(1) Kérdezés

Intellektuálhigiénia tanfolyam - 2014-es szemeszter
(klikk a korábbi fejezetekre)
Előszó



Első lecke: Kérdezés

Intellektuálhigiéniai tanfolyamunk a kérdezés (és kétkedés) fontosságával kezdődik. Ez az alap. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni a jelentőségét. Ez nem kifejezetten a mániákus kötözködést jelenti, hanem egy folytonos lelkiállapotot, egy alapkaraktert, ami az intellektuális tisztaságunk, éberségünk és hatékonyságunk feltétlenül szükséges alapköve.

A kérdező-kétkedő karakter kialakulása korosztályfüggő (és alliterál). Vagyis annak kéne lennie. Sajnos általános tapasztalatom, hogy az egészséges intellektuálhigiéniai folyamat az első fokozatok valamelyikén megreked, gyakran véglegesen.

• Kisgyermekkor. Ez az elfogadás kora, amikor a közvetlen környezet (szülők-testvérek) által kirajzolódó valóság rendszer automatikusan a gyermek sajátjává válik. Tulajdonképpen itt nincs még saját vélemény, csak a szüleinkét visszhangozzuk.
• Gyermekkor. Ez a kiegészítés kora. Szerintem itt sincs még nagy kérdés, viszont azt a valóság rendszert, amit a közvetlen környezetünkből elcsent töredékekből rakosgatunk össze, most elkezdjük szép kerek egésszé formálni. Olyan kérdésekben, ahol nem ismerjük a szüleink véleményét, ott igenis magunknak kell kiegészítgetnünk, megfoltoznunk a rendszert. Ez már egyfajta kérdezést feltételez, de ez lényegét tekintve még mindig nem több, mint hogy: Vajon erről mit mondana az anyukám?
• Serdülőkor. A lázadás kora. Szerintem a kiindulás itt is csak annyi, hogy próbára kell tenni, hogy a gyerekkori világkép nyomás alatt is kitart-e. Eleinte csak óvatosan, majd ha rákapott a gyerek az ízére, akkor egyre gyorsabban dőlnek be a stabilnak hitt létbizonyosságok. Ez az igazi kérdezés kora, amikor lépésről-lépésre mérlegre tesszük mindazt, amit kaptunk, a kereteket, határokat és falakat, amik körbevettek addig minket.
• Kamaszkor. A kétkedés kora. Itt kell, úgymond kutya kötelességünk kivétel nélkül mindent megkérdőjelezni. Nem csak az örökségünket, az elveinket, önmagunkat, hanem mindenki mást is. Minden biztos állítást le kell rombolni, a cél egy gyönyörű nagy pusztaság (szellemi tisztaság = intellektuálhigiénia) ez az. Ennek kéne a legintenzívebben intellektuális korszaknak lennie. (Ehelyett a kamaszaink készre gyártott instant valóságokat fogyasztanak teljes agyi passzivitással...) Mindenben meg lehet találni a bizonytalanságot, a relativitást, a szubjektív szempontokat, és ebben a korban meg is kell találnunk. Ez az út vezet a bölcsesség szókratészi csúcsáig, amikor rájössz végre, hogy semmit sem tudsz.
• Felnőttkor. A külső igazságok romjaitól megtisztított pusztaságban az identitás, az egyéniség, megharcolt élet és hit városát felépíteni. Nem egy nap alatt. Erre van az életünk. És ennek eszköze az agyunk. Ez az építés szerintem a legcsodálatosabb kaland, a nagy emberi kaland.

(Na, ez így hirtelen kijött, azért még párszor átolvasom, átgondolom, lesz még javítgatva.)

Kérdezés és kétkedés nélkül könnyen lehet kényelmesen élni. Ez a nehezebb út. De szerintem ezerszeresen is megéri. Valódi emberré válásunk miatt. Talán így lehetünk Imago Dei. Meg kell dolgoztatni azokat az agysejteket. Használjuk a gondolkodásunkat bátran, csodás kincsek várnak ránk...

...Húha, most megrémültem magamtól: Semmiképpen sem akarok valamiféle antropozófiát sugallni, eszem ágában sincs, nincs szó önmegváltásról vagy az ember istenítéséről. Nincsenek ígéreteim evilági vagy túlvilági sikereket illetően. Sőt, tapasztalatom szerint gondolkodó emberként meglehetős szívás ez az élet. 

Mégis azt mondom, tartozunk magunknak, teremtettségünknek, Istennek, vagyis pontosabban Isten rólunk szóló álmának ennyivel: ott az agyunk, használjuk. A használat első lépése pedig mindig a kérdezés.