apaság

"...leányaimat a föld végéről..."
"Add ide!"
"Ne tartsd fogva!"

(Ézs 43.)


Azt hiszem, amolyan higgadt ember vagyok. Nyugis, béketűrő. Talán túlságosan is. Nem lenne rossz néha egy kicsit a sarkamra állni, kiállni ügyekért, másokért, magamért... De általában nem idegeskedem szinte semmin sem. Talán egyetlen kivétel a családom, a gyerekeim. Ha a gyerekemmel történik valami, ha igazságtalanul bánnak vele, ha bántják vagy megalázzák, akkor még bennem is feltámad az apatigris, és nem csak villogtatnám a semmiből előbújt karmaim, hanem tépnék is vele. Persze igazán komoly helyzet még nem történt, de ha ezen gondolkodom, akkor úgy érzem, hogy értük szinte bármeddig elmennék. Ami azért elég ijesztő, még a számomra is.

Az utóbbi években, amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, legszívesebben azt válaszolom, hogy apa vagyok. Ez a szerep különleges ajándék nekem. Az emlékeim jelen elrendezésében úgy tűnik a számomra, hogy mintha ifjoncként is erre készültem volna. Valami magamra találás... Vagy inkább az apaság talált rám. Én csak hazatértem ide.

Biztos benne van a pakliban, hogy maga az apaság (természetesen az anyaság legalább ennyire, sok további távlattal, de ez más utakra vezet, maradjunk most itt) mélyen vallásos szerep. Minden vallást, minden hitet, köztük a kereszténységet is mélységében áthatja. Legegyszerűbb formájában a védelem és gondoskodás szimbóluma. Aztán, hogy ez mennyire töltődik ki érzelmekkel, szeretettel, azt már vallása válogatja. Az érdekes a vallási szempontban, hogy annak ellenére, hogy a világban, az apák darabszámát tekintve ez mennyire általános és közhelyes jelenség, itt is (ahogy személyesen a saját magam számára is) valamiféle különleges, egyedi, szokatlan viszonyt jelöl az apaság. Megrendítő csoda, kivételezett kapcsolat, irracionális misztikum.

Az apaságnak ez a titokzatos, kivételes és meglepő dimenziója egészen konkrét módon jelent meg Dr. Yondo Valentin, japán származású vallásfilozófus és műkritikus életében. A nemrég megjelent időskori visszaemlékezéseiből egy különös történet rajzolódik ki, amiről eddig nem is tudtam. Nem biztos, hogy teljesen jól rakom össze a sztorit, mert egyrészt csak egy gyatra angol fordításhoz jutottam hozzá, amiből én sem értek mindent, másrészt az események egy jó részét Yondo bácsi haikukban meséli el, ami finoman szólva is rejtélyessé teszi az ügyet. De lássuk, hogy végülis, szerintem mi történt.

Ha jól értem, akkor 1987-ben az akkor 62 éves Yondo bácsi fejébe vette, hogy a Szovjetunióba utazik. Ez még akkor sem volt sima ügy. Egy kyotói etológus kollégája révén kapcsolatot talált a Lomonoszovval, és talán valami pártásdarvak (demoiselle crane) vonulását megfigyelő kutatási engedélyt kapott, de úgy látom, hogy valójában arra volt kíváncsi, hogy a Peresztrojka milyen hatást gyakorol a szovjet peremvidékeken. Mindenesetre Yondo bácsit egyszer csak Kirgizisztánban, a Himalája észak-nyugati lejtőin találjuk.

Dr. Yondo megrögzött agglegény, legalábbis sosem volt felesége, saját családja. Úgy érzem, hogy ez nem valami szilárd elhatározás kérdése nála, inkább csak a zaklatott életében szerelemre, házasságra egyszerűen nem került sor. Talán személyiségét illetően sem lehetett egyszerű ember, a maga végtelenül higgadt stílusa mellett is örökké hajtotta a legkülönfélébb kíváncsiság. És a fiatalkori súlyos égési sérülés nyomait is az arcán viselte, talán ettől is megijedtek a hölgyek.

Visszatérve a történetünkre, azt tudjuk, hogy Yondo bácsi három hónapot töltött Kirgizisztánban. Jó kis fémvázas hátizsákjával vándorolt, folyton jegyzetelt, inkább csak a kisebb településeket, falvakat kereste fel. Még a legelső héten egy Kocskorka nevű kisváros határában áll a hegyoldalban, távolabb, észak felé a városka, háta mögött a hatalmas fenyők alkotta erdő nyújtózik felfele a hegyoldalban, közvetlenül a lábánál pedig egy vonatsín fut nyugatnak, hogy a messzeségben északnak forduljon a kazah pusztaságok irányába. Ahogy ezen a felhős délutánon a távolba réved, látja, hogy egy tehervonat közeledik Kocskorka felől. Amikor rápillant, azt veszi észre, hogy az egyik vagon tetejének a szélén egy alak gubbaszt. Ahogy kicsit közelebb ér a szerelvény, látja, hogy az apró alak épp egy másikat igyekszik kisegíteni a vagon szűk kis szellőzőablakán. Az ablak a vagon oldalfalának tetején széles ugyan, de egészen alacsony, alig magasabb mint egy bő arasz. Ahogy Yondo bácsi egyre izgatottabb kíváncsisággal figyeli a különös eseményt, maga is egyre lejjebb megy a partoldalon, közelebb a sínekhez. Ekkor már jól látja, hogy két kisgyermek kapaszkodik egymásba, egy lassan robogó vonat tetején egy életveszélyes mutatvány során próbálja az egyik kiszabadítani a másikat. Ekkor már csodálkozástól kikerekedett szemmel bámulja a jelenetet Yondo bácsi a sínek tövéből. Pont amikor mellé ér a vagon, az összekapaszkodott gyerekpár lezuhan - vagy leugrik, nem lehet eldönteni, - a vonat tetejéről, egyenesen a döbbent Yondo bácsi karjaiba. A gyerekek zuhanását tompítani tudja, de mindhárman hátrabucskáznak a töltés oldalában. Hiába a mindennapi torna, a remek kondíció, a korosodó egyetemi tanár össze-vissza töri magát ebben az ütközésben. Sebek, horzsolások, zúzódások mellett a bal lábfején rendesen el is törik valami csont, miközben a két kislány - amint kiderült: lányok - épségben érnek földet.

A domboldalban kiterülve, egyetlen időtlen pillanat erejéig mélyen egymás szemébe néznek, a kislányok meleg barna szemei Yondo bácsi tekintetébe mélyednek. A következő pillanatban már a gyerekek támogatják, segítik felfelé mászni a fenyőerdő felé, közben félve pillantanak hátra a közönyösen távolodó tehervonatra. Majdnem egy kilométert vonszolják egymást a fenyőerdőben, de a kislányok rendkívül céltudatosan haladnak előre, és hamarosan el is érnek egy kis kunyhóhoz, valamiféle füstölőházhoz, amit hajdanán vadászok használtak, de évtizedek óta elhagyottan állhat. Yondo bácsi az éles fájdalmai közepette a gerenda bódé falának dőlve végre leülhet, megpihenhet.

A következő három hónapot ezen a helyen töltötte. Yondo bácsi alig háromszáz szavas orosz nyelvtudása még mindig több volt, mint amennyit a lányok tudtak, mégis lassanként, fokozatosan megértették egymást. A kislányok 8 évesek és ikrek voltak, úgy érezték, hogy muszáj megszökniük a tehervonatról. Egy csomó lány volt bezsúfolva a vagonba, mind idősebbek náluk. Az árvaházat, ahol laktak egyszerre felszámolták, a lányokat pedig Kazahsztánba valami fonóüzembe szállították. A kislányok látták, hogy többen súlyos betegek, tudták, hogy talán a hosszú utat sem élnék túl. Valóban valami kezdődő, súlyos fertőzése volt a lányoknak is, de Yondo bácsi hátizsákjában volt gyógyszer, penicillin, és hamar kikúrálta őket. Cserébe a rendkívül talpraesett és önálló lányok ápolták a különös kinézetű bácsit, aki egyelőre lábra is alig tudott állni. Hoztak mankónak használható faágat, meg tűzifát, szedtek málnát és fenyőmagvakat, a kulacsát mindig feltöltötték kristálytiszta forrásvízzel.

Az akadozó, egy-egy szavas, inkább mutogatásokból álló beszélgetéseik során lassan megismerkedtek, és hamarosan mélyen megszerették egymást. A kislányok édesanyja a szülés után gyermekágyi lázban halt meg, úgyhogy az édesapjuk nevelte őket. De két éve valami munka miatt Szibériába ment - vagy vitték? - dolgozni, innentől az egyik szomszéd figyelt a lányokra, majd négy hónapja, amikor meghozták apjuk hivatalos halálhírét is, a kislányok a városka árvaházába kerültek. Yondo bácsi is mesélt történeteket magáról, amiket meg az ikrek hallgattak csillogó szemmel, számukra alig elképzelhető csodálatos helyekről, járművekről, állatokról és emberekről. Szinte csak napok teltek el, és a kis kunyhóban már egy sosemismert nagypapa élt a sosemszületett unokáival. Minden éjjel hárman, egymást átölelve aludtak a kis japán bácsi karjaiban.

Amikor - körülbelül három hónap elteltével - Yondo bácsi rendesen tudott már járni, felnyalábolta a lányokat, se szó se beszéd, a hivatalos papírjait lengetve elhagyta a nagy Szovjetúniót és hazatért Japánba, ahol gyorsított ügyintézéssel örökbe fogadta az ikerlányokat. Mára a kislányok feleségek és édesanyák, a kötetben van is egy fotó, ahol Dr. Yondo a hagyományos rizspapír falú háza verandáján ül, mögötte a felnőtt kirgiz lányok a férjeikkel, körülötte négy gyermek, az ölében pedig egy kis újszülött baba, akiben ragyogó tekintettel gyönyörködik. Szerepel a kép mellett öt haiku, ami nagyjából arról szól, hogy mit jelent egy apának az őhozzá tartozó újszülöttet a kezében tartania, még akkor is, ha az a világ másik felén égből pottyant lányainak a gyermeke.

Mielőtt búcsút vettek a Kocskorka feletti fenyőerdő mélyén húzódó füstölőháztól, Yondo bácsi néhány nagy kandzsi írásjegyet rajzolt szénnel a kunyhó keleti és nyugati külső falára. Rá jellemző módon mindig kereste a dolgok mögött rejlő filozófiát, az általa átélt apaság hitvallásaként így kerültek oda ezek a különös idézetek: "Add ide!" és "Ne tartsd fogva!".