amikor hozzám szól

Mire figyel a lelkész, amikor az igehirdetésre készül?
(Ez a gondolatmenet úgy nagyjából elhangzott az Északi Evangélikus Egyházkerület Munkaévkezdő Csendesnapjain, 2015. augusztus 26-án, csoportmunkát felvezető reggeli áhítat-szerűség keretében.)

...Az én Uram, az ÚR semmit sem tesz addig, míg titkát ki nem jelenti szolgáinak, a prófétáknak. Ha oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az ÚR szól, ki ne prófétálna? (Ám 3,7-8)


Ámósz vérbeli próféta, ha megszólal, zúg és dörög a hangja. Pont mint a félelmetes Istené, akiről prófétál. Oroszlánüvöltés, retteg mindenki, aki hallja. Ámósz Istene a Hóreb hegyének Istene. Na, ott aztán van minden. Rettegés, titok, kétkedés, bálvány és hűtlenség, jó zaftos tömegmészárlás. Ha ez az Isten szól, akkor ez a minimum, akkor kifordul a föld önmagából, megremeg minden és porrá hullik. Mert az Úr szól.

Számomra, ha az Úr szól, akkor az egy másik hegy, egy egészen más hegy, mondhatnám, a Hóreb teljes ellentéte. Ennek a hegynek nincs neve. Ezen a hegyen csend van, végtelen nyugalom és béke, valami mindent átjáró szelídség.

Szeretek arról álmodozni, hogy én is ott fekszem a hegyoldalban a több ezer ember közt, jóllakottan, békésen a nagy zöld fűben, kezem a fejem alatt, bámulom a felhőket. Mert a felhőbámulás ugyebár mélyen vallásos cselekedet: az áramló, folytonváltozó és sosemismétlődő formák elválasztanak, vagy még inkább épphogy összekötnek a mennyországgal, miközben a tisztára mosó és életadó eső ígéretének illata incselkedik a bámulóval. Szóval bámulom a felhőket - és hallgatom Jézust.

Tudom, ilyenkor jön az okoskodó kritika: Na persze, hogy hallhatta többezer ember Jézus tanítását, hiszen, hogy is mondjam, a hangosítás-technika finoman szólva is gyerekcipőben járt? Hogyan lehet megoldani, hogy ne csak azt hallják, hogy boldogok a sajtkészítők, miközben Jézus úgy általánosságban a tejiparban dolgozókról beszél?

Azt hiszem, akkor, ott, Jézus szavait nem a fülünkkel halljuk. Hanem a szívünkkel.

Fekszem a kicsit harmatos hűvös fűben, jóllakottan. A kenyér rendben, látszik is rajtam. A halat is bírom, két év Norvégia nem is ment volna másképp, heti hat nap hal, fincsi. Szóval tele a pici poci, az ég világon semmi gondom. Tökéletes béke, pillanatnyi mennyország. A szívem meg betölti Jézus szava. Mert így szól az Úr.

Mondjuk az tényleg döbbenet, hogy többezer ember napokig mást sem tett, csak Jézust hallgatta. Ki eteti meg az állatokat? Ki hordja be a csűrt? Ki megy bevásárolni? Ki mos meg takarít? Ki pakolja ki a mosogatógépet? Ki csinál uzsonnát a gyereknek? Ki nézi meg a napi sorozatot? Ki lájkolja, amit eddig még nem lájkolt? Valamiért senkit sem izgattak a napi teendők. Mert ott a hűvös fűben, a lenyűgöző felhők alatt minden rendben van. Mert ott az Úr szól.

Az Úr szól. Tudományosabban úgy mondjuk, kinyilatkoztatás. Tudjuk, két fajta van, még a konfirmációs kátéban is szerepel: általános vagy egyetemes - és konkrét vagy igei. Szerintem az általános kinyilatkoztatás tökéletesen intim, bensőséges, senkinek semmi köze hozzá, csak az enyém. A konkrét kinyilatkoztatás viszont szól, zeng, és muszáj továbbadni. Az Ige mindenkié. A Bibliában szól Isten a világhoz. Az Úr szól - maga az Ige.

Van egy fundamentalizmus definícióm, pofon egyszerű, semmi különös nincs benne. Fundamentalista vagyok, ha van egy prekoncepcióm, egy bennem élő rendszer, amiről beszélni akarok, én innentől minden mást ennek rendelek alá. A prekoncepcióm szemüvegén át nézve a világot, mindent alátámasztónak érzékelek, lényegében csak kreativitás kérdése. Minden illusztráció, a Biblia szava különösképpen is jó támogatás.

Pedig a textusok saját mélysége végtelen. Ha mindent hátra tudok hagyni és így alámerülhetek a szövegbe, biztosan mindig találok valami olyat, amire még sosem gondoltam. Ez valami hihetetlenül izgalmas kaland. Nincs az a százszor prédikált irgalmas samaritánus, ami ne lephetne meg egy gyökeresen új értelemmel. Egy kis izzó kíváncsiság és hú, ismét valami új világ tárul fel előttem.

De hogy lehet ezt megoldani? Hogy lehet tényleg tehermentesen alámerülni? Ez a nagy kérdése és tétje annak, hogy mit tudok majd továbbadni.

A homiletikus Egelmann vagy ki mondott valami ilyesmit, hogy az igehirdetés rendet teremt a káoszban. Minél többet gondolkodom ezen, annál inkább érzem, hogy szerintem ez pont fordítva van. Rendek sokaságába vagyunk rekesztve. Trendek és divatok, ideológiák és rendszerek, minták, szabályok - minden és mindenki pontosan meg akarja mondani nekünk, hogy mikor mit kell tenni, mit kell mondani, mit kell gondolni, mindez hogyan helyes. Szerintem ez a fogság, ettől kell megszabadulnunk.

Sokszor emlegetett prédikációs ars poeticám, hogy én nem akarok semmilyen választ sem adni. A te harcodat önmagaddal én nem harcolhatom meg helyetted. Viszont segíthetek, hogy megkérdőjelezd azt, amit eddig olyan szilárdnak hittél, hogy feltegyél olyan kérdéseket magadnak, amin még sosem gondolkodtál, hogy kimozdítsam a jól rögzült minták falait, hogy elkezdj szabadon szárnyalni.

Igehirdetési készülésünket kő kemény direktívák határozzák meg. A kegyességi irányzatunk, szektás nyelvezet vagy éppen az Ágendában szépen feltüntetett vasárnap témája. És hopp, az Igét máris bezártuk egy jó kis vasalt ketrecbe. És akkor még nem is beszéltem a napi aktualitásokról, a társadalom és a kultúra kihívásairól, politikáról, demagógiáról, a minket manipuláló és a mi saját manipulációs törekvéseinkről. Szerencsétlen Ige - sokrétegű acélkalitkában sínylődik. Az Úr szól? Majd csak akkor, ha először kiszabadítottuk a fogságából.

(indulatos intermezzo) (Megmondjam, hogy mi a bajom például a kereszt teológiája gyakran beszűkült értelmezésével? Az, hogy a kereszten holtan függő Krisztus néma. És ez nekünk állatira kapóra jön, hogy végre nem beszél. Majd mi beszélünk helyette... Az Úr szól? Egy csudát, szól helyette a mi prekoncepciónk...)

Mondok egy másik példát is az Ige fogságára: A gondolkodásunk, a teológiai gondolkodásunk is mélyen bele van rekedve a görög filozófia, az arisztotelészi logika rendszerébe. Észre sem vesszük ezt, annyira az anyatejjel szívjuk magunkba. Pedig a Biblia nem ebben a szellemi környezetben született. Igenis, a textusértelmezésben létjogosultsága kell, hogy legyen a keleti, paradox, önmagába forduló és harmóniakereső gondolkodásmódnak. Bele vagyunk rekesztve a dualista világképbe (ami ráadásul a nyugati filozófiában perzsa gyökerekkel rendelkezik), még egészen lelki embertől is csak azt hallom, hogy hogyan nyithatunk immanens világunkból a transzcendens felé. A keleti látásmód, a teljes valóság alapvetően egységes szemlélete, ahol minden összefügg mindennel, a materiális elválaszthatatlan a spirituálistól, felszabadíthatja az igék értelmét. Hogy a világot nem csak a jó és a rossz teljesen fekete vagy fehér szemlélete határozza meg, hanem van egyfajta harmóniára és szépségre (process theology) törekvő középső út is, megelevenítheti a Jézusi etikát. Nyugati gondolkodásunk számára a valóság a mérhető és képletekbe foglalható materiális világ, amiben minden álom és érzelem csak tűnő illúzió. A keleti szemlélet ennek pont a fordítottja: minden anyagi dolog idővel elpusztul, megsemmisül, elporlad, pont a materiális világ az illúzió, miközben a szépség, az élmények, a tökéletes pillanatok átélése az igazán örökkévaló. Hát nem így érthető, hogy ne gyűjtsetek kincseket a földön, stb...? Az Úr szólna, de már a felfogóképességünk bezárja a szavai értelmét.

Az én homiletikai alapelvem a Jézus-beszéd. A mind témájában, mind a szóhasználatában tökéletesen köznapi, profán beszéd. Nulla teológiai szakkifejezés, nincs kinyilatkoztatás, megigazulás meg a Szentháromság személyei, nincs titkos nyelv, amit csak a beavatottak értenek, akik kijárták a hittant és a konfirmációt. Profán történetek, profán nyelven, hogy bárki megérthesse, ha az Úr szól. És a megértés bennünk majd mélységesen szentté teszik ezeket az igéket.

Na, még egy fogság, aztán ezt abbahagyom: Óriási számunkra, igehirdetők számára is a hatalom hazug csábítása. Az engem hallgatók a markomban vannak, azt csinálok velük, amit akarok. És ennek nagyon nehéz ellenállni. Ugyanis személyesnek kell lennem, de sosem lehetek személyeskedő. Ismernem kell (látogatás!) a rámbízottak fájdalmát, sebeit, és persze örömeit is. De ezzel sosem élhetek vissza. Tudjátok, radikális pacifista vagyok. Szerintem az erőszak semmilyen módon sem igazolható. Gyógyítani mindig szabad, sőt muszáj. De ostorozni, korbácsolni, sebeket okozni nem lehet. Különösen igaz ez kicsiny evangélikus egyházunk kicsiny gyülekezeteiben. Legalább tőlünk kapjanak egy kis feltöltekezést, legalább mi emeljük fel őket vasárnapról vasárnapra.

Eleve rögzült mintákba zárva szenved Isten Igéje. Szabadítsuk ki! Tudatosan, koncentráltan, legyünk tisztában ezekkel a csapdákkal. Én azt mondom, hogy annak érdekében, hogy az Úr tényleg szólhasson, mindet fel kell számolni. Teljes dekonstrukció! Gyönyörű, yay!

De mi marad? Mi marad nekünk a teljes dekonstrukció után?

Feküdni a harmatos zöld fűben, bámulni a felhőket, átélni, hogy alapvetően minden rendben van - és a szívünkben hallgatni Jézus szavait. És akkor valami felfakad. Kevin Smith Dogmájában hangzik el, hogy ezt hit dolgot (folyton és összevissza használt, de igazából sosem definiált fogalom, ami mintha csak arra lenne jó, hogy egymást méricskélhessük) nem is kéne annyira erőltetnünk. Sokkal fontosabb lenne, hogy legyen végre pár jó gondolatunk...

Mert végül ott a zöld fűben csak én magam vagyok. Már minden lebomlott. Isten is. Forrás nélküli szelíd szavak suttognak a szívembe. Maga az Ige. Az istenképem is lebomlott - hogy helyet adhasson az Istenen túli Istennek. Csak annyit érzek, hogy nem (!) zuhanok. Hogy nem hullok ki a világból, a valóságból, hogy valami vagy valaki megtart...

És akkor hirtelen a semmiből (a pusztából) források fakadnak föl bennem, és a gondolatok élő vize hömpölyög végig a lelkemen. (Víz. Véletlenül sem kőtáblák.)

Ezt el kell mesélnem másoknak, el kell mondanom mindenkinek. Felülök, ott a névtelen hegy oldalában ezrek teszik ugyanezt, ezrek szemében csillog ugyanez a fény. Biztos teljesen más gondolatuk van, azokra is kíváncsi vagyok. Izgalmas, békés, szelíd.

Ámósz azt mondja, hogy van az Úrnak valami titka, amit kijelent a számunkra. Talán maga ez az izgalmas békés szelídség. Talán csak ennyi, amit Jézus a maga ironikus módján (hiszen hogy-hogy ennek valami új parancsolatnak kell lennie, miért nem ez a természetes alap?) így fogalmaz: Új parancsolatot adok nektek: Szeressétek egymást! Szeressük egymást.