kenózis

"...megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult..." (Fil 2,7)

Mi is ez a kenózis? A teológiai kifejezés a 'megüresítés' eredeti görög szavából ered. A teológiatörténet során, különböző korszakokban, sokan sokféleképpen foglalkoztak ezzel a fogalommal. Pedig, tudtommal, a Bibliában, tiszta formájában egyedül itt Pál apostol Krisztus himnuszában fordul elő. Isten azon aktusát jelenti, melyben a Fiú emberré lesz, az Isten emberi testet ölt, a végtelen végességbe, a tökéletes tökéletlenségbe, az örökkévaló a mulandóságba öltözik. A teológia nyelvén úgy szoktuk mondani: Isten önkorlátozza magát. A kenózis, a megüresítés azt jelenti, hogy Isten önként lemond az isteni természetéről azért, hogy emberré lehessen. (Természetesen Jézus mindeközben egyszerre valóságos Isten és valóságos ember.)

A Fiú miattunk és értünk vállalja ezt a kalandot itt a Földön. Elindul egy úton, hogy személyesen találkozzon velünk, hogy mi is személyesen találkozhassunk vele. Ennek az indulásnak a szükséges kezdőpontja a kenózis.

Van ez a kedvenc kis öreguram, a japán születésű Yondo Valentin, akinek az izgalmas, fordulatos életéből már többször meséltem egy-egy történetet. Idén már 90 éves, hosszú élete alatt számtalan dologgal foglalkozott, volt hegesztő-szegecselő segédmunkás felhőkarcolók építésénél, egyetemi vallásfilozófia professzor, vitorláshajó versenyző, utóbbi időben filmkritikákat ír, ami a maga sajátos keresztény világnézetével igazán érdekes gondolatokat eredményez.

Yondo bácsi Osakában közel egy évtizedig vallásfilozófiát és keresztény teológiát tanított az egyetemen. Előadásai nagyon népszerűek voltak, mindig tele előadótermekbe léphetett be, sorban kérték fel témavezetőnek, konzulensnek, opponensnek. Egy idő után a feladatok teljesen elborították. Ekkor betelt neki a pohár, érezte, hogy itt muszáj kiszállnia. Feladatait átpasszolta a kollégáinak, és szinte egyik napról a másikra otthagyta az egyetemet. Úgy érezte, most útra kell kelnie. Vett egy nagy hátizsákot, visszament az albérletébe, összeszedte az ágyára a holmiját, ruhákat, neszeszert, mindazt, ami egy hosszú utazáshoz kell. Megállt a kupacok felett, és egyre csak tűnődött. Nézte a holmi-halmokat, meg mellettük az üres zsákot. Végül fogta az üres hátizsákot, beletett egy darab üres füzetet és egy ceruzát, hátára kapta és elindult. Úgy érezte, hogy ha kimegy a világba, akkor nem ő akarja ott a saját holmiját szétszórni. Inkább nyitott lesz a találkozásokra, az apró csodákra, amit világ tartogat a számára. A naplójából tudjuk, hogy több mint négy hónapig vándorolt Japánban, főleg gyalogolt, stoppolt, tehervonaton potyázott. Mindenféle emberekkel ismerkedett, számtalan történetbe pillanthatott be. Mire hazaért, a hátizsákja szinte megtelt. Volt benne kavics, toboz, pici, repedt házi istenség, nyuszibaba, régi könyv, törött ecset, selyemkendő és még számtalan dolog. És persze a napló tele történetekkel, a szíve meg élményekkel.

Jézus önmegüresítése talán pont ilyen útra készülés. Emberré születni Isten számára nyitottságot jelent, egzisztenciálisan be akarja fogadni, mindazt, ami emberként átélhető. Ugyanis a végtelen, tökéletes és örök Isten látja ugyan a mi emberi végességünket, tökéletlenségünket és mulandóságunkat, de egzisztenciálisan nem lehet a sajátja. Csak akkor élheti át, ha Ő maga is emberré lesz. Szerintem ez Isten inkarnációjának az egyik legfőbb motivációja.

A nemlétező apokrif evangéliumban szerepel, hogy a Fiú, még a karácsonyi Földre születés előtt összeírja a maga bakancs-listáját, hogy mi az amit emberként mindenképpen meg akar tapasztalni. Érezni ember-édesanyja szívdobogását, amikor csecsemőként magához szorítja. Nevetve szaladgálni az ácsműhely körül a többi gyerekkel. Átélni a pusztaság teljes magányát. Kicsit meghalni a Jordánban, és rögtön felbukkanni a fényre. Megismerkedni egészen különböző emberekkel, és barátságot kötni velük. Leülni egy kút szélére, hogy kölcsönösen feltárulkozzunk egymásnak egy idegennel. Jelen lenni betegek és elhagyottak mellett, úgy is hogy tudok segíteni és úgy is hogy nem. Milyen sokkoló lenne bevonulni a fővárosba egy szamár hátán. Átélni az emberek felé áradó szeretetének erejét, és azt a megerősítő örömöt, hogy szívesen hallgatják, amit mond. Megtapasztalni, hogy mit jelent a harag és gyűlölet célkeresztjében lenni. És azt, hogy senki nem érti körülöttem, hogy miről beszélek. Átélni az emberi test lehető legmélyebb fájdalmait, és a lélek éjjelét.

A kenózis teszi lehetővé Jézusnak ezt az útját. De azt gondolom, hogy ez a megüresítés tényleg ürességet jelent. A valóságos emberben a valóságos Isten, mint a végtelenség visszhangja jelenik meg. Azt hiszem, hogy azok, akik belenézhettek Jézus (feltételezem) mélyfekete szemébe, akik hallhatták a hangja átható zengését, azok megérthették, hogy mit jelent pillanatba zárt végtelen, az aktualitásban megvalósuló örökkévalóság.

Na, még egy történet, ígérem az utolsó. Hétfőn meglátogatott egy régi barátom, most lelkészként volt rám szüksége. Nos, ez a koma egy kiránduló. De nem olyan erdőbensétálgató, túristajelzéskövető fajta, mint te vagy én, hanem amolyan hardcore túrázó. Télen menni végig a Kárpátok gerincén, meg ilyesmi. Akkor érzi, hogy kirándul, ha próbára tudja tenni a teste tűrőképességének végső határait. Ő mondta el nekem, hogy ésszel egyszerűen képtelen felfogni Istent, ahogy ő fogalmazott, ehhez simán túl hülye. Törheti a fejét akárhogyan, ez nem megy.

Egy alkalommal fent vannak két barátjával a Kárpátok gerincén, éjszaka, iszonyatos erejű hóvihar, ők meg minden erejükkel egy-egy sziklába kapaszkodnak, hogy ne vigye le őket a szél a hegyről. Nem vicc, úgy meséli, hogy az egyik társát lekapta a szél és csak az volt a mázlija, hogy egy mélyedésben összegyűlt hóba esett, nem pedig a pár méterrel odébb lévő sziklákra. Így nem tört el semmije, horzsolásokkal és zúzódásokkal megúszta. Szóval azt meséli, hogy kapaszkodik a sziklába, képébe kapja a dühöngő hóvihart, körbeveszi a zúgó sötétség, és akkor, ott, minden egyes porcikájával érzi (nem tudja!), hogy belebámul az Isten arcába.

Az ember kicsinységén, törékenységén keresztül bepillantást nyerhetünk az Isten végtelenségébe. Pont ezért olyan csodálatos a Krisztus himnusz és a Jézus történet maga. A szeretet találkozó tekinteteiben, az ölelésekben, a tökéletes pillanatokban (kairosz), a végesség, tökéletlenség és mulandóság zajló valóságában Isten végtelensége, tökéletessége és örökkévalósága tárulhat fel előttünk. Mindez azért, mert a Fiú személyesen találkozni akart velünk, akkor ott, és feltámadott Úrként itt és most is. Így fogja meg a kezünket, így ölel át és emel fel minket, mert velünk akar lenni. Isten az életét kapja értünk...