat (kifejezetten November Rain, Estranged, Sweet Child... és Knocking on...). Nem nagyon tudok más olyan együttest, ahol a szólógitáros ennyire a vállán vinné az összes számot. Abszolút nem kíséret, hanem a lényeg. (Legjobb példa erre Michael Jackson Give It to Me c. száma, amiben három GNR tag vendégszerepel, köztük Slash, aki már a szám közben is ki-kitúrja Misit, de az utolsó harmadban Jackson le is mehetne a színpadról, úgysem veszi senki észre Slash szólója mellett.) Szóval egy kis fuvola a November Rainben, drámai coda-k (kedvencem a Breakdown), szárnyaló dallamívek itt is ott is, és az egész tragikus pszichózis megdicsőül. A GNR evangélium: Romokban heverek, de ez vagyok, így vagyok szép...
Azt, ami most van (az utóbbi évtized), szerintem sokban befolyásolta a GNR életmű. Akkoriban (80as évek vége) nem volt Harry Potter, Avatar meg Eredet, ma meg nem is lehet filmet készíteni valami jó kis alternatív valóság nélkül. Viszont a ma filmrendezői és írói pontosan a GNR korszakban nőttek fel, mindegyikük a Paradise City-vel együtt szívta magába a széthullott valóság himnuszait. Sokszor érzem azt, hogy korunk búrjánzó alternatív valóságai még mindig csak kétségbeesett kísérletek, hogy valamilyen/bármilyen kapaszkodót találjuk, ha nem találunk, akkor építsünk ebben a kavargó, megfoghatatlan homokviharban, amivé a világ lett. A darabokra tört tudatnak szinte mintha előnyére válna, hogy újra és tetszőlegesen össze lehet rakni. Pár áldott pillanatra jó kis világokat lehet így megalkotni, de végül mégiscsak szétesünk, és marad a kősivatag...
Az én generációm így él, vagyis küzd a valósággal, már amennyiben ez élet. Szerintem kihoztuk a lehetséges legtöbbet ebből. Hajnalpír a szemétdombon. Áldott legyen érte a Guns N' Roses neve!
De vajon milyen gyerekeket tudunk így nevelni?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése