2014. július 20., vasárnap

félrózsa

[EDIT: Nos, nem olyan lett a vége, mint terveztem. Szóval, ha belekezdtél, akkor olvasd is végig, ez most így korrekt.]

A helyzetből, amikor valaki maga alatt vágja a fát, sok minden kiderül. Ugyebár ha elvágod a törzset, ami tart téged, az ágat, amibe kapaszkodsz, abból zuhanás lesz. Lehullás a mélybe. Nem is tudod mire vagy kire esel, de tuti fájni fog. Vagy már nem is fog, ha elég magasra másztál, akkor simán kampó.

Először is a szituációnk favágója nyilván idióta, szükségtelenül teszi kockára a saját életét. Magunk alatt elvágni egy fát egészen extra akrobata mutatvány, nem kis teljesítmény, bárhogy képzelem el, ez mindenképpen trükkös manőver. Ugyanakkor, teszem azt fejmagasságban, egészen kényelmes fűrészelni. Persze itt meg nehogy megcsússzon, és a fejünk is repüljön. De elég lámer dolog a magunk alatt vágás önmagában is, ezt nem kell fokozni.

A nagy kérdés: Minek annyira felmászni? A főszereplőnk nyilván előbb mászott a magasba, csak utána kezdte el méregetni a fát, hogy hol is kéne elvágni. Hát nagyon nem mindegy a sorrend. Bizony illik már lentről megvizsgálni, eldönteni, hogy mit hol kell fűrészelni. A rálátás is jobb. Dehát emberünk előbb mászott. Ugyanis az a menő. Fent lenni a csúcson. Ki a király? Hát persze hogy az, aki a legmagasabbra mászott. Egyszer megindul az ember, már viszi tovább a lendület, meg sem áll amíg még lehet tovább is mászni. Ott fenn az igazi, lenézni mindenkire, akik szánalmas életükkel szaladgálnak a fa tövében. Nekem meg borzolja a szél a hajam, egészen az égig érek, madarak világába látogatok, kinyílik innen a világ, a távolságot mint üveggolyót megkapom, és a többi. Királyság.

És hopp, itt a kezemben a fűrész. Ha már nálam van, akkor használjuk. A csúcson vagyok, fölöttem nincs mit vágni. Fenn vagyok a csúcson, nyilván nem fogok csak úgy magamtól lejjebb menni. Marad az, hogy elvágom magam alatt... Persze így is magamtól megyek lejjebb, de ez már csak zuhanás közben villan az agyamba...

Persze mellékes kérdéseket is felvethet a szituáció. Mire kell a fa? Hideg van, kétségbeesetten be kell fűteni? Vagy belefogtunk bárkát ácsolni az özönvíz ellen (a'la nagytiszteletű Kövesdi Miklós)? Netán fogpiszkáló kell, csak szeretünk sokat faragni? A kérdés leginkább mégis az, hogy aki eddig sosem vágott fát - márpedig aki maga alatt vágja, az eddig sosem vágott - az most miért adja mégis hirtelen favágásra a fejét? Amatőrök kíméljenek. Az "először és egyben utoljára" eset tipikus példája. Mindig mondom, ha sötétek vagyunk, mint egy Luther kabát egy zárt kriptában egy felhős éjszaka, először olvasni kell egy kis szakirodalmat, vagy legalább meg kell nézni lyutyúbon, hogy a profik hogy csinálják.

Nos, így öt nap tapasztalattal a hátam mögött az az erős érzésem, hogy a Szélrózsa előre megfontolt szándékkal elkövetett kulturális öngyilkosság. (Szegény SG barátom esetében ez tuti megtörtént.) Gyönyörűen, aprólékosan megtervezve, nagy erőket mozgósítva, sok energiát és pénzt belefektetve. Mintha a vezetőség feltette volna a kérdést: Hm, vajon hogyan lehetne koncepciózusan bebizonyítani, hogy ami ízig vérig evangélikus: az szar, ami világi: az penge?

Nyilván nem voltam ott minden programon, nem ismerek mindent, de egy voltam a résztvevők közül, minden idősávban részt vettem valamin, tehát esélyes, hogy más is így járt mint én, és a számomra ez szűrődött le: A világi szakemberek és előadók mellett drasztikusan kirajzolódott az amatőrségünk kontrasztja. Mintha szándékosan úgy lettek volna összeválogatva a programok, hogy ez a kontraszt a lehető legerősebb legyen. A fórumokon (mese, tehetséggondozás) is ezt éreztem, nagyszerű szakemberektől minőségi anyagok hangzottak el, és mellékesen a kutyát sem érdekelte. (Saját műhelyemet is minősítem persze, bár végül a teológia kimaradt, csak filozofáltunk, de a maroknyi kis csoportom azt hiszem nem bánta meg ezt a velem töltött három napot.) A koncertek tekintetében volt a legerősebb az ellentét. Az esti evangélikus csúcsegyütteseink önmagukban is hagytak kívánnivalót maguk után, de az őket követő fellépők (Bohém Ragtime Jazz Band, Magashegyi Underground, Kowalsky meg a Vega) profizmusa és tehetsége mellett különösen erős volt az ellenpont...

A kanyar a sztoriban, hogy olyan remekül kitaláltam, hogy jól megkritizálom a Szélrózsát, hogy nagy egyházi nyilvánossággal hogy csinálunk magunkból hülyét, hogy vágjuk magunk alatt a fát - erre tessék, elrontották nekem a végét. Jöttek a teológusok és csináltak egy remek kis záróistentiszteletet... a szenyák! Sajnos azt kell mondanom, hogy egyszerűen csodás volt a zene, kedves, szabad és szárnyaló jazz, szelíd és közvetlen volt a liturgia, szellemes és látványos volt a papírrepülőzés, megható volt az úrvacsora - be kell vallanom, pont olyan, ami nekem nagyon bejön... A Szélrózsa utolsó perceiben odáig jutottam, hogy a szívemben halkan megpendült az evangélikus büszkeségem húrja (azt hittem rég elszakadt). És mindezt pont a teológusok csinálták, akiket alapból annyira utálni akarok, mert tombol a devalváció és a kegyeskedő ostobaság és különben is ott közölték, hogy a teológián sosem lesz rám szükség... Egyszóval: megszégyenültem.

Minden ellenkezésem dacára az az érzés mocorog bennem, hogy végülis jó volt a Szélrózsa. Vagyis tudom, hogy sok minden hibádzott, de lehet az, hogy pont ezért a végén összeállt belőle valami? Hogy a favágónk mégis remekül megúszta az önmaga alatt vágást?...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése