Persze tudom jól, hogy egy képet, akarom mondani egy festményt tisztes távolságból kell szemlélni. Ezt a képet szeretem mégis egészen közelről szemügyre venni. Közelről jól látszanak az erőteljes ecsetvonások, az olajfesték titokzatos domborulatai, ahogyan az ecset szálai csíkokat húztak benne. Érződik az ecsetet tartó kéz mozdulata, sőt néha még nagyapámat is látom, ahogy vastag szemüvege mögül vizslatja a képet.
Ezt a képet magam fedeztem fel. Egy nagytakarítás vagy valami hasonló alkalmával kiderült, hogy az egyik vászon másik oldalán is van egy kép – hát igen, nagyapám a vásznon spórolt. A hátoldalon rejtőző festmény azonnal rabul ejtett. Huszonéves nagyanyám szendereg rajta, bal keze felemelve, csuklója a homlokán pihen, valami leírhatatlan végtelen békesség és nyugalom sugárzik belőle. Az a pillanat, amikor megmozdulni sem akarok, nehogy megzavarjam, felébresszem a másikat.
Most már távolabbról nézem a képet. Festék-redőkbe zárt fények játszanak a vállán és kezén. Lehunyt szempillái mögött az álom megfejtetlen titkai lapulnak.
Sokszor gondolok rá, hogy egyszer egy rejtett, titkos helyen, valami nyilvánvaló dolognak a hátoldalán megtalálom a saját békességemet is. Váratlanul bukkanok majd rá, de akkor betölt majd teljesen. És az engem néző emberek majd mosolyognak, és megmozdulni sem akarnak, nehogy felébresszenek.
Pilis Rádió, 2005. március 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése