amikor hozzám szól

Mire figyel a lelkész, amikor az igehirdetésre készül?
(Ez a gondolatmenet úgy nagyjából elhangzott az Északi Evangélikus Egyházkerület Munkaévkezdő Csendesnapjain, 2015. augusztus 26-án, csoportmunkát felvezető reggeli áhítat-szerűség keretében.)

...Az én Uram, az ÚR semmit sem tesz addig, míg titkát ki nem jelenti szolgáinak, a prófétáknak. Ha oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az ÚR szól, ki ne prófétálna? (Ám 3,7-8)


Ámósz vérbeli próféta, ha megszólal, zúg és dörög a hangja. Pont mint a félelmetes Istené, akiről prófétál. Oroszlánüvöltés, retteg mindenki, aki hallja. Ámósz Istene a Hóreb hegyének Istene. Na, ott aztán van minden. Rettegés, titok, kétkedés, bálvány és hűtlenség, jó zaftos tömegmészárlás. Ha ez az Isten szól, akkor ez a minimum, akkor kifordul a föld önmagából, megremeg minden és porrá hullik. Mert az Úr szól.

Számomra, ha az Úr szól, akkor az egy másik hegy, egy egészen más hegy, mondhatnám, a Hóreb teljes ellentéte. Ennek a hegynek nincs neve. Ezen a hegyen csend van, végtelen nyugalom és béke, valami mindent átjáró szelídség.

Szeretek arról álmodozni, hogy én is ott fekszem a hegyoldalban a több ezer ember közt, jóllakottan, békésen a nagy zöld fűben, kezem a fejem alatt, bámulom a felhőket. Mert a felhőbámulás ugyebár mélyen vallásos cselekedet: az áramló, folytonváltozó és sosemismétlődő formák elválasztanak, vagy még inkább épphogy összekötnek a mennyországgal, miközben a tisztára mosó és életadó eső ígéretének illata incselkedik a bámulóval. Szóval bámulom a felhőket - és hallgatom Jézust.

Tudom, ilyenkor jön az okoskodó kritika: Na persze, hogy hallhatta többezer ember Jézus tanítását, hiszen, hogy is mondjam, a hangosítás-technika finoman szólva is gyerekcipőben járt? Hogyan lehet megoldani, hogy ne csak azt hallják, hogy boldogok a sajtkészítők, miközben Jézus úgy általánosságban a tejiparban dolgozókról beszél?

Azt hiszem, akkor, ott, Jézus szavait nem a fülünkkel halljuk. Hanem a szívünkkel.

Fekszem a kicsit harmatos hűvös fűben, jóllakottan. A kenyér rendben, látszik is rajtam. A halat is bírom, két év Norvégia nem is ment volna másképp, heti hat nap hal, fincsi. Szóval tele a pici poci, az ég világon semmi gondom. Tökéletes béke, pillanatnyi mennyország. A szívem meg betölti Jézus szava. Mert így szól az Úr.

Mondjuk az tényleg döbbenet, hogy többezer ember napokig mást sem tett, csak Jézust hallgatta. Ki eteti meg az állatokat? Ki hordja be a csűrt? Ki megy bevásárolni? Ki mos meg takarít? Ki pakolja ki a mosogatógépet? Ki csinál uzsonnát a gyereknek? Ki nézi meg a napi sorozatot? Ki lájkolja, amit eddig még nem lájkolt? Valamiért senkit sem izgattak a napi teendők. Mert ott a hűvös fűben, a lenyűgöző felhők alatt minden rendben van. Mert ott az Úr szól.

Az Úr szól. Tudományosabban úgy mondjuk, kinyilatkoztatás. Tudjuk, két fajta van, még a konfirmációs kátéban is szerepel: általános vagy egyetemes - és konkrét vagy igei. Szerintem az általános kinyilatkoztatás tökéletesen intim, bensőséges, senkinek semmi köze hozzá, csak az enyém. A konkrét kinyilatkoztatás viszont szól, zeng, és muszáj továbbadni. Az Ige mindenkié. A Bibliában szól Isten a világhoz. Az Úr szól - maga az Ige.

Van egy fundamentalizmus definícióm, pofon egyszerű, semmi különös nincs benne. Fundamentalista vagyok, ha van egy prekoncepcióm, egy bennem élő rendszer, amiről beszélni akarok, én innentől minden mást ennek rendelek alá. A prekoncepcióm szemüvegén át nézve a világot, mindent alátámasztónak érzékelek, lényegében csak kreativitás kérdése. Minden illusztráció, a Biblia szava különösképpen is jó támogatás.

Pedig a textusok saját mélysége végtelen. Ha mindent hátra tudok hagyni és így alámerülhetek a szövegbe, biztosan mindig találok valami olyat, amire még sosem gondoltam. Ez valami hihetetlenül izgalmas kaland. Nincs az a százszor prédikált irgalmas samaritánus, ami ne lephetne meg egy gyökeresen új értelemmel. Egy kis izzó kíváncsiság és hú, ismét valami új világ tárul fel előttem.

De hogy lehet ezt megoldani? Hogy lehet tényleg tehermentesen alámerülni? Ez a nagy kérdése és tétje annak, hogy mit tudok majd továbbadni.

A homiletikus Egelmann vagy ki mondott valami ilyesmit, hogy az igehirdetés rendet teremt a káoszban. Minél többet gondolkodom ezen, annál inkább érzem, hogy szerintem ez pont fordítva van. Rendek sokaságába vagyunk rekesztve. Trendek és divatok, ideológiák és rendszerek, minták, szabályok - minden és mindenki pontosan meg akarja mondani nekünk, hogy mikor mit kell tenni, mit kell mondani, mit kell gondolni, mindez hogyan helyes. Szerintem ez a fogság, ettől kell megszabadulnunk.

Sokszor emlegetett prédikációs ars poeticám, hogy én nem akarok semmilyen választ sem adni. A te harcodat önmagaddal én nem harcolhatom meg helyetted. Viszont segíthetek, hogy megkérdőjelezd azt, amit eddig olyan szilárdnak hittél, hogy feltegyél olyan kérdéseket magadnak, amin még sosem gondolkodtál, hogy kimozdítsam a jól rögzült minták falait, hogy elkezdj szabadon szárnyalni.

Igehirdetési készülésünket kő kemény direktívák határozzák meg. A kegyességi irányzatunk, szektás nyelvezet vagy éppen az Ágendában szépen feltüntetett vasárnap témája. És hopp, az Igét máris bezártuk egy jó kis vasalt ketrecbe. És akkor még nem is beszéltem a napi aktualitásokról, a társadalom és a kultúra kihívásairól, politikáról, demagógiáról, a minket manipuláló és a mi saját manipulációs törekvéseinkről. Szerencsétlen Ige - sokrétegű acélkalitkában sínylődik. Az Úr szól? Majd csak akkor, ha először kiszabadítottuk a fogságából.

(indulatos intermezzo) (Megmondjam, hogy mi a bajom például a kereszt teológiája gyakran beszűkült értelmezésével? Az, hogy a kereszten holtan függő Krisztus néma. És ez nekünk állatira kapóra jön, hogy végre nem beszél. Majd mi beszélünk helyette... Az Úr szól? Egy csudát, szól helyette a mi prekoncepciónk...)

Mondok egy másik példát is az Ige fogságára: A gondolkodásunk, a teológiai gondolkodásunk is mélyen bele van rekedve a görög filozófia, az arisztotelészi logika rendszerébe. Észre sem vesszük ezt, annyira az anyatejjel szívjuk magunkba. Pedig a Biblia nem ebben a szellemi környezetben született. Igenis, a textusértelmezésben létjogosultsága kell, hogy legyen a keleti, paradox, önmagába forduló és harmóniakereső gondolkodásmódnak. Bele vagyunk rekesztve a dualista világképbe (ami ráadásul a nyugati filozófiában perzsa gyökerekkel rendelkezik), még egészen lelki embertől is csak azt hallom, hogy hogyan nyithatunk immanens világunkból a transzcendens felé. A keleti látásmód, a teljes valóság alapvetően egységes szemlélete, ahol minden összefügg mindennel, a materiális elválaszthatatlan a spirituálistól, felszabadíthatja az igék értelmét. Hogy a világot nem csak a jó és a rossz teljesen fekete vagy fehér szemlélete határozza meg, hanem van egyfajta harmóniára és szépségre (process theology) törekvő középső út is, megelevenítheti a Jézusi etikát. Nyugati gondolkodásunk számára a valóság a mérhető és képletekbe foglalható materiális világ, amiben minden álom és érzelem csak tűnő illúzió. A keleti szemlélet ennek pont a fordítottja: minden anyagi dolog idővel elpusztul, megsemmisül, elporlad, pont a materiális világ az illúzió, miközben a szépség, az élmények, a tökéletes pillanatok átélése az igazán örökkévaló. Hát nem így érthető, hogy ne gyűjtsetek kincseket a földön, stb...? Az Úr szólna, de már a felfogóképességünk bezárja a szavai értelmét.

Az én homiletikai alapelvem a Jézus-beszéd. A mind témájában, mind a szóhasználatában tökéletesen köznapi, profán beszéd. Nulla teológiai szakkifejezés, nincs kinyilatkoztatás, megigazulás meg a Szentháromság személyei, nincs titkos nyelv, amit csak a beavatottak értenek, akik kijárták a hittant és a konfirmációt. Profán történetek, profán nyelven, hogy bárki megérthesse, ha az Úr szól. És a megértés bennünk majd mélységesen szentté teszik ezeket az igéket.

Na, még egy fogság, aztán ezt abbahagyom: Óriási számunkra, igehirdetők számára is a hatalom hazug csábítása. Az engem hallgatók a markomban vannak, azt csinálok velük, amit akarok. És ennek nagyon nehéz ellenállni. Ugyanis személyesnek kell lennem, de sosem lehetek személyeskedő. Ismernem kell (látogatás!) a rámbízottak fájdalmát, sebeit, és persze örömeit is. De ezzel sosem élhetek vissza. Tudjátok, radikális pacifista vagyok. Szerintem az erőszak semmilyen módon sem igazolható. Gyógyítani mindig szabad, sőt muszáj. De ostorozni, korbácsolni, sebeket okozni nem lehet. Különösen igaz ez kicsiny evangélikus egyházunk kicsiny gyülekezeteiben. Legalább tőlünk kapjanak egy kis feltöltekezést, legalább mi emeljük fel őket vasárnapról vasárnapra.

Eleve rögzült mintákba zárva szenved Isten Igéje. Szabadítsuk ki! Tudatosan, koncentráltan, legyünk tisztában ezekkel a csapdákkal. Én azt mondom, hogy annak érdekében, hogy az Úr tényleg szólhasson, mindet fel kell számolni. Teljes dekonstrukció! Gyönyörű, yay!

De mi marad? Mi marad nekünk a teljes dekonstrukció után?

Feküdni a harmatos zöld fűben, bámulni a felhőket, átélni, hogy alapvetően minden rendben van - és a szívünkben hallgatni Jézus szavait. És akkor valami felfakad. Kevin Smith Dogmájában hangzik el, hogy ezt hit dolgot (folyton és összevissza használt, de igazából sosem definiált fogalom, ami mintha csak arra lenne jó, hogy egymást méricskélhessük) nem is kéne annyira erőltetnünk. Sokkal fontosabb lenne, hogy legyen végre pár jó gondolatunk...

Mert végül ott a zöld fűben csak én magam vagyok. Már minden lebomlott. Isten is. Forrás nélküli szelíd szavak suttognak a szívembe. Maga az Ige. Az istenképem is lebomlott - hogy helyet adhasson az Istenen túli Istennek. Csak annyit érzek, hogy nem (!) zuhanok. Hogy nem hullok ki a világból, a valóságból, hogy valami vagy valaki megtart...

És akkor hirtelen a semmiből (a pusztából) források fakadnak föl bennem, és a gondolatok élő vize hömpölyög végig a lelkemen. (Víz. Véletlenül sem kőtáblák.)

Ezt el kell mesélnem másoknak, el kell mondanom mindenkinek. Felülök, ott a névtelen hegy oldalában ezrek teszik ugyanezt, ezrek szemében csillog ugyanez a fény. Biztos teljesen más gondolatuk van, azokra is kíváncsi vagyok. Izgalmas, békés, szelíd.

Ámósz azt mondja, hogy van az Úrnak valami titka, amit kijelent a számunkra. Talán maga ez az izgalmas békés szelídség. Talán csak ennyi, amit Jézus a maga ironikus módján (hiszen hogy-hogy ennek valami új parancsolatnak kell lennie, miért nem ez a természetes alap?) így fogalmaz: Új parancsolatot adok nektek: Szeressétek egymást! Szeressük egymást.

apaság

"...leányaimat a föld végéről..."
"Add ide!"
"Ne tartsd fogva!"

(Ézs 43.)


Azt hiszem, amolyan higgadt ember vagyok. Nyugis, béketűrő. Talán túlságosan is. Nem lenne rossz néha egy kicsit a sarkamra állni, kiállni ügyekért, másokért, magamért... De általában nem idegeskedem szinte semmin sem. Talán egyetlen kivétel a családom, a gyerekeim. Ha a gyerekemmel történik valami, ha igazságtalanul bánnak vele, ha bántják vagy megalázzák, akkor még bennem is feltámad az apatigris, és nem csak villogtatnám a semmiből előbújt karmaim, hanem tépnék is vele. Persze igazán komoly helyzet még nem történt, de ha ezen gondolkodom, akkor úgy érzem, hogy értük szinte bármeddig elmennék. Ami azért elég ijesztő, még a számomra is.

Az utóbbi években, amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, legszívesebben azt válaszolom, hogy apa vagyok. Ez a szerep különleges ajándék nekem. Az emlékeim jelen elrendezésében úgy tűnik a számomra, hogy mintha ifjoncként is erre készültem volna. Valami magamra találás... Vagy inkább az apaság talált rám. Én csak hazatértem ide.

Biztos benne van a pakliban, hogy maga az apaság (természetesen az anyaság legalább ennyire, sok további távlattal, de ez más utakra vezet, maradjunk most itt) mélyen vallásos szerep. Minden vallást, minden hitet, köztük a kereszténységet is mélységében áthatja. Legegyszerűbb formájában a védelem és gondoskodás szimbóluma. Aztán, hogy ez mennyire töltődik ki érzelmekkel, szeretettel, azt már vallása válogatja. Az érdekes a vallási szempontban, hogy annak ellenére, hogy a világban, az apák darabszámát tekintve ez mennyire általános és közhelyes jelenség, itt is (ahogy személyesen a saját magam számára is) valamiféle különleges, egyedi, szokatlan viszonyt jelöl az apaság. Megrendítő csoda, kivételezett kapcsolat, irracionális misztikum.

Az apaságnak ez a titokzatos, kivételes és meglepő dimenziója egészen konkrét módon jelent meg Dr. Yondo Valentin, japán származású vallásfilozófus és műkritikus életében. A nemrég megjelent időskori visszaemlékezéseiből egy különös történet rajzolódik ki, amiről eddig nem is tudtam. Nem biztos, hogy teljesen jól rakom össze a sztorit, mert egyrészt csak egy gyatra angol fordításhoz jutottam hozzá, amiből én sem értek mindent, másrészt az események egy jó részét Yondo bácsi haikukban meséli el, ami finoman szólva is rejtélyessé teszi az ügyet. De lássuk, hogy végülis, szerintem mi történt.

Ha jól értem, akkor 1987-ben az akkor 62 éves Yondo bácsi fejébe vette, hogy a Szovjetunióba utazik. Ez még akkor sem volt sima ügy. Egy kyotói etológus kollégája révén kapcsolatot talált a Lomonoszovval, és talán valami pártásdarvak (demoiselle crane) vonulását megfigyelő kutatási engedélyt kapott, de úgy látom, hogy valójában arra volt kíváncsi, hogy a Peresztrojka milyen hatást gyakorol a szovjet peremvidékeken. Mindenesetre Yondo bácsit egyszer csak Kirgizisztánban, a Himalája észak-nyugati lejtőin találjuk.

Dr. Yondo megrögzött agglegény, legalábbis sosem volt felesége, saját családja. Úgy érzem, hogy ez nem valami szilárd elhatározás kérdése nála, inkább csak a zaklatott életében szerelemre, házasságra egyszerűen nem került sor. Talán személyiségét illetően sem lehetett egyszerű ember, a maga végtelenül higgadt stílusa mellett is örökké hajtotta a legkülönfélébb kíváncsiság. És a fiatalkori súlyos égési sérülés nyomait is az arcán viselte, talán ettől is megijedtek a hölgyek.

Visszatérve a történetünkre, azt tudjuk, hogy Yondo bácsi három hónapot töltött Kirgizisztánban. Jó kis fémvázas hátizsákjával vándorolt, folyton jegyzetelt, inkább csak a kisebb településeket, falvakat kereste fel. Még a legelső héten egy Kocskorka nevű kisváros határában áll a hegyoldalban, távolabb, észak felé a városka, háta mögött a hatalmas fenyők alkotta erdő nyújtózik felfele a hegyoldalban, közvetlenül a lábánál pedig egy vonatsín fut nyugatnak, hogy a messzeségben északnak forduljon a kazah pusztaságok irányába. Ahogy ezen a felhős délutánon a távolba réved, látja, hogy egy tehervonat közeledik Kocskorka felől. Amikor rápillant, azt veszi észre, hogy az egyik vagon tetejének a szélén egy alak gubbaszt. Ahogy kicsit közelebb ér a szerelvény, látja, hogy az apró alak épp egy másikat igyekszik kisegíteni a vagon szűk kis szellőzőablakán. Az ablak a vagon oldalfalának tetején széles ugyan, de egészen alacsony, alig magasabb mint egy bő arasz. Ahogy Yondo bácsi egyre izgatottabb kíváncsisággal figyeli a különös eseményt, maga is egyre lejjebb megy a partoldalon, közelebb a sínekhez. Ekkor már jól látja, hogy két kisgyermek kapaszkodik egymásba, egy lassan robogó vonat tetején egy életveszélyes mutatvány során próbálja az egyik kiszabadítani a másikat. Ekkor már csodálkozástól kikerekedett szemmel bámulja a jelenetet Yondo bácsi a sínek tövéből. Pont amikor mellé ér a vagon, az összekapaszkodott gyerekpár lezuhan - vagy leugrik, nem lehet eldönteni, - a vonat tetejéről, egyenesen a döbbent Yondo bácsi karjaiba. A gyerekek zuhanását tompítani tudja, de mindhárman hátrabucskáznak a töltés oldalában. Hiába a mindennapi torna, a remek kondíció, a korosodó egyetemi tanár össze-vissza töri magát ebben az ütközésben. Sebek, horzsolások, zúzódások mellett a bal lábfején rendesen el is törik valami csont, miközben a két kislány - amint kiderült: lányok - épségben érnek földet.

A domboldalban kiterülve, egyetlen időtlen pillanat erejéig mélyen egymás szemébe néznek, a kislányok meleg barna szemei Yondo bácsi tekintetébe mélyednek. A következő pillanatban már a gyerekek támogatják, segítik felfelé mászni a fenyőerdő felé, közben félve pillantanak hátra a közönyösen távolodó tehervonatra. Majdnem egy kilométert vonszolják egymást a fenyőerdőben, de a kislányok rendkívül céltudatosan haladnak előre, és hamarosan el is érnek egy kis kunyhóhoz, valamiféle füstölőházhoz, amit hajdanán vadászok használtak, de évtizedek óta elhagyottan állhat. Yondo bácsi az éles fájdalmai közepette a gerenda bódé falának dőlve végre leülhet, megpihenhet.

A következő három hónapot ezen a helyen töltötte. Yondo bácsi alig háromszáz szavas orosz nyelvtudása még mindig több volt, mint amennyit a lányok tudtak, mégis lassanként, fokozatosan megértették egymást. A kislányok 8 évesek és ikrek voltak, úgy érezték, hogy muszáj megszökniük a tehervonatról. Egy csomó lány volt bezsúfolva a vagonba, mind idősebbek náluk. Az árvaházat, ahol laktak egyszerre felszámolták, a lányokat pedig Kazahsztánba valami fonóüzembe szállították. A kislányok látták, hogy többen súlyos betegek, tudták, hogy talán a hosszú utat sem élnék túl. Valóban valami kezdődő, súlyos fertőzése volt a lányoknak is, de Yondo bácsi hátizsákjában volt gyógyszer, penicillin, és hamar kikúrálta őket. Cserébe a rendkívül talpraesett és önálló lányok ápolták a különös kinézetű bácsit, aki egyelőre lábra is alig tudott állni. Hoztak mankónak használható faágat, meg tűzifát, szedtek málnát és fenyőmagvakat, a kulacsát mindig feltöltötték kristálytiszta forrásvízzel.

Az akadozó, egy-egy szavas, inkább mutogatásokból álló beszélgetéseik során lassan megismerkedtek, és hamarosan mélyen megszerették egymást. A kislányok édesanyja a szülés után gyermekágyi lázban halt meg, úgyhogy az édesapjuk nevelte őket. De két éve valami munka miatt Szibériába ment - vagy vitték? - dolgozni, innentől az egyik szomszéd figyelt a lányokra, majd négy hónapja, amikor meghozták apjuk hivatalos halálhírét is, a kislányok a városka árvaházába kerültek. Yondo bácsi is mesélt történeteket magáról, amiket meg az ikrek hallgattak csillogó szemmel, számukra alig elképzelhető csodálatos helyekről, járművekről, állatokról és emberekről. Szinte csak napok teltek el, és a kis kunyhóban már egy sosemismert nagypapa élt a sosemszületett unokáival. Minden éjjel hárman, egymást átölelve aludtak a kis japán bácsi karjaiban.

Amikor - körülbelül három hónap elteltével - Yondo bácsi rendesen tudott már járni, felnyalábolta a lányokat, se szó se beszéd, a hivatalos papírjait lengetve elhagyta a nagy Szovjetúniót és hazatért Japánba, ahol gyorsított ügyintézéssel örökbe fogadta az ikerlányokat. Mára a kislányok feleségek és édesanyák, a kötetben van is egy fotó, ahol Dr. Yondo a hagyományos rizspapír falú háza verandáján ül, mögötte a felnőtt kirgiz lányok a férjeikkel, körülötte négy gyermek, az ölében pedig egy kis újszülött baba, akiben ragyogó tekintettel gyönyörködik. Szerepel a kép mellett öt haiku, ami nagyjából arról szól, hogy mit jelent egy apának az őhozzá tartozó újszülöttet a kezében tartania, még akkor is, ha az a világ másik felén égből pottyant lányainak a gyermeke.

Mielőtt búcsút vettek a Kocskorka feletti fenyőerdő mélyén húzódó füstölőháztól, Yondo bácsi néhány nagy kandzsi írásjegyet rajzolt szénnel a kunyhó keleti és nyugati külső falára. Rá jellemző módon mindig kereste a dolgok mögött rejlő filozófiát, az általa átélt apaság hitvallásaként így kerültek oda ezek a különös idézetek: "Add ide!" és "Ne tartsd fogva!".

infantilis természettudomány

avagy Hogyan Működik a Világ a Gyermekeim Számára

Gyermekeim a tisztán laboratóriumi megfigyelések és kutatás eredményeként a következő sajátos természeti törvények működését szintetizálták:
- Az esti naplementét követő hőmérséklet csökkenés különös mechanikai hatással van a szanaszét hagyott biciklikre, ugyanis másnap reggelre minden esetben szabályos rendbe állítva találhatók meg a kerékpárok a garázsban.
- Az előszoba területén a gravitáció különös örvényekbe rendeződve időnként az ellenkező irányba hat, mely természeti jelenség áldásos hatása, hogy nem kell a cipőket a tartóra felrakni, azok maguktól mindig felkerülnek a helyükre.
- Hétköznap délutánonként különös időspirálok fogságába lehet kerülni, mely során az ember (gyermek) újra és újra a múlt egy darabkáját éli át. Eme jelenség létrejöttében bizonyos objektumok (lego, labda, mobil, stb.) katalizátorként tudnak működni. Sajnálatos módon az időspirál sosem valami kellemes élmény ismétlésébe zár minket, hanem a "Kész van már a lecke?" morféma végtelen variánsai egyikébe.

[under construction]

milyen víz

"Adj innom!" (Jn 4,7)
"Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik..." (Jn 4,13)
"Add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg..." (Jn 4,15)

Víz nélkül nem bírjuk. Hogy a testünknek kell a víz, azt tudjuk jól mindannyian. Az emberi szervezet 50-70 százaléka víz, attól függően, hogy nő vagy férfi, csecsemő vagy idős. A kiszáradás (dehidratáció) az a súlyos állapot, amikor nem pótoljuk (vagy nem tudjuk pótolni) a testünk folyadékveszteségét. A szomjúság már a testtömegünk 1 százalékának megfelelő vízveszteségnél jelzi a szervezetnek, hogy pótolnia kell a hiányzó vizet. Ha az elveszített vízmennyiség eléri a testsúlyunk 2 százalékát, bágyadtak, fáradtak, kimerültek leszünk. 5 százaléknál komoly fizikai rosszullét lép fel, szédülés, fejfájás, hányinger, bénító gyengeség és mentális zavarok. 10 százalék felett az izmok lebénulnak, a bőr összeaszik és megrepedezik, a vese működése fájdalmasan leáll és az embert gyötrő látomások támadják meg. Ha a vízveszteség eléri a testsúly 15 százalékát, akkor a szomjazó élete véget ér.

Azt hiszem nem csak a testünknek, hanem a lelkünknek is létszükséglet a víz. És most nem valami átvitt értelemben vett, spirituális vízre gondolok, hanem a nyers H2O-ra. Mivel a testünk zöme víz, én valahogy azt érzem, hogy amikor vízzel érintkezem, akkor mintha kicsit abban folytatódnék. Valami nagynak, valami egészen eleminek a része lenni, ilyenkor megérez az ember valamit a szentből. De tovább is megyek. Dinamikusan is valami nagy víz részei vagyunk. Számtalan módon adjuk le a vizet a testünkből, de csak egyetlen módon juthatunk hozzá: a szájunkon keresztül lenyelve. A szomjúságból fakadó ivás aktusa mintha bekapcsolna minket egy nagy folyamatba, a víz nagy áramlásába, rajtunk is átáramlik, átfolyik ez a víz, talán egyenesen átmos minket.

Csak az nem mindegy, hogy milyen víz. Mert a víz lehet iható vagy ihatatlan. A Földön található vízkészletnek mindössze 1%-a olyan édesvíz, ami iható vagy ihatóvá tehető. Nagyon nem mindegy, hogy mi az a folyadék, amit lenyelünk, amivel a szomjunkat oltjuk. Létkérdésként pedig így fogalmazhatjuk meg: Hozzá tudunk-e jutni az igazi iható vízhez?

A progresszív-keresztény vallásfilozófus, a jó, öreg Dr. Yondo Valentin két történetet idéz fel színes-izgalmas életéből, amikor a víz értékéről gondolkodik második tanulmánykötetében (Stillness of Birds, 1967.). Az első történetben kisgyermekkorába utazik vissza. Távoli rokonai éltek Koreában, négy-hat éves korában nyaranként egy-két hetet náluk töltött. Ez az Okjungdong nevű vidék különösen száraz terület. Yondo bácsi rokonai gazdag telepesek voltak, ami ezen a vidéken egyszerűen annyit jelentett, hogy a hatalmas, zömében szinte sivatag birtokon az ő tulajdonukban volt mind a négy kút. Ez volt a "gazdagságuk" kizárólagos forrása, a víz monopóliumából szépen meg lehetett élni. Egy udvarházban laktak a nagy birtok keleti felén, az egyik kútnál. A ház ott előkelőnek számított, a Japán viszonyokhoz képest valóságos nyomortanya volt. De a gyermek Dr. Yondo számára egzotikus mesevilág volt ez a ház a puszta közepén, és az a különös előkelőség, ami nem látszott sem a házon, a bútorokon, sem az öltözeten, egyedül a látogatók alázatán, a tiszteleten, amit a vendéglátói kaptak.

A víz óriási érték volt azon a területen. Mert kevés volt belőle. Ami kevés volt, azt nagyon beosztották, fürdésre, tisztálkodásra szinte sosem jutott belőle. A falvakban lakók a homokkal tisztálkodtak, védekeztek az élősködők ellen. Persze az udvarházban Yondo rokonainál, ha óvatosan is, de volt rendszeres fürdés. Sőt egyszer-kétszer azzal is kényeztették a kis vendéget, hogy késő délután egy dézsát félig megtöltöttek vízzel, a kis Yondo pedig beleülhetett a kis dézsába a hóvessző bokor félárnyékában. Nem pancsolt, csak élvezte, hogy körülöleli a víz, hűvösen simogatja a rekkenő hőségben.

Egy kőhajításnyira tőle húzódott a kerítés, egymáshoz kötözött száraz ágak laza szövedéke. Yondo átkukucskált a dézsa peremén, és a szeme találkozott három kisgyerek tekintetével, akik a kerítésbe kapaszkodva, a réseken át nézték őt. Kikerekedett szemekkel bámulták a hihetetlen csodát: egy korukbeli gyermek fürdőzik egy fél dézsa vízben. A falubeli gyermekek számára ez valami mennyországi vízió volt, érthetetlen és csodálatos, messze túl a valóságon. Egy apró fuvallat a víz illatát is feléjük sodorta, amitől szinte elbódultak. A gyermek Yondo pedig nem értette, hogy miért bámulják őt annyira, de a helyzet transzcendens feszültségét gyerekként is érezte. Visszabújt a perem alá, vissza a finom fürdőjébe.

Yondo bácsi másik története az életének az egyik nagy kalandja, ugyanis igazi hajótörést szenvedett - ahogy mondani szokta: kristályt talált a hamuban. Amikor a harmincas évei közepén bekerült Japán legjobb vitorlás-versenyzői közé, nem csak az edzés miatt, hanem, ha tehette, szárazföldi utazás helyett is inkább hajóra szállt, kerülővel, lassabban, de mégis inkább elvitorlázott úticélja felé.

Egy tavaszi hétvégén Hokkaidón tartott előadást, ami nem egészen a tervei szerint sikerült. Két tanár meglehetősen ingerülten megtámadta az elméletét, és bár Yondo nyugodt és mosolygós maradt, belül mégiscsak megviselte az ügy. Hétfőn egy kicsit későn indult, de jó széllel délkeletnek fordulva kényelmesen mélázott a hétvége eseményeiről. Úgy tervezte, hogy éjféltájban kiköt valahol aludni egyet, de a szél is remekül hajtotta, ő meg elmerült az ugyanennyire száguldó gondolataiban. Lassan egészen közel sodródott a sötét legendák övezte Japán-árokhoz. Öntudatlanul bámulta a csillagokat, amik váratlanul sorban kihunytak, felerősödött a szél, a hullámok hatalmasra nőttek és pár perc múlva már egy égiháború kellős közepén találta magát. Egész éjszaka viaskodott az elemekkel, kis vitorlását dobálták a hullámok, egészen addig, amíg egy nagy reccsenéssel kettétört a hajó. Az a fele, amihez odakötözte magát tehetetlenül hánykolódott, innentől már csak arra koncentrált, hogy újra meg újra levegőt kapjon. Amilyen hirtelen jött a vihar, olyan hirtelen el is ült. Mire Japán szent felkelő Napja felbukkant a horizonton, Yondo a végtelen óceán közepén lebegett, hajójának töredék roncsain kuporgott.

A nap egyre erősebben tűzött, és már délelőtt azon gondolkodott, hogy mennyire szomjas, vajon mikor ivott utoljára. A hajó beépített ivóvíz tartálya is odaveszett, a kulacsa is elúszott a viharban. Dr. Yondo világéletében szikár, szálkás alkatú férfi volt, kevesebbet ivott az átlagnál. De most túl hamar eljött az idő, amikor semmi másra nem tudott gondolni, csak a tiszta iható vízre. Bódítóan tökéletes kékséggel szuszogott körülötte az óceán. A teljes némaságban mintha a víz suttogott volna a fejében. Az első pillanattól kezdve ott táncolt a tudata mélyén a gondolat, hogy végtelen mennyiségű víz közepén fog végzetesen kiszáradni. Tudta jól, hogy a vízhiány zavarokat okoz az agyműködésben, de arról is meggyőződött, hogy maga ez a helyzet, hogy egy óceánnyi vízzel körülvéve hal szomjan, ez is elég ahhoz, hogy teljesen becsavarodjon. Tekintete, mint Elízeus baltafeje, merült egyre mélyebbre a nagy kékségbe...

A harmadik nap hajnalán egy katonai felderítőhajó halászta ki. Életben volt. Éppen csak. Testét vértelen sebek borították, izmai mint görcsös fadarabok, szemgolyója aszott gyümölcsként feszült a koponyájában. Óvatos vízpárával öntözték a testét, cseppenként itatták. A víz lassan, gyengéden visszatért a testébe, vagy inkább ő tért vissza lassanként a vízbe.

Nem mindegy, hogy milyen a víz. A víz lehet élet és lehet halál is. Lehet a mennyország és lehet maga a pokol. Lehet méreg és lehet szomjat oltó. Jézus szerint lehet a szomjat véglegesen megszüntető is. De szerintem nem rossz dolog az a szomjúság. Úgy érzem, hogy kell hogy ott lüktessen bennem a víz utáni vágy. Része akarok lenni, és akarom, hogy részem legyen. Ugyanúgy mint Isten. A szomjúságból és a vízből tudom, hogy mit érzek Iránta.

kenózis

"...megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult..." (Fil 2,7)

Mi is ez a kenózis? A teológiai kifejezés a 'megüresítés' eredeti görög szavából ered. A teológiatörténet során, különböző korszakokban, sokan sokféleképpen foglalkoztak ezzel a fogalommal. Pedig, tudtommal, a Bibliában, tiszta formájában egyedül itt Pál apostol Krisztus himnuszában fordul elő. Isten azon aktusát jelenti, melyben a Fiú emberré lesz, az Isten emberi testet ölt, a végtelen végességbe, a tökéletes tökéletlenségbe, az örökkévaló a mulandóságba öltözik. A teológia nyelvén úgy szoktuk mondani: Isten önkorlátozza magát. A kenózis, a megüresítés azt jelenti, hogy Isten önként lemond az isteni természetéről azért, hogy emberré lehessen. (Természetesen Jézus mindeközben egyszerre valóságos Isten és valóságos ember.)

A Fiú miattunk és értünk vállalja ezt a kalandot itt a Földön. Elindul egy úton, hogy személyesen találkozzon velünk, hogy mi is személyesen találkozhassunk vele. Ennek az indulásnak a szükséges kezdőpontja a kenózis.

Van ez a kedvenc kis öreguram, a japán születésű Yondo Valentin, akinek az izgalmas, fordulatos életéből már többször meséltem egy-egy történetet. Idén már 90 éves, hosszú élete alatt számtalan dologgal foglalkozott, volt hegesztő-szegecselő segédmunkás felhőkarcolók építésénél, egyetemi vallásfilozófia professzor, vitorláshajó versenyző, utóbbi időben filmkritikákat ír, ami a maga sajátos keresztény világnézetével igazán érdekes gondolatokat eredményez.

Yondo bácsi Osakában közel egy évtizedig vallásfilozófiát és keresztény teológiát tanított az egyetemen. Előadásai nagyon népszerűek voltak, mindig tele előadótermekbe léphetett be, sorban kérték fel témavezetőnek, konzulensnek, opponensnek. Egy idő után a feladatok teljesen elborították. Ekkor betelt neki a pohár, érezte, hogy itt muszáj kiszállnia. Feladatait átpasszolta a kollégáinak, és szinte egyik napról a másikra otthagyta az egyetemet. Úgy érezte, most útra kell kelnie. Vett egy nagy hátizsákot, visszament az albérletébe, összeszedte az ágyára a holmiját, ruhákat, neszeszert, mindazt, ami egy hosszú utazáshoz kell. Megállt a kupacok felett, és egyre csak tűnődött. Nézte a holmi-halmokat, meg mellettük az üres zsákot. Végül fogta az üres hátizsákot, beletett egy darab üres füzetet és egy ceruzát, hátára kapta és elindult. Úgy érezte, hogy ha kimegy a világba, akkor nem ő akarja ott a saját holmiját szétszórni. Inkább nyitott lesz a találkozásokra, az apró csodákra, amit világ tartogat a számára. A naplójából tudjuk, hogy több mint négy hónapig vándorolt Japánban, főleg gyalogolt, stoppolt, tehervonaton potyázott. Mindenféle emberekkel ismerkedett, számtalan történetbe pillanthatott be. Mire hazaért, a hátizsákja szinte megtelt. Volt benne kavics, toboz, pici, repedt házi istenség, nyuszibaba, régi könyv, törött ecset, selyemkendő és még számtalan dolog. És persze a napló tele történetekkel, a szíve meg élményekkel.

Jézus önmegüresítése talán pont ilyen útra készülés. Emberré születni Isten számára nyitottságot jelent, egzisztenciálisan be akarja fogadni, mindazt, ami emberként átélhető. Ugyanis a végtelen, tökéletes és örök Isten látja ugyan a mi emberi végességünket, tökéletlenségünket és mulandóságunkat, de egzisztenciálisan nem lehet a sajátja. Csak akkor élheti át, ha Ő maga is emberré lesz. Szerintem ez Isten inkarnációjának az egyik legfőbb motivációja.

A nemlétező apokrif evangéliumban szerepel, hogy a Fiú, még a karácsonyi Földre születés előtt összeírja a maga bakancs-listáját, hogy mi az amit emberként mindenképpen meg akar tapasztalni. Érezni ember-édesanyja szívdobogását, amikor csecsemőként magához szorítja. Nevetve szaladgálni az ácsműhely körül a többi gyerekkel. Átélni a pusztaság teljes magányát. Kicsit meghalni a Jordánban, és rögtön felbukkanni a fényre. Megismerkedni egészen különböző emberekkel, és barátságot kötni velük. Leülni egy kút szélére, hogy kölcsönösen feltárulkozzunk egymásnak egy idegennel. Jelen lenni betegek és elhagyottak mellett, úgy is hogy tudok segíteni és úgy is hogy nem. Milyen sokkoló lenne bevonulni a fővárosba egy szamár hátán. Átélni az emberek felé áradó szeretetének erejét, és azt a megerősítő örömöt, hogy szívesen hallgatják, amit mond. Megtapasztalni, hogy mit jelent a harag és gyűlölet célkeresztjében lenni. És azt, hogy senki nem érti körülöttem, hogy miről beszélek. Átélni az emberi test lehető legmélyebb fájdalmait, és a lélek éjjelét.

A kenózis teszi lehetővé Jézusnak ezt az útját. De azt gondolom, hogy ez a megüresítés tényleg ürességet jelent. A valóságos emberben a valóságos Isten, mint a végtelenség visszhangja jelenik meg. Azt hiszem, hogy azok, akik belenézhettek Jézus (feltételezem) mélyfekete szemébe, akik hallhatták a hangja átható zengését, azok megérthették, hogy mit jelent pillanatba zárt végtelen, az aktualitásban megvalósuló örökkévalóság.

Na, még egy történet, ígérem az utolsó. Hétfőn meglátogatott egy régi barátom, most lelkészként volt rám szüksége. Nos, ez a koma egy kiránduló. De nem olyan erdőbensétálgató, túristajelzéskövető fajta, mint te vagy én, hanem amolyan hardcore túrázó. Télen menni végig a Kárpátok gerincén, meg ilyesmi. Akkor érzi, hogy kirándul, ha próbára tudja tenni a teste tűrőképességének végső határait. Ő mondta el nekem, hogy ésszel egyszerűen képtelen felfogni Istent, ahogy ő fogalmazott, ehhez simán túl hülye. Törheti a fejét akárhogyan, ez nem megy.

Egy alkalommal fent vannak két barátjával a Kárpátok gerincén, éjszaka, iszonyatos erejű hóvihar, ők meg minden erejükkel egy-egy sziklába kapaszkodnak, hogy ne vigye le őket a szél a hegyről. Nem vicc, úgy meséli, hogy az egyik társát lekapta a szél és csak az volt a mázlija, hogy egy mélyedésben összegyűlt hóba esett, nem pedig a pár méterrel odébb lévő sziklákra. Így nem tört el semmije, horzsolásokkal és zúzódásokkal megúszta. Szóval azt meséli, hogy kapaszkodik a sziklába, képébe kapja a dühöngő hóvihart, körbeveszi a zúgó sötétség, és akkor, ott, minden egyes porcikájával érzi (nem tudja!), hogy belebámul az Isten arcába.

Az ember kicsinységén, törékenységén keresztül bepillantást nyerhetünk az Isten végtelenségébe. Pont ezért olyan csodálatos a Krisztus himnusz és a Jézus történet maga. A szeretet találkozó tekinteteiben, az ölelésekben, a tökéletes pillanatokban (kairosz), a végesség, tökéletlenség és mulandóság zajló valóságában Isten végtelensége, tökéletessége és örökkévalósága tárulhat fel előttünk. Mindez azért, mert a Fiú személyesen találkozni akart velünk, akkor ott, és feltámadott Úrként itt és most is. Így fogja meg a kezünket, így ölel át és emel fel minket, mert velünk akar lenni. Isten az életét kapja értünk...

biblia és rassz

A Biblia nyilván meghatározó szereplője az európai kultúra formálódásának.

Feltűnt nekem, hogy a Biblia nyelvezete (Ószövetség és Újszövetség egyaránt) mennyire szeret népekben, fajokban beszélni, hogy milyen gyakori az általánosítás, vagyis, hogy egy fajta cselekvést, szándékot, érzelmet egy egész néppel köt össze. Szeret csak úgy, egy kalap alatt beszélni ezekről a népekről. Az "egyiptomiak" a Mózes történetben egységes szándékot és cselekvést képviselnek. Ugyanígy később a "filiszteusok". Vagy az evangéliumokban a "samáriaiak". Az égő csipkebokornál tett ígéret szerint tételesen fel vannak sorolva azok a népek, akiknek a helyére költözik majd a zsidó nép, akik tulajdonképpen kiirtásra vannak ítélve. De ugyanilyen felsorolásból tudjuk meg, hogy milyen népek hallották pünkösdkor az apostolok nyelveken szólását.

Ez csak grammatika. Szóhasználat. De valahol mégiscsak egyfajta gondolkodásmód. Olyan, ami nem az egyéneket nézi, hanem a csoportokat. Egy címke - egy vélemény. Fiókok és rekeszek, nyelv, ország, nemzet alapján.

Nem tudom. Lehet, hogy így egyszerű a történelemről beszélni. Nem is tudom, hogy lehet-e pl. történelmet tanítani ilyen nemzeti általánosítások nélkül. De azt érzem, hogy nagyon kéne.

Nyilván nem maga az Isten általánosít, nem ő képzi ezeket a felcímkézett csoportokat. De abba nem mennék már bele, hogy akkor ki.

inkább csönd

Tudom-e, hogy az engem hallgatók mit gondolnak, hogy mit fogok mondani nekik?

Ha igen, és nem tudok mást mondani, mint amit ők tőlem amúgy is várnak, akkor jobban teszem, ha ki sem nyitom a szám...

lebensbegleitung

"Az ideális iskolalelkész a közösségépítő. [...] ...a négy karizma [közösségépítő, lelkigondozó, tudós, vezető] közül az egyik domináns, a többi pedig többé vagy kevésbe alárendelt módon érvényesül, illetve érvényesíthető. Láttuk, hogy az iskola leginkább a közösségépítő típusú lelkész szolgálatán keresztül épülhet. A többiek is tehetnek valamit a korábban megfogalmazott célért, azért tehát, hogy a nagy létszámú, sokszínű, célra irányult, átmeneti közösséget keresztény közösséggé formálják, de a közösségépítő szolgálatához képest ez részbeni, valamennyire töredékes szolgálat, amelynek végzése során a lehetséges konfliktusokra is ügyelni kell." (forrás: Csepregi András: Iskolalelkész: tanár vagy lelkész? Evangélikus Nevelés, 2012/1. szám, 84., 86. oldal)

Nyilván van igazság abban, amit András megfogalmaz. Ezzel együtt én valahogy másképpen látom ezt az ügyet. De haladjunk sorban.

Első körben nyilván az a kérdés, hogy mit értünk közösség alatt. Egy, a tagjait folyton cserélő 750 fős gimnáziumban ez különösen nehéz kérdés. Még gyülekezeti lelkészként inkább érzem ennek a jelentőségét. Ott azért egy aránylag adott embercsoport van a lelkészre bízva, akik legalább területileg és felekezet tekintetében eleve adott közös nevezőn vannak. Gyülekezeti környezetben a közösségépítésnek minimum évtizedes távlatai vannak. Nálunk a gimiben évente cserélődik a gyerekek ötöde, kb. 150 ember, négy év alatt pedig a nálunk maradó nyolcadikosokat leszámítva mindenki lecserélődik. Milyen közösség alakítható ki ilyen gyermekáramlás közepette?

A közösség kifejezés is olyan szó, ami túl sok mindent jelenthet. Az értelmezés széles skálájának van olyan része, ami a számomra is vállalható, és van olyan, ami semmi esetre sem.

Pink Floyd - Another Brick in the Wall

Ha a közösség egy uniformizált, agymosott tömeget jelent, akik egyformán csillogó szemmel csodálják a führert, egyforma egyenruhában masíroznak, ugyanazt mondják, gondolják, hiszik, átérzik a hasonlóság erejét, és így tovább, akkor ez az én számomra vállalhatatlan. Sem része nem voltam soha ilyen közösségnek, de hogy ilyet építsek, azt egyenesen visszautasítom. Nyilván sarkítom a dolgot. A hitlerjugendek köre extremitás, de a divat, a zene, a tv, a rajongás ugyanúgy képes ilyen csoportot létrehozni, ahogy túl gyakran a vallások, az egyházak is. Az iskolai környezetben pedig néha egyenesen az az érzésem, mintha ez kimondatlan, de mégis határozott célkitűzés lenne: Egyforma tananyag, egyforma elvárások, ebből pedig az következik, hogy az a kitűnő, aki semmiképpen nem tűnik ki, hanem éppen hogy tökéletesen igazodik, aki pedig kitűnik, másmilyen, nem illik a képbe, azt le kell metszeni...

Észre kell venni azt is, hogy az ilyen életközösség tulajdonképpen természetes, az egyformásításban óriási erő van. Mintha a zsigereinkben vágynánk rá, mintha valami ésszel felfoghatatlan nyugalom és biztonságérzet járná át minden porcikánkat, mintha egészen állatias ösztöneink elégülnének ki ilyen közösség tagjaként. A halrajokat (school of fish - nahát, milyen elgondolkodtató szóhasználat!) mozgató dinamika egészen lenyűgöző. Szinte eltűnik az egyed, a közösség maga válik egyetlen hatalmas behemóttá, mintha egy lény lenne - ez látszik az igazi, genuin egységnek. Számomra egyszerre csodálatos és félelmetes. De inkább az utóbbi. (Még egy példa: Peter Jackson középföldi csatáiban, amikor a tünde sereg tökéletesen összehangolt mozdulattal előrántja a fegyvereit és a nap megcsillan a többszáz egyforma páncélon, a mozinézők szíve egyszerre mélyen megdobban és egy kis kéjes sóhaj hagyja el a szájakat...)

A közösség értelmének másik véglete a találkozás. Ebben az értelemben pont a különlegességünk, az egyediség a döntő elem, és ezáltal tudjuk egymást kölcsönösen meggazdagítani a találkozások által. Egy osztályközösség például szerintem eleve ilyennek indul: Tökéletesen különböző emberek (különböző származás, neveltetés, családi állapot, lakhely, anyagi helyzet) kerülnek hirtelen egy csoportba a körülmények kényszere (beiskoláztatás) által. A nagy kérdés szerintem, hogy tudunk-e élni a lehetőséggel, hogy mindenki tanuljon mindenkitől, szigorúan megtartva egyéniségünket, vagy az iskola feladata egyforma sakkfigurákat faragni a gyerekekből... Egyszóval amennyiben a közösségépítő szerepkör ezeknek a találkozásoknak a biztosítását jelenti, ahol mindenben és mindenkiben lehet sajátos értékeket találni, ahol az egyén azt érezheti, hogy ő maga az egyediségében fontos a többieknek és a többiek egyenként fontosak az ő számára, akkor ez tökéletesen vállalható a számomra.

A közösségépítés feladatával kapcsolatban meglehetősen naiv elképzeléseim vannak. Tapasztalataim a manapság oly népszerű csapatépítés, meg humán menedzsment, meg az ilyesmik kapcsán iszonyatosan kiábrándítók. Mondjuk csak tíz évet voltam gyülekezeti lelkész, lehet nincs jogom nagy kijelentésekhez, de én nem látom és nem is értem az ilyen direkt közösségépítés lehetőségeit és távlatait. Abban viszont hiszek, hogy ha csinálsz valami minőségit, akkor annak lassanként meg lesz a gyümölcse - ha páran értelmet találnak, szívesen jönnek, jönnek majd többen is.

Ide szúrom be az egyik vesszőparipámat, ami a jelen konklúzióm számára is fontos: Mélység és minőség a mennyiséggel szemben. Ha az apró dolgokban, részletekben igazi odaadás és tartalom tud megvalósulni, akkor a közösségépítés gyümölcsként terem majd.

Nos, akkor mi is az én alternatívám? Életkövetésnek neveztem el. Azt hiszem, igazán nem is a lelkészi helyzetből, inkább az én lelkészi mivoltomból fakad. Számomra a közösség élményét mindig felülmúlta az, hogy a magam módján részese lehettem a rám bízottak különleges életszakaszainak a születéstől (keresztelő) a halálig (temetés). És persze olyan csodás életkorok, mint a gyermeki ártatlanság (gybk), érés (hittanok), az ősi rituálé, melynek során az ifjakat bemutatják a törzs véneinek és a közösség egészének (konfirmáció), az adott populáció körében a kizárólagos szaporodási közösség kinyilvánítása (esketés), adott krízishelyzetek (lelkigondozás, látogatás, kórházi látogatások), ezek és sok más esemény, mind különleges megtiszteltetés és ajándék volt a számomra.

Iskolalelkészként pedig még hangsúlyosabbnak érzem ennek az életkövetésnek a jelentőségét. Ugyanis itt alapvetően nem a teljes életút minden egyes szakasza kerül terítékre, hanem szinte kizárólag csak egyetlen aránylag szűk időszak: az iskoláskor, az érés, a kamaszodás időszaka. Óriási lehetőséget látok benne, hogy igazán csak erre koncentrálhatok, hogy ezen az egy téren kell csak igazán helytállnom, viszont itt aztán mélységekig, komolyan és igényesen.

És micsoda izgalmas életkor ez! A személyiség, az identitás kialakulása, az egyéniség önmagára találása, a szerelem és a nemiség fellángolása, az ember szellemi fogékonyságának csúcsa. Őszintén komoly megtiszteltetésnek érzem, hogy a gyermekeknek pont ebben az időszakában lehetek életkövetővé.

Természetesen egy iskolában van más is, kísérem a tanárkollégákat is, az érintett családokat, és bizony látom már, hogy a távozó tizenkettedikesek kezét is nehéz elengednem. De a magam kis apai örömébe ez mind belefér. Nagyon bízom benne, hogy lesz még pár innen gyökerező esketésem, talán ez hiányzik a gyülekezeti lelkészi szolgálatból a leginkább...