ajándékok negyvenig

Ma két hete volt a születésnapom. Nem mintha amúgy nem szeretnék filózni az életen, de így karácsony és újév közt amúgy is könnyen azon kapja magát az ember fia, hogy a jelen határmezsgyéjén ácsorogva a múltat és a jövőt igyekszik kitapogatni. A kerek negyven meg aztán még rátesz egy lapáttal. Szó sincs róla, hogy úgy érezném, hogy most vagyok életem felénél, tudom jól, azon már régen átléptem. Éppen hogy, pont azon gondolkodom, hogy egy életnyi már szépen ki is telt az időmből...

Volt ebben a negyvenben jó sok minden, rengeteg nevetés és öröm, meg persze némi sírdogálás is. De csak azt tudom érezni, hogy alapvetően minden rendjén volt, ahogy volt.

Újév napján - amúgy a születésnapomon is - prédikáltam. "...amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem..." (Jn 14,13) Hát nagyon király lenne, ha ilyen varázserővel lehetne az újévbe lépni... Csak kérem, és meg is lesz! Hm. Tudom persze, hamar katasztrófához vezetne.

De az az én nagy mázlim, hogy nincs ilyen varázserőm. Nem is volt soha. Ha visszagondolok, már amennyit belátok ebből a negyvenből, a legritkább esetben alakult az aktuális kívánságom szerint az életem. Sem a pillanatnyi vágyaim, sem a nagy álmodozásaim nem igazán váltak valóra. De utólag visszatekintve azt érzem, hogy alapvetően hálás lehetek ezért. Különösen amiatt, hogy cserébe olyan dolgokat kaptam, amire életemben nem gondoltam. Nem hogy nem kértem, de eszembe nem jutott, hogy egyáltalán lehetséges. És nem a fantáziámmal van baj. Azt hiszem pont az az állati menő Istenben, hogy nagyon jó érzéke van az ajándékozáshoz. Számtalanszor kaptam azt, amit sosem kértem, de amire mégis a legnagyobb szükségem volt, most meg úgy érzem, hogy élni sem tudnék ezen tökéletes pillanatok nélkül.

Elmesélek három ilyet a sokból, választhatnék annyi mást is, de most hagy mondjam el éppen ezeket, ha már ennyire egoista lett ez az egész.

2001. január vége, Szikszó, egy lepukkant kis abaúji kórház. A szülőszoba ágyának a szélén ülünk, Linda karjában egy rongyba csavart, apró újszülött kislány, teljes figyelmével gyönyörködik benne, én még mindig simogatom Linda hátát, nyakát, átölelem. A boldogság tökéletes pillanata. Pedig pár perccel korábban még a 31 óra vajúdás, folyamatosan fokozódó, iszonyatos fájdalmai kínozták kis feleségem, én pedig csak arra gondoltam, hogy azonnal odaadnám az életemet, ha csökkenthetném vele a szenvedését. De a kislány megszületett, és a másodperc törtrésze alatt teljesen megsemmisült minden görcs és fájdalom, mintha sosem történt volna, vagy csak egy futó álom lett volna, ami elröppent az ébredéssel. Anya és apa lettünk. A pillanatba zárt csoda pedig elvehetetlen kincsként maradt meg az életünkben.

2004. pünkösd vasárnapján szabálytalan istentiszteletet tartottunk. Ugyanis a szentendrei templomunk hivatalos felszentelésére még vagy három hónapot kellett várni. De türelmetlenségünkben, lelkesedésünkben mégiscsak itt tartjuk az ünnepi alkalmat. A falak éppen csak bevakolva, a nyers, burkolatlan betonpadlón homok és sóderkupacok, nincs oltár, padok, berendezés, épphogy tető van a fejünk fölött. Székeket hordunk be, épp annyi van, hogy mindenki leüljön. Az emberek virágokat hoznak, sokan cserepest, van család aki konténerben egész kis fát cipel be a templomba. Elhelyezzük a majdani oltártérben, egy szépen hímzett terítővel letakart asztal az oltár. És amikor felcsendül a csupasz falak és sóderkupacok közt a kíséret nélküli ének, amikor a fehér konfirmandus ruhában felsorakoznak a csillogó szemű fiatalok, akkor a szememből kicsordul a könny, de látom, hogy a fél gyülekezet ugyanígy sír. Az építkezés egy éve majd mindannyiunk számára naponkénti nehézséget jelentett, fizikailag és lekileg is kifacsaródtunk, gyakran épp egymást nyírtuk ki. De ott, abban a pillanatban minden a helyére került. Felszenteletlen félkész templomocskánkban, ezen a szabálytalan istentiszteleten jelen volt velünk az Isten. Lángra gyújtotta a szíveinket. Erre azért nem számítottam, de elvehetetlen kincs lett ez is.

2013. december 19-én, pár nappal az idei karácsony előtt a legváratlanabb ajándékkal leptek meg. Komolyan úgy érzem, hogy negyven év legnagyobb lelkészi és emberi elismerését kaptam, utána három napig folyton vigyorogtam. Tudom, hogy nagy beképzeltség, de egyszerűen bearanyozta a napjaimat. A helyszín a fóti kastélyban működő étterem, ódon épület, tátongó termek, mindenütt hulló vakolat... Valami szolgálatom volt aznap, úgyhogy a tanári karácsony legvégére értem csak oda, már túl voltak az iskolában a műsoron meg az ajándékozáson, átjöttek az étterembe, sőt mire odaértem már a vacsorán is túl voltak. Semmi gond, még beszélgettek, iszogattak, leültem közéjük. A végén már csak egy asztalt ültünk körül. Ketten, Csucsuval, a karbantartó sráccal maradtunk fiúk, szintén kocsival volt, rajtunk kívül pedig kb. tizenként tündéri becsiccsentett tanárnő és hivatali alkalmazott. Megy a beszélgetés, jókat nevetünk, mindenféléről szó esik - az összes iskolai gond és fezsültség elillan egy pár órára, valami csoda folytán ez is szent idővé válik. Egyszercsak az egyik édes kis tanárnő, matekot tanít a felsőben, amolyan kis hiperaktív, nagyszájú csaj, megszólal: Elmesélem, hogy hogyan találkoztam először a Novotny Danival! Húha, mondom magamban, ebből mi lesz. A tanárnő nevét sem tudom, közös élményem vele mindössze annyi, hogy augusztus végén az általam szervezett tanári csendesnapon az én csoportomba került, és emlékszem, hogy kifejezetten értelmes dolgokat mondott. De lássuk, mi lesz a sztori...  Még annyit be kell szúrnom ide, hogy ő hihetetlenül tökéletesen adta elő az egészet, a meséjében minden egyes szó pontosan a helyén volt, mint valami vérprofi standup-os, mi mindannyian gurultunk közben a nevetéstől.

A sztori helyszíne a mézesvölgyi uszoda iszonyatosan zsúfolt kis előtere, ahol a kabátok lógnak, utcai cipők mindenütt, és hajszárítóval felfegyverzett ideges anyukák várják az úszásról kijövő gyerekeiket. A tanárnőnek talán két gyermeke van, a kisfiú dekoncentránt, az ugyanúgy vacogó kis barátaival csibészkedik, a lánynak vizes a hosszú haja, gyorsan szárítani kell, hogy meg ne fázzon, közben a kisfiúra is kell valami ruha, anyukaként Shiva hat karja sem lenne elég, hogy rendbeszedje a gyerekeit. Idegesen kiabál velük, kétségbeesetten próbája elkészíteni őket. És ez minden egyes héten két-három alkalommal így megy. És ebben az uszodai előtérben rajta kívül még húsz anyuka még ötven gyerekkel csinálja pontosan ugyanezt az ideges kapkodást. A sztori szerint ebben az őrültek házában, az egyik padon kabátok és öltözködő gyerekek között ücsörög egy szakállas ipse, kezében nyitott könyv, olvas. Neki is van ott legalább három gyereke, akik néha odamennek hozzá, ő mond nekik pár csendes szót, rájukmosolyog, begombol egy inget, a gyerekek meg elmennek, szárítják a saját hajukat meg egymásét, idétlenkednek mint a többiek, de azért csak felöltöznek, a pasi meg közben tovább olvas. Elmesélése szerint a tanárnőt nagyon megrázta a helyzet, és hiába a húsz anyuka, akik mind egyforma idegesen rohangásznak, szerinte mégis mind a huszan pontosan tudják, hogy valójában ők a zakkantak és annak az egy ipsénaek van igaza. Állítólag kipróbálta a higgadt módszert, szerinte mindössze egy perc lett a különbség, nagy cirkuszolás nem is annyira hatékony, mint aminek látszik... A szori vége csak annyi, hogy amikor aztán az ÖQ folyosóján meglátott engem, akaratlanul is felkiáltott: Mit keres itt a higgadt pasi az uszodából?

Mindannak, amit lelkészként képviselni igyekszem, mindaz, ami a filozófiám, a teológiám, a hitem, mindaz, ami vagyok, belesűrűsödött ebbe a kis történetbe. Ez az este jó eséllyel küzd az életem legváratlanabb és legmeghatóbb ajándéka címért...

Thorton Wilder egy drámában foglalkozik a kicsomagolatlan ajándékok problémájával. A gondolat egyszerű, Isten számtalan ajándékot elkészít a számunkra, de ezekből csak nagyon keveset veszünk észre. Pedig minden napban ott rejtőznek ezek az ajándékok, és lehet hogy a sértődés helyett csak egy mosoly, beképzeltség helyett egy kis alázat, önimádat helyett csak egy kis érzékenység kell, hogy ezeket az ajándékokat észrevegyük, kicsomagolhassuk. Szó sincsen róla, hogy varázserőnk van, hogy minden vágyunk isteni erővel teljesül. De Ő körbevesz minket a különleges és elvehetetlen kincsek lehetőségeivel. Azt kívánom, hogy ebben az évben még ügyesebb legyek, mind ügyesebbek legyünk ezeknek az ajándékoknak a felfedezésében, kicsomagolásában, minden egyes nap. Mert azért, bizony kapni is állati jó.

Negyedikix, a gall (by UJ)