lebensbegleitung

"Az ideális iskolalelkész a közösségépítő. [...] ...a négy karizma [közösségépítő, lelkigondozó, tudós, vezető] közül az egyik domináns, a többi pedig többé vagy kevésbe alárendelt módon érvényesül, illetve érvényesíthető. Láttuk, hogy az iskola leginkább a közösségépítő típusú lelkész szolgálatán keresztül épülhet. A többiek is tehetnek valamit a korábban megfogalmazott célért, azért tehát, hogy a nagy létszámú, sokszínű, célra irányult, átmeneti közösséget keresztény közösséggé formálják, de a közösségépítő szolgálatához képest ez részbeni, valamennyire töredékes szolgálat, amelynek végzése során a lehetséges konfliktusokra is ügyelni kell." (forrás: Csepregi András: Iskolalelkész: tanár vagy lelkész? Evangélikus Nevelés, 2012/1. szám, 84., 86. oldal)

Nyilván van igazság abban, amit András megfogalmaz. Ezzel együtt én valahogy másképpen látom ezt az ügyet. De haladjunk sorban.

Első körben nyilván az a kérdés, hogy mit értünk közösség alatt. Egy, a tagjait folyton cserélő 750 fős gimnáziumban ez különösen nehéz kérdés. Még gyülekezeti lelkészként inkább érzem ennek a jelentőségét. Ott azért egy aránylag adott embercsoport van a lelkészre bízva, akik legalább területileg és felekezet tekintetében eleve adott közös nevezőn vannak. Gyülekezeti környezetben a közösségépítésnek minimum évtizedes távlatai vannak. Nálunk a gimiben évente cserélődik a gyerekek ötöde, kb. 150 ember, négy év alatt pedig a nálunk maradó nyolcadikosokat leszámítva mindenki lecserélődik. Milyen közösség alakítható ki ilyen gyermekáramlás közepette?

A közösség kifejezés is olyan szó, ami túl sok mindent jelenthet. Az értelmezés széles skálájának van olyan része, ami a számomra is vállalható, és van olyan, ami semmi esetre sem.

Pink Floyd - Another Brick in the Wall

Ha a közösség egy uniformizált, agymosott tömeget jelent, akik egyformán csillogó szemmel csodálják a führert, egyforma egyenruhában masíroznak, ugyanazt mondják, gondolják, hiszik, átérzik a hasonlóság erejét, és így tovább, akkor ez az én számomra vállalhatatlan. Sem része nem voltam soha ilyen közösségnek, de hogy ilyet építsek, azt egyenesen visszautasítom. Nyilván sarkítom a dolgot. A hitlerjugendek köre extremitás, de a divat, a zene, a tv, a rajongás ugyanúgy képes ilyen csoportot létrehozni, ahogy túl gyakran a vallások, az egyházak is. Az iskolai környezetben pedig néha egyenesen az az érzésem, mintha ez kimondatlan, de mégis határozott célkitűzés lenne: Egyforma tananyag, egyforma elvárások, ebből pedig az következik, hogy az a kitűnő, aki semmiképpen nem tűnik ki, hanem éppen hogy tökéletesen igazodik, aki pedig kitűnik, másmilyen, nem illik a képbe, azt le kell metszeni...

Észre kell venni azt is, hogy az ilyen életközösség tulajdonképpen természetes, az egyformásításban óriási erő van. Mintha a zsigereinkben vágynánk rá, mintha valami ésszel felfoghatatlan nyugalom és biztonságérzet járná át minden porcikánkat, mintha egészen állatias ösztöneink elégülnének ki ilyen közösség tagjaként. A halrajokat (school of fish - nahát, milyen elgondolkodtató szóhasználat!) mozgató dinamika egészen lenyűgöző. Szinte eltűnik az egyed, a közösség maga válik egyetlen hatalmas behemóttá, mintha egy lény lenne - ez látszik az igazi, genuin egységnek. Számomra egyszerre csodálatos és félelmetes. De inkább az utóbbi. (Még egy példa: Peter Jackson középföldi csatáiban, amikor a tünde sereg tökéletesen összehangolt mozdulattal előrántja a fegyvereit és a nap megcsillan a többszáz egyforma páncélon, a mozinézők szíve egyszerre mélyen megdobban és egy kis kéjes sóhaj hagyja el a szájakat...)

A közösség értelmének másik véglete a találkozás. Ebben az értelemben pont a különlegességünk, az egyediség a döntő elem, és ezáltal tudjuk egymást kölcsönösen meggazdagítani a találkozások által. Egy osztályközösség például szerintem eleve ilyennek indul: Tökéletesen különböző emberek (különböző származás, neveltetés, családi állapot, lakhely, anyagi helyzet) kerülnek hirtelen egy csoportba a körülmények kényszere (beiskoláztatás) által. A nagy kérdés szerintem, hogy tudunk-e élni a lehetőséggel, hogy mindenki tanuljon mindenkitől, szigorúan megtartva egyéniségünket, vagy az iskola feladata egyforma sakkfigurákat faragni a gyerekekből... Egyszóval amennyiben a közösségépítő szerepkör ezeknek a találkozásoknak a biztosítását jelenti, ahol mindenben és mindenkiben lehet sajátos értékeket találni, ahol az egyén azt érezheti, hogy ő maga az egyediségében fontos a többieknek és a többiek egyenként fontosak az ő számára, akkor ez tökéletesen vállalható a számomra.

A közösségépítés feladatával kapcsolatban meglehetősen naiv elképzeléseim vannak. Tapasztalataim a manapság oly népszerű csapatépítés, meg humán menedzsment, meg az ilyesmik kapcsán iszonyatosan kiábrándítók. Mondjuk csak tíz évet voltam gyülekezeti lelkész, lehet nincs jogom nagy kijelentésekhez, de én nem látom és nem is értem az ilyen direkt közösségépítés lehetőségeit és távlatait. Abban viszont hiszek, hogy ha csinálsz valami minőségit, akkor annak lassanként meg lesz a gyümölcse - ha páran értelmet találnak, szívesen jönnek, jönnek majd többen is.

Ide szúrom be az egyik vesszőparipámat, ami a jelen konklúzióm számára is fontos: Mélység és minőség a mennyiséggel szemben. Ha az apró dolgokban, részletekben igazi odaadás és tartalom tud megvalósulni, akkor a közösségépítés gyümölcsként terem majd.

Nos, akkor mi is az én alternatívám? Életkövetésnek neveztem el. Azt hiszem, igazán nem is a lelkészi helyzetből, inkább az én lelkészi mivoltomból fakad. Számomra a közösség élményét mindig felülmúlta az, hogy a magam módján részese lehettem a rám bízottak különleges életszakaszainak a születéstől (keresztelő) a halálig (temetés). És persze olyan csodás életkorok, mint a gyermeki ártatlanság (gybk), érés (hittanok), az ősi rituálé, melynek során az ifjakat bemutatják a törzs véneinek és a közösség egészének (konfirmáció), az adott populáció körében a kizárólagos szaporodási közösség kinyilvánítása (esketés), adott krízishelyzetek (lelkigondozás, látogatás, kórházi látogatások), ezek és sok más esemény, mind különleges megtiszteltetés és ajándék volt a számomra.

Iskolalelkészként pedig még hangsúlyosabbnak érzem ennek az életkövetésnek a jelentőségét. Ugyanis itt alapvetően nem a teljes életút minden egyes szakasza kerül terítékre, hanem szinte kizárólag csak egyetlen aránylag szűk időszak: az iskoláskor, az érés, a kamaszodás időszaka. Óriási lehetőséget látok benne, hogy igazán csak erre koncentrálhatok, hogy ezen az egy téren kell csak igazán helytállnom, viszont itt aztán mélységekig, komolyan és igényesen.

És micsoda izgalmas életkor ez! A személyiség, az identitás kialakulása, az egyéniség önmagára találása, a szerelem és a nemiség fellángolása, az ember szellemi fogékonyságának csúcsa. Őszintén komoly megtiszteltetésnek érzem, hogy a gyermekeknek pont ebben az időszakában lehetek életkövetővé.

Természetesen egy iskolában van más is, kísérem a tanárkollégákat is, az érintett családokat, és bizony látom már, hogy a távozó tizenkettedikesek kezét is nehéz elengednem. De a magam kis apai örömébe ez mind belefér. Nagyon bízom benne, hogy lesz még pár innen gyökerező esketésem, talán ez hiányzik a gyülekezeti lelkészi szolgálatból a leginkább...