A hőség bénító volt, mint hat réteg paplan egy lázas gyerekre tornyozva. Az égen szálló felhőfoszlányok képtelenek voltak tompítani a nap izgatott ragyogását. Lomha szél görgette maga előtt a kábulatot.
Talán ez okozta, hogy Ylo találkozott a tükörképével. Persze nem tükörkép, de nem is csak jelenés, nem álom, de egészen nem is valóság...
Ylo közvetlenül a part mellett, háton feküdt a sekély vízben, könyökeire támaszkodva vállai lágy doveri sziklákként emelkedtek ki a tó vizéből. Fejét hátrahajtva, csukott szemmel igyekezett kivonni a vízből bőrén keresztül a maradék hűvöset. A tó éppen csak hullámzott, tétova szeretőként még nem döntötte el, mit kezdjen ezzel a beléje merült testtel.
Álom és valóság határán billegve Ylo csak egy pillanatig nyitotta ki a szemét, hogy ezzel leadjon egy utolsó, esélytelen szavazatot a valóság mellett. Ám pillantása a saját tekintetével találkozott. Az élmény annyira zavarbaejtő volt, hogy tudata homokdűnéin kábultan szanaszét heverő gondolatai egyből éledezni kezdtek.
- Nos, mit keresek itt? - kérdezte a tükörkép, halkan, de határozottan Ylo saját hangján.
Szóval, nem egészen tükörkép, de nem jutott eszébe jobb szó. A fölötte lebegő alak arca élesen, pontosan rajzolódott ki, az orr jobb oldalán lévő anyajegy stimmelt, ott volt balra az orrától. A szeme a szemébe mélyedt.
Az arctól távolodva azonban valahogy mégsem volt valós a tükörkép. Vörösesbarna haja hullámokban terült szét az ég hátterén. Nem csak finoman és ugyanakkor valószerűtlenül hullámzott, hanem jóval hosszabbnak is tűnt. Testén ugyanaz a kétrészes, aprómintás fürdőruha, de a testarányok mintha olvadoznának, túl keskeny derék, széles combok, aprócska lábujjak. És a köldök teljes hiánya. Legalábbis látómezeje szélén, mintha így látná. Mégis biztos volt benne, hogy ez ő maga. Kétségkívül ő az, így ahogy van, nem méretarányosan, hanem annál lényegibb módon teljes az egyezés. Ez a tudat megnyugtatta.
A tükörkép a választ várta.
- Azt hiszem, elvesztettem magam. - A hangosan is kimondott szavakat a nádasban egy bakcsó szinte azonnal tolmácsolta a fajtársainak.
- Miért? Volt olyan, amikor önmagad birtokában voltál? - kérdezte vontatottan a tükörkép. A mondatvégi kérdőjel alig hallható kis bluggyanással merült el a vízben, hogy teret adjon a beálló, furcsán szálkás és érdes csendnek. Úgy néz ki, hogy a különböző természetes zajokat épp Ylo testét ölelő víz szippantotta magába, majd alapos és néma őrlés, darálás után valami megfoghatatlan és érzékelhetetlen, monoton háttérzajként engedte vissza. Mintha a feszülő hasán érezte is volna a folyamat okozta bizsergést.
- Talán olyan tényleg nem volt sosem. - formálódott a válasz Ylo gondolatai közt. - Még amikor kisgyerek voltam, akkor sem...
A fülledt némaságban egy pillanatra a gondolatok is Vigeland szoborként megmerevedtek.
- De most érzem először ezt veszteségnek.
A fölötte lebegő tükörkép szája meg sem mozdult, csak a tekintetén keresztül suttogott a tudatában.
- Nem érzékelheted önmagad.
- Ezt én is tudom... A tükörképem nem én vagyok. Az tükörkép. Más. - tűnődés, szaggatott gondolatok. - Nézhetem a kezem... de az csak a kezem... Hol vagyok én?
- Önmagadat csak elgondolhatod.
- Igen, ezt is tudom... de... valahogy így sem stimmel. Ha a kérdésemre önmagamban van a válasz, akkor mintha a válaszból fakadna a kérdés, amivel egyből értelmét is veszti...
- Akkor ne is gondolj. - Lehet, hogy a tükörkép egy haloványat sóhajtott? Eldönthetetlen. - Csak lélegezz. Nagy levegő, menjen tele az a tüdő. ... Most kifújás, szépen, lassan, teljesen... Válasz és kérdés. Kérdés és válasz...
Az utolsó szótagok elenyésztek, ahogy Ylo ismét lehunyt szemmel hagyta, hogy a lassú kilégzés vállait, fejét, arcát, egész testét elmerítse a tó vizében. Ahogy mindenestül a víz alá merült, a tudata is süllyedni kezdett. A pár centi méterekké, lomha és kitartó merüléssé vált. A tudat egyre sötétedő mélységeiből a ritkás gondolatdarabkák apró buborékokként úsztak fel a felszín felé.
Ylo a metrón utazott. A kapaszkodás közben egész csuklóját átcsúsztatta a mennyezetről lógó fogódzó résén. A műanyag megfeszült, a teste távolodni kezdett, mintha a metrókocsi padlója kezdene süllyedni. A csuklója fennakadt, nem fájdalmasan, ha akarná, ki is szabadíthatná, de feszültség a karjában minden mást letompított. A karja nyúlni kezdett, vékonyodott, mint valami gumiszalag, A növekvő feszültség végül az eszméletét is követelte.
Ylo a templompadban ült. Iszonyatosan éhes volt. Körbevették a mise kaotikus hangjai, ő pedig összegörnyedt a gyomrát facsaró görcsöktől. Szorosan becsukta a szemét, hogy nehogy elveszítse pattanásig feszült szemgolyóit. Az őt körülvevő kakofónia közepette gyomorsavat hányt a bársony térdeplőre. Fapofa aranyozott szentek érzéketlenül bámulták a magába roskadt kislányt.
Ylo a szőke fiúval lassúzott. A csupán foltokban megvilágított tornateremben, az entrópiát megjelenítően szétszórt papírdíszek közt derékig ellepte őket a mélyen búgó, ringó diszkózene. A fiú egyre közelebb hajolt, a lehelete előbb a lány homlokát, majd orrát, arcát, fülét simogatta. Végül a nyakában érezte a szőke fiú szuszogását. Egész testében megremegett, amikor a fiú mélyen és hosszan beszívta a haja illatát. Ylo a csukott szeme mögött ragyogóan virágzó akácfák árnyékába merült el. Amikor kinyitotta a szemét, tekintete egyenesen a legjobb barátnője szemével találkozott. Az a döbbent csodálkozás, a mélységes csalódás, az elsöprő fájdalom, amikor egy pillanat alatt minden összeomlik körülötted - minden benne abban a szemben.
Ylo éjszaka vezetett. Az előzősávban száguldott padlógázzal. A felhős égbolt teljes sötétségbe burkolta, csak a fényszórók visszaverődései törték meg a feketeséget. A szalagkorlát vakítóan fehér ragyogása hűségesen kísérte a száguldást. Elnyúló, lassan tekergődző fénycsík, anyagtalanná váló fotonfolyam, mint valami quantummechanika hajtotta sárkánykígyó, elsodorta Ylot a végtelenen túlra, testestül, lelkestül, autóstul. Ott már se kérdés, se válasz - se semmi.
[Hommage á Murakami Haruki]
2016. szeptember 23., péntek
2016. szeptember 10., szombat
2016. április 15., péntek
időajándék
A mesebeli nagypapám 79 és fél éves korában halt meg. Nyugalomban, békességben, a nagy, ősi, faragott ágyban kis teste alig süppedt bele az ágyneműbe, mintha lebegne, és a párna meg a paplan csak óvatosan körbeölelné, mint két hatalmas, de gyengéd tenyér. Viszont ahogy a jól ismert, öreg arca megváltozott… Az valami döbbenetes volt. Ott álltunk az ágya körül, és nem hittünk a szemünknek…
Két nappal korábban magához hívott minket és mi szófogadóan, és persze szeretetünktől hajtva meg is jelentünk kicsi hálószobájában. Gyermekei, unokái és a két tündéri menye, áhítatos csöndben vettük körbe a hatalmas ágyat, ami elfoglalta szinte az egész szobát, szerintem többen be sem fértünk volna. Nagypapám felült, nekidőlve a fejtámlához fektetett nagypárnának, egyenként végignézett rajtunk, olyan tekintettel, mintha egy galériában a ritkán kiállított különleges műtárgyakat csodálná, majd a maga mindig különös, duruzsolóan rekedtes, mély hangján beszélni kezdett.
- Gyermekeim. Mostanában sokat gondolkodom az időről. Szeretném, ha ti is rám szánnátok egy kis időt, kérlek, hallgassatok végig.
Felesleges volt külön megkérnie, hiszen rajongtam a régi történeteiért, és tudom, hogy a többiek is így éreztek. Most mégis áthatott minket a tudat, hogy amit most hallani fogunk, az legalább a mi saját halálunkig a szívünkbe vésődik.
- Különös dolog ez az idővel… Megfoghatatlan, láthatatlan, az érzékeink vakok rá… Mégis áthat mindent, galaxisokat és bolygórendszereket ugyanúgy, mint ezt a szobát, az ablakomban a liliomot, és persze titeket, gyermekeim, vagy éppen engem. Érzékelhetetlenül, de mégis jelen van. Talán csak akkor érhetjük néha tetten, amikor a kétséges jövő egy illó pillanatban éppen átfordul a megkövesedett múltba.
- Úgy tűnik, hogy az idő általában könyörtelen – folytatta nagypapám. – Szó szerint kegyetlen. Nem kegyelmez, nincs kegyelme, nem gondolja meg magát, sem ha szépen kérjük, sem ha kétségbeesetten könyörgünk neki. Feltartóztathatatlanul telik, múlik. Kegyetlenül közelednek a határidők - itt nagypapa rámosolygott apámra -, vagy éppen nyakunkon a vizsgák - most meg a bátyám kapott egy cinkos kacsintást. – Ha kapkodva készülünk valahova, nem lassít az idő, hogy el ne késsünk. Egy nehéz dolgozat alkalmával pedig ijesztően közeledik a kicsöngetés. Ha pedig a hozzám hasonló vénember az élete végső határvidékén kóborol, akkor folyton zsugorodó horizont képében rémisztget az idő. Zakatol bennünk és körülöttünk, megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul.
- Mégis, higgyétek el gyermekeim, van az életben olyan áldott állapot, amikor kihullunk az időből, vagy talán éppen az idő szökik meg tőlünk. Vannak tökéletes pillanatok, amikben a múlt átöleli a jövőt és értelmet nyer az örökkévalóság. Nincs ebben semmi varázslat. Csak az idő elvesztésének tökéletessége. Tudjátok – megcsuklott nagypapám hagja -, meséltem már, amikor ott a hajón, azon a téli reggelen elvesztem nagyanyátok rabulejtő tekintetében. Egy pillanat volt az egész, de mégis ez maga az örökkévalóság. A 79 évem zöme viszont, mint homok folyik ki a kezemből…
- Köszönöm nektek ezt a mostani tökéletes pillanatot is. Nem érthetitek, hogy milyen nagy dolog a számomra, hogy vagytok nekem, és hogy most itt vagytok körülöttem. Egyszerűen mind gyönyörűek vagytok!... Fiaim, emlékeztek, hogy harmincegynéhány éve ugyanitt álltunk, akkor édesanyám halálos ágyánál? Emlékeztek, ő hogy csak mosolygott, potyogtak a könnyei és sorban ölelgetett minket? Ti is emlékeztek az arcára, a nevetésére? Arra a gyermeki örömre?... Szép temetése volt. Veletek együtt ültettem az olajfát a sírjára. A múlt hónapban én magam még megmetszettem, a sebeket lekentem viasszal. Majd nézzetek rá néha.
- Ifjúkoromban csodálatosan tökéletes pillanatokat kaptam az élettől édesanyámmal – mesélt tovább nagypapám. – Erről is már sokat beszéltem nektek, hogy kettesben éltünk le közel három évtizedet. Azt viszont még sosem mondtam el, hogy mitől volt olyan igazi földi mennyország ez az időszak. Nem véletlen, hogy édesanyámmal ennyi örömünk volt, hogy ennyire tudtunk gyönyörködni egymásban. Minden egyes pillanatban, amikor rám nézett, tudatosult benne, hogy az idő felfoghatatlan ajándékát kapta velem… Gyermekeim, azért nem félek a halálomtól, mert már túl vagyok rajta. Ugyanis nem voltam még nyolc éves, amikor meghaltam. Igen, így történt. Ne csodálkozzatok annyira. Vagyis tőlem nyugodtan csodálkozhattok. Nem lehet tudni, pontosan mi történt. Este rendben lefeküdtem, reggel már nem volt bennem élet. Édesanyám összetört. Borzalmas volt három évvel korábban a férjét eltemetnie, de az egyetlen kisfiát sírba tenni meghaladott minden ép ésszel felfoghatót. Az értelmetlenség elborította, belefulladt. Állítólag csak azt ismételgette, hogy „ez nem helyes”, „ez így nincs rendjén”, „ennek nem szabad megtörténnie”. A gyereknek kell a szülőjét szépen eltemetnie, ez a helyes, nem pedig fordítva…
- Édesanyám egyetlen egyszer mesélte el nekem a történetet, aznap este, amikor megkértem nagyanyátok kezét. Állítólag már a koporsóban voltam. Útban a temető felé a gyászoló város hullámzó tömege hömpölygött az úton. Az értelmetlenségben fuldokló fekete áradat. Ezzel jött szembe Isten Fia, maga a kézzelfoghatóan valóságos Isten. Egyetlen tökéletes pillanat volt az egész esemény, és az idő gyökerestül kifordult a sarkaiból. Egy érintés a koporsón, mindenki és minden megáll, lélegzet sem hallatszik, csak a vigasztaló szavak. És a kegyetlen, könyörtelen idő darabokra tört. Felébredtem és éltem.
- Édesanyám mindig azt mondta, hogy időajándékot kapott az Istentől. A velem tölthető idő ajándékát. És mi mindent megtettünk, hogy ezt kiérdemeljük. Amikor édesanyám a halála előtt az első dédunokáját is karjába vehette, igen, téged, akkor ez az időajándék csillogott a szemében. Az a tragédiával és szívszaggató fájdalommal körülvett találkozás Istennel, az akkor és ott kizökkent idő helyre rakta a helytelent és rend lett az értelmetlenség káoszában. Varázsütésre begyógyultak a sebek, fuldokló édesanyám lelkébe friss és éltető levegő hatolt. Akkor és ott mindketten életre keltünk.
Nagypapám szünetet tartott. Tekintete homályos, a semmibe réved. Végül ismét ránk emelte a szemét, megint végignézett rajtunk. Szinte suttogva folytatta:
- Azt hiszem, az emberek félreérthették az esetet. Látták az összetört özvegyasszonyt, a halott gyermeket, a gyászt és a tragédiát, látták Isten Fiát és halált legyőző csodát. Pedig nem erről szólt ez a találkozás. Hanem az időről. Az időajándékról. Erről! Rólatok. - És ekkor vékony karjait széttárva végigmutatott rajtunk, egyetlen mozdulattal az egész szobát magához ölelte.
Nagypapám lehunyta a szemét, szinte azonnal elaludt. Két nappal később én is pont ott lehettem, amikor az utolsó levegőjét vette. Az utolsó lélegzetével hihetetlenül megváltozott az arca. Mi, akik ott álltunk, nem hittünk a szemünknek. Talán csak az alkonyati fények játszottak csalóka tréfát velünk? Szívünk mélyén tudtuk, hogy nem: Tényleg egy nyolcéves forma fiúcska vonásai húzódtak nagypapám békességgel teli arcán.
Megjelent a Színek harmóniája prédikációs kötetben:
http://www.lutherkiado.hu/konyvek/183-szinek-harmoniaja-oekumenikus-igehirdetes-gyujtemeny
2016. március 23., szerda
in memoriam Bohus Imre
Olyan pici a koporsó. Kisgyerekméretű.
Rengeteg ember. Szívszakadtak és emlékdédelgetők, magamutogatók és másikméregetők. Imre bácsi pedig ebben az érzelmi tolongásban, lökdösődésben megint ici-picire húzza össze magát. Legalább ő ne zavarjon itt senkit. Vajon hová lett a koporsó? A lapátok göröngyöket keresnek, alig lehet sírdombot összehúzni, annak is behorpad a közepe. Pedig a vaskos papkar mennydörgő hangokat igyekszik ráhalmozni.
Rendben, vegyétek a győzelmet, de most már elég is, tessék szépen hazamenni, és szeretni azt, aki ott él melletted. Én már nem megyek innen sehová, itt megtaláltok, nincs semmi baj, minden rendben. Nyugodtan foglalkozzatok a saját dolgotokkal.
Imre bácsi számomra a tisztaság ragyogó erejét jelenti. A végtelen egyszerűségében tökéletes és őszinte alázat, ami hibátlanul steril a concupiscentia legapróbb sárfröccseitől, akaratlanul is szerteáradt a környezetében. Az önmagát ízekre marcangoló kétségek, a görcsös önkritika drága árat jelentettek ezért. Azzal tarthatta fent a mindenki iránti szeretetét, kedvességét, ha a felbukkanó megvetés minden szilánkját csakis önmaga ellen tudta irányítani. Krisztusi. De kifelé az eredmény, a számunkra: csoda. Egy aprócska, csendes ember szelídségében lenyűgöző varázsa.
Csak hála van.
Örökké visszhangzik bennem a kérdés: Vajon milyen lenne a kereszténység, ha Pál apostol helyett Isten egy Bohus Imre bácsit választ tizenharmadik apostolnak? Biztos egészen más. Valami teológiai csodaország. Megvalósult evangélium. Persze, mint egyház, hamvába halnánk. De itt a szívben élne a hit. És talán ez elég is? Vallástalan kereszténység?
Mintha a világ minden önimádatát elnyelné egy eltűnő picike koporsó...
Rengeteg ember. Szívszakadtak és emlékdédelgetők, magamutogatók és másikméregetők. Imre bácsi pedig ebben az érzelmi tolongásban, lökdösődésben megint ici-picire húzza össze magát. Legalább ő ne zavarjon itt senkit. Vajon hová lett a koporsó? A lapátok göröngyöket keresnek, alig lehet sírdombot összehúzni, annak is behorpad a közepe. Pedig a vaskos papkar mennydörgő hangokat igyekszik ráhalmozni.
Rendben, vegyétek a győzelmet, de most már elég is, tessék szépen hazamenni, és szeretni azt, aki ott él melletted. Én már nem megyek innen sehová, itt megtaláltok, nincs semmi baj, minden rendben. Nyugodtan foglalkozzatok a saját dolgotokkal.
Imre bácsi számomra a tisztaság ragyogó erejét jelenti. A végtelen egyszerűségében tökéletes és őszinte alázat, ami hibátlanul steril a concupiscentia legapróbb sárfröccseitől, akaratlanul is szerteáradt a környezetében. Az önmagát ízekre marcangoló kétségek, a görcsös önkritika drága árat jelentettek ezért. Azzal tarthatta fent a mindenki iránti szeretetét, kedvességét, ha a felbukkanó megvetés minden szilánkját csakis önmaga ellen tudta irányítani. Krisztusi. De kifelé az eredmény, a számunkra: csoda. Egy aprócska, csendes ember szelídségében lenyűgöző varázsa.
Csak hála van.
Örökké visszhangzik bennem a kérdés: Vajon milyen lenne a kereszténység, ha Pál apostol helyett Isten egy Bohus Imre bácsit választ tizenharmadik apostolnak? Biztos egészen más. Valami teológiai csodaország. Megvalósult evangélium. Persze, mint egyház, hamvába halnánk. De itt a szívben élne a hit. És talán ez elég is? Vallástalan kereszténység?
Mintha a világ minden önimádatát elnyelné egy eltűnő picike koporsó...
2016. március 16., szerda
2015. augusztus 27., csütörtök
amikor hozzám szól
Mire figyel a lelkész, amikor az igehirdetésre készül?
(Ez a gondolatmenet úgy nagyjából elhangzott az Északi Evangélikus Egyházkerület Munkaévkezdő Csendesnapjain, 2015. augusztus 26-án, csoportmunkát felvezető reggeli áhítat-szerűség keretében.)
Ámósz vérbeli próféta, ha megszólal, zúg és dörög a hangja. Pont mint a félelmetes Istené, akiről prófétál. Oroszlánüvöltés, retteg mindenki, aki hallja. Ámósz Istene a Hóreb hegyének Istene. Na, ott aztán van minden. Rettegés, titok, kétkedés, bálvány és hűtlenség, jó zaftos tömegmészárlás. Ha ez az Isten szól, akkor ez a minimum, akkor kifordul a föld önmagából, megremeg minden és porrá hullik. Mert az Úr szól.
Számomra, ha az Úr szól, akkor az egy másik hegy, egy egészen más hegy, mondhatnám, a Hóreb teljes ellentéte. Ennek a hegynek nincs neve. Ezen a hegyen csend van, végtelen nyugalom és béke, valami mindent átjáró szelídség.
Szeretek arról álmodozni, hogy én is ott fekszem a hegyoldalban a több ezer ember közt, jóllakottan, békésen a nagy zöld fűben, kezem a fejem alatt, bámulom a felhőket. Mert a felhőbámulás ugyebár mélyen vallásos cselekedet: az áramló, folytonváltozó és sosemismétlődő formák elválasztanak, vagy még inkább épphogy összekötnek a mennyországgal, miközben a tisztára mosó és életadó eső ígéretének illata incselkedik a bámulóval. Szóval bámulom a felhőket - és hallgatom Jézust.
Tudom, ilyenkor jön az okoskodó kritika: Na persze, hogy hallhatta többezer ember Jézus tanítását, hiszen, hogy is mondjam, a hangosítás-technika finoman szólva is gyerekcipőben járt? Hogyan lehet megoldani, hogy ne csak azt hallják, hogy boldogok a sajtkészítők, miközben Jézus úgy általánosságban a tejiparban dolgozókról beszél?
Azt hiszem, akkor, ott, Jézus szavait nem a fülünkkel halljuk. Hanem a szívünkkel.
Fekszem a kicsit harmatos hűvös fűben, jóllakottan. A kenyér rendben, látszik is rajtam. A halat is bírom, két év Norvégia nem is ment volna másképp, heti hat nap hal, fincsi. Szóval tele a pici poci, az ég világon semmi gondom. Tökéletes béke, pillanatnyi mennyország. A szívem meg betölti Jézus szava. Mert így szól az Úr.
Mondjuk az tényleg döbbenet, hogy többezer ember napokig mást sem tett, csak Jézust hallgatta. Ki eteti meg az állatokat? Ki hordja be a csűrt? Ki megy bevásárolni? Ki mos meg takarít? Ki pakolja ki a mosogatógépet? Ki csinál uzsonnát a gyereknek? Ki nézi meg a napi sorozatot? Ki lájkolja, amit eddig még nem lájkolt? Valamiért senkit sem izgattak a napi teendők. Mert ott a hűvös fűben, a lenyűgöző felhők alatt minden rendben van. Mert ott az Úr szól.
Az Úr szól. Tudományosabban úgy mondjuk, kinyilatkoztatás. Tudjuk, két fajta van, még a konfirmációs kátéban is szerepel: általános vagy egyetemes - és konkrét vagy igei. Szerintem az általános kinyilatkoztatás tökéletesen intim, bensőséges, senkinek semmi köze hozzá, csak az enyém. A konkrét kinyilatkoztatás viszont szól, zeng, és muszáj továbbadni. Az Ige mindenkié. A Bibliában szól Isten a világhoz. Az Úr szól - maga az Ige.
Van egy fundamentalizmus definícióm, pofon egyszerű, semmi különös nincs benne. Fundamentalista vagyok, ha van egy prekoncepcióm, egy bennem élő rendszer, amiről beszélni akarok, én innentől minden mást ennek rendelek alá. A prekoncepcióm szemüvegén át nézve a világot, mindent alátámasztónak érzékelek, lényegében csak kreativitás kérdése. Minden illusztráció, a Biblia szava különösképpen is jó támogatás.
Pedig a textusok saját mélysége végtelen. Ha mindent hátra tudok hagyni és így alámerülhetek a szövegbe, biztosan mindig találok valami olyat, amire még sosem gondoltam. Ez valami hihetetlenül izgalmas kaland. Nincs az a százszor prédikált irgalmas samaritánus, ami ne lephetne meg egy gyökeresen új értelemmel. Egy kis izzó kíváncsiság és hú, ismét valami új világ tárul fel előttem.
De hogy lehet ezt megoldani? Hogy lehet tényleg tehermentesen alámerülni? Ez a nagy kérdése és tétje annak, hogy mit tudok majd továbbadni.
Pedig a textusok saját mélysége végtelen. Ha mindent hátra tudok hagyni és így alámerülhetek a szövegbe, biztosan mindig találok valami olyat, amire még sosem gondoltam. Ez valami hihetetlenül izgalmas kaland. Nincs az a százszor prédikált irgalmas samaritánus, ami ne lephetne meg egy gyökeresen új értelemmel. Egy kis izzó kíváncsiság és hú, ismét valami új világ tárul fel előttem.
De hogy lehet ezt megoldani? Hogy lehet tényleg tehermentesen alámerülni? Ez a nagy kérdése és tétje annak, hogy mit tudok majd továbbadni.
A homiletikus Egelmann vagy ki mondott valami ilyesmit, hogy az igehirdetés rendet teremt a káoszban. Minél többet gondolkodom ezen, annál inkább érzem, hogy szerintem ez pont fordítva van. Rendek sokaságába vagyunk rekesztve. Trendek és divatok, ideológiák és rendszerek, minták, szabályok - minden és mindenki pontosan meg akarja mondani nekünk, hogy mikor mit kell tenni, mit kell mondani, mit kell gondolni, mindez hogyan helyes. Szerintem ez a fogság, ettől kell megszabadulnunk.
Sokszor emlegetett prédikációs ars poeticám, hogy én nem akarok semmilyen választ sem adni. A te harcodat önmagaddal én nem harcolhatom meg helyetted. Viszont segíthetek, hogy megkérdőjelezd azt, amit eddig olyan szilárdnak hittél, hogy feltegyél olyan kérdéseket magadnak, amin még sosem gondolkodtál, hogy kimozdítsam a jól rögzült minták falait, hogy elkezdj szabadon szárnyalni.
Igehirdetési készülésünket kő kemény direktívák határozzák meg. A kegyességi irányzatunk, szektás nyelvezet vagy éppen az Ágendában szépen feltüntetett vasárnap témája. És hopp, az Igét máris bezártuk egy jó kis vasalt ketrecbe. És akkor még nem is beszéltem a napi aktualitásokról, a társadalom és a kultúra kihívásairól, politikáról, demagógiáról, a minket manipuláló és a mi saját manipulációs törekvéseinkről. Szerencsétlen Ige - sokrétegű acélkalitkában sínylődik. Az Úr szól? Majd csak akkor, ha először kiszabadítottuk a fogságából.
(indulatos intermezzo) (Megmondjam, hogy mi a bajom például a kereszt teológiája gyakran beszűkült értelmezésével? Az, hogy a kereszten holtan függő Krisztus néma. És ez nekünk állatira kapóra jön, hogy végre nem beszél. Majd mi beszélünk helyette... Az Úr szól? Egy csudát, szól helyette a mi prekoncepciónk...)
Mondok egy másik példát is az Ige fogságára: A gondolkodásunk, a teológiai gondolkodásunk is mélyen bele van rekedve a görög filozófia, az arisztotelészi logika rendszerébe. Észre sem vesszük ezt, annyira az anyatejjel szívjuk magunkba. Pedig a Biblia nem ebben a szellemi környezetben született. Igenis, a textusértelmezésben létjogosultsága kell, hogy legyen a keleti, paradox, önmagába forduló és harmóniakereső gondolkodásmódnak. Bele vagyunk rekesztve a dualista világképbe (ami ráadásul a nyugati filozófiában perzsa gyökerekkel rendelkezik), még egészen lelki embertől is csak azt hallom, hogy hogyan nyithatunk immanens világunkból a transzcendens felé. A keleti látásmód, a teljes valóság alapvetően egységes szemlélete, ahol minden összefügg mindennel, a materiális elválaszthatatlan a spirituálistól, felszabadíthatja az igék értelmét. Hogy a világot nem csak a jó és a rossz teljesen fekete vagy fehér szemlélete határozza meg, hanem van egyfajta harmóniára és szépségre (process theology) törekvő középső út is, megelevenítheti a Jézusi etikát. Nyugati gondolkodásunk számára a valóság a mérhető és képletekbe foglalható materiális világ, amiben minden álom és érzelem csak tűnő illúzió. A keleti szemlélet ennek pont a fordítottja: minden anyagi dolog idővel elpusztul, megsemmisül, elporlad, pont a materiális világ az illúzió, miközben a szépség, az élmények, a tökéletes pillanatok átélése az igazán örökkévaló. Hát nem így érthető, hogy ne gyűjtsetek kincseket a földön, stb...? Az Úr szólna, de már a felfogóképességünk bezárja a szavai értelmét.
Az én homiletikai alapelvem a Jézus-beszéd. A mind témájában, mind a szóhasználatában tökéletesen köznapi, profán beszéd. Nulla teológiai szakkifejezés, nincs kinyilatkoztatás, megigazulás meg a Szentháromság személyei, nincs titkos nyelv, amit csak a beavatottak értenek, akik kijárták a hittant és a konfirmációt. Profán történetek, profán nyelven, hogy bárki megérthesse, ha az Úr szól. És a megértés bennünk majd mélységesen szentté teszik ezeket az igéket.
Na, még egy fogság, aztán ezt abbahagyom: Óriási számunkra, igehirdetők számára is a hatalom hazug csábítása. Az engem hallgatók a markomban vannak, azt csinálok velük, amit akarok. És ennek nagyon nehéz ellenállni. Ugyanis személyesnek kell lennem, de sosem lehetek személyeskedő. Ismernem kell (látogatás!) a rámbízottak fájdalmát, sebeit, és persze örömeit is. De ezzel sosem élhetek vissza. Tudjátok, radikális pacifista vagyok. Szerintem az erőszak semmilyen módon sem igazolható. Gyógyítani mindig szabad, sőt muszáj. De ostorozni, korbácsolni, sebeket okozni nem lehet. Különösen igaz ez kicsiny evangélikus egyházunk kicsiny gyülekezeteiben. Legalább tőlünk kapjanak egy kis feltöltekezést, legalább mi emeljük fel őket vasárnapról vasárnapra.
Eleve rögzült mintákba zárva szenved Isten Igéje. Szabadítsuk ki! Tudatosan, koncentráltan, legyünk tisztában ezekkel a csapdákkal. Én azt mondom, hogy annak érdekében, hogy az Úr tényleg szólhasson, mindet fel kell számolni. Teljes dekonstrukció! Gyönyörű, yay!
De mi marad? Mi marad nekünk a teljes dekonstrukció után?
Feküdni a harmatos zöld fűben, bámulni a felhőket, átélni, hogy alapvetően minden rendben van - és a szívünkben hallgatni Jézus szavait. És akkor valami felfakad. Kevin Smith Dogmájában hangzik el, hogy ezt hit dolgot (folyton és összevissza használt, de igazából sosem definiált fogalom, ami mintha csak arra lenne jó, hogy egymást méricskélhessük) nem is kéne annyira erőltetnünk. Sokkal fontosabb lenne, hogy legyen végre pár jó gondolatunk...
Mert végül ott a zöld fűben csak én magam vagyok. Már minden lebomlott. Isten is. Forrás nélküli szelíd szavak suttognak a szívembe. Maga az Ige. Az istenképem is lebomlott - hogy helyet adhasson az Istenen túli Istennek. Csak annyit érzek, hogy nem (!) zuhanok. Hogy nem hullok ki a világból, a valóságból, hogy valami vagy valaki megtart...
És akkor hirtelen a semmiből (a pusztából) források fakadnak föl bennem, és a gondolatok élő vize hömpölyög végig a lelkemen. (Víz. Véletlenül sem kőtáblák.)
Ezt el kell mesélnem másoknak, el kell mondanom mindenkinek. Felülök, ott a névtelen hegy oldalában ezrek teszik ugyanezt, ezrek szemében csillog ugyanez a fény. Biztos teljesen más gondolatuk van, azokra is kíváncsi vagyok. Izgalmas, békés, szelíd.
Ámósz azt mondja, hogy van az Úrnak valami titka, amit kijelent a számunkra. Talán maga ez az izgalmas békés szelídség. Talán csak ennyi, amit Jézus a maga ironikus módján (hiszen hogy-hogy ennek valami új parancsolatnak kell lennie, miért nem ez a természetes alap?) így fogalmaz: Új parancsolatot adok nektek: Szeressétek egymást! Szeressük egymást.
2015. augusztus 17., hétfő
apaság
"...leányaimat a föld végéről..."
"Add ide!"
"Ne tartsd fogva!"
(Ézs 43.)
Azt hiszem, amolyan higgadt ember vagyok. Nyugis, béketűrő. Talán túlságosan is. Nem lenne rossz néha egy kicsit a sarkamra állni, kiállni ügyekért, másokért, magamért... De általában nem idegeskedem szinte semmin sem. Talán egyetlen kivétel a családom, a gyerekeim. Ha a gyerekemmel történik valami, ha igazságtalanul bánnak vele, ha bántják vagy megalázzák, akkor még bennem is feltámad az apatigris, és nem csak villogtatnám a semmiből előbújt karmaim, hanem tépnék is vele. Persze igazán komoly helyzet még nem történt, de ha ezen gondolkodom, akkor úgy érzem, hogy értük szinte bármeddig elmennék. Ami azért elég ijesztő, még a számomra is.
Az utóbbi években, amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, legszívesebben azt válaszolom, hogy apa vagyok. Ez a szerep különleges ajándék nekem. Az emlékeim jelen elrendezésében úgy tűnik a számomra, hogy mintha ifjoncként is erre készültem volna. Valami magamra találás... Vagy inkább az apaság talált rám. Én csak hazatértem ide.
Biztos benne van a pakliban, hogy maga az apaság (természetesen az anyaság legalább ennyire, sok további távlattal, de ez más utakra vezet, maradjunk most itt) mélyen vallásos szerep. Minden vallást, minden hitet, köztük a kereszténységet is mélységében áthatja. Legegyszerűbb formájában a védelem és gondoskodás szimbóluma. Aztán, hogy ez mennyire töltődik ki érzelmekkel, szeretettel, azt már vallása válogatja. Az érdekes a vallási szempontban, hogy annak ellenére, hogy a világban, az apák darabszámát tekintve ez mennyire általános és közhelyes jelenség, itt is (ahogy személyesen a saját magam számára is) valamiféle különleges, egyedi, szokatlan viszonyt jelöl az apaság. Megrendítő csoda, kivételezett kapcsolat, irracionális misztikum.
Az apaságnak ez a titokzatos, kivételes és meglepő dimenziója egészen konkrét módon jelent meg Dr. Yondo Valentin, japán származású vallásfilozófus és műkritikus életében. A nemrég megjelent időskori visszaemlékezéseiből egy különös történet rajzolódik ki, amiről eddig nem is tudtam. Nem biztos, hogy teljesen jól rakom össze a sztorit, mert egyrészt csak egy gyatra angol fordításhoz jutottam hozzá, amiből én sem értek mindent, másrészt az események egy jó részét Yondo bácsi haikukban meséli el, ami finoman szólva is rejtélyessé teszi az ügyet. De lássuk, hogy végülis, szerintem mi történt.
Ha jól értem, akkor 1987-ben az akkor 62 éves Yondo bácsi fejébe vette, hogy a Szovjetunióba utazik. Ez még akkor sem volt sima ügy. Egy kyotói etológus kollégája révén kapcsolatot talált a Lomonoszovval, és talán valami pártásdarvak (demoiselle crane) vonulását megfigyelő kutatási engedélyt kapott, de úgy látom, hogy valójában arra volt kíváncsi, hogy a Peresztrojka milyen hatást gyakorol a szovjet peremvidékeken. Mindenesetre Yondo bácsit egyszer csak Kirgizisztánban, a Himalája észak-nyugati lejtőin találjuk.
Dr. Yondo megrögzött agglegény, legalábbis sosem volt felesége, saját családja. Úgy érzem, hogy ez nem valami szilárd elhatározás kérdése nála, inkább csak a zaklatott életében szerelemre, házasságra egyszerűen nem került sor. Talán személyiségét illetően sem lehetett egyszerű ember, a maga végtelenül higgadt stílusa mellett is örökké hajtotta a legkülönfélébb kíváncsiság. És a fiatalkori súlyos égési sérülés nyomait is az arcán viselte, talán ettől is megijedtek a hölgyek.
Visszatérve a történetünkre, azt tudjuk, hogy Yondo bácsi három hónapot töltött Kirgizisztánban. Jó kis fémvázas hátizsákjával vándorolt, folyton jegyzetelt, inkább csak a kisebb településeket, falvakat kereste fel. Még a legelső héten egy Kocskorka nevű kisváros határában áll a hegyoldalban, távolabb, észak felé a városka, háta mögött a hatalmas fenyők alkotta erdő nyújtózik felfele a hegyoldalban, közvetlenül a lábánál pedig egy vonatsín fut nyugatnak, hogy a messzeségben északnak forduljon a kazah pusztaságok irányába. Ahogy ezen a felhős délutánon a távolba réved, látja, hogy egy tehervonat közeledik Kocskorka felől. Amikor rápillant, azt veszi észre, hogy az egyik vagon tetejének a szélén egy alak gubbaszt. Ahogy kicsit közelebb ér a szerelvény, látja, hogy az apró alak épp egy másikat igyekszik kisegíteni a vagon szűk kis szellőzőablakán. Az ablak a vagon oldalfalának tetején széles ugyan, de egészen alacsony, alig magasabb mint egy bő arasz. Ahogy Yondo bácsi egyre izgatottabb kíváncsisággal figyeli a különös eseményt, maga is egyre lejjebb megy a partoldalon, közelebb a sínekhez. Ekkor már jól látja, hogy két kisgyermek kapaszkodik egymásba, egy lassan robogó vonat tetején egy életveszélyes mutatvány során próbálja az egyik kiszabadítani a másikat. Ekkor már csodálkozástól kikerekedett szemmel bámulja a jelenetet Yondo bácsi a sínek tövéből. Pont amikor mellé ér a vagon, az összekapaszkodott gyerekpár lezuhan - vagy leugrik, nem lehet eldönteni, - a vonat tetejéről, egyenesen a döbbent Yondo bácsi karjaiba. A gyerekek zuhanását tompítani tudja, de mindhárman hátrabucskáznak a töltés oldalában. Hiába a mindennapi torna, a remek kondíció, a korosodó egyetemi tanár össze-vissza töri magát ebben az ütközésben. Sebek, horzsolások, zúzódások mellett a bal lábfején rendesen el is törik valami csont, miközben a két kislány - amint kiderült: lányok - épségben érnek földet.
A domboldalban kiterülve, egyetlen időtlen pillanat erejéig mélyen egymás szemébe néznek, a kislányok meleg barna szemei Yondo bácsi tekintetébe mélyednek. A következő pillanatban már a gyerekek támogatják, segítik felfelé mászni a fenyőerdő felé, közben félve pillantanak hátra a közönyösen távolodó tehervonatra. Majdnem egy kilométert vonszolják egymást a fenyőerdőben, de a kislányok rendkívül céltudatosan haladnak előre, és hamarosan el is érnek egy kis kunyhóhoz, valamiféle füstölőházhoz, amit hajdanán vadászok használtak, de évtizedek óta elhagyottan állhat. Yondo bácsi az éles fájdalmai közepette a gerenda bódé falának dőlve végre leülhet, megpihenhet.
A következő három hónapot ezen a helyen töltötte. Yondo bácsi alig háromszáz szavas orosz nyelvtudása még mindig több volt, mint amennyit a lányok tudtak, mégis lassanként, fokozatosan megértették egymást. A kislányok 8 évesek és ikrek voltak, úgy érezték, hogy muszáj megszökniük a tehervonatról. Egy csomó lány volt bezsúfolva a vagonba, mind idősebbek náluk. Az árvaházat, ahol laktak egyszerre felszámolták, a lányokat pedig Kazahsztánba valami fonóüzembe szállították. A kislányok látták, hogy többen súlyos betegek, tudták, hogy talán a hosszú utat sem élnék túl. Valóban valami kezdődő, súlyos fertőzése volt a lányoknak is, de Yondo bácsi hátizsákjában volt gyógyszer, penicillin, és hamar kikúrálta őket. Cserébe a rendkívül talpraesett és önálló lányok ápolták a különös kinézetű bácsit, aki egyelőre lábra is alig tudott állni. Hoztak mankónak használható faágat, meg tűzifát, szedtek málnát és fenyőmagvakat, a kulacsát mindig feltöltötték kristálytiszta forrásvízzel.
Az akadozó, egy-egy szavas, inkább mutogatásokból álló beszélgetéseik során lassan megismerkedtek, és hamarosan mélyen megszerették egymást. A kislányok édesanyja a szülés után gyermekágyi lázban halt meg, úgyhogy az édesapjuk nevelte őket. De két éve valami munka miatt Szibériába ment - vagy vitték? - dolgozni, innentől az egyik szomszéd figyelt a lányokra, majd négy hónapja, amikor meghozták apjuk hivatalos halálhírét is, a kislányok a városka árvaházába kerültek. Yondo bácsi is mesélt történeteket magáról, amiket meg az ikrek hallgattak csillogó szemmel, számukra alig elképzelhető csodálatos helyekről, járművekről, állatokról és emberekről. Szinte csak napok teltek el, és a kis kunyhóban már egy sosemismert nagypapa élt a sosemszületett unokáival. Minden éjjel hárman, egymást átölelve aludtak a kis japán bácsi karjaiban.
Amikor - körülbelül három hónap elteltével - Yondo bácsi rendesen tudott már járni, felnyalábolta a lányokat, se szó se beszéd, a hivatalos papírjait lengetve elhagyta a nagy Szovjetúniót és hazatért Japánba, ahol gyorsított ügyintézéssel örökbe fogadta az ikerlányokat. Mára a kislányok feleségek és édesanyák, a kötetben van is egy fotó, ahol Dr. Yondo a hagyományos rizspapír falú háza verandáján ül, mögötte a felnőtt kirgiz lányok a férjeikkel, körülötte négy gyermek, az ölében pedig egy kis újszülött baba, akiben ragyogó tekintettel gyönyörködik. Szerepel a kép mellett öt haiku, ami nagyjából arról szól, hogy mit jelent egy apának az őhozzá tartozó újszülöttet a kezében tartania, még akkor is, ha az a világ másik felén égből pottyant lányainak a gyermeke.
Mielőtt búcsút vettek a Kocskorka feletti fenyőerdő mélyén húzódó füstölőháztól, Yondo bácsi néhány nagy kandzsi írásjegyet rajzolt szénnel a kunyhó keleti és nyugati külső falára. Rá jellemző módon mindig kereste a dolgok mögött rejlő filozófiát, az általa átélt apaság hitvallásaként így kerültek oda ezek a különös idézetek: "Add ide!" és "Ne tartsd fogva!".
"Add ide!"
"Ne tartsd fogva!"
(Ézs 43.)
Azt hiszem, amolyan higgadt ember vagyok. Nyugis, béketűrő. Talán túlságosan is. Nem lenne rossz néha egy kicsit a sarkamra állni, kiállni ügyekért, másokért, magamért... De általában nem idegeskedem szinte semmin sem. Talán egyetlen kivétel a családom, a gyerekeim. Ha a gyerekemmel történik valami, ha igazságtalanul bánnak vele, ha bántják vagy megalázzák, akkor még bennem is feltámad az apatigris, és nem csak villogtatnám a semmiből előbújt karmaim, hanem tépnék is vele. Persze igazán komoly helyzet még nem történt, de ha ezen gondolkodom, akkor úgy érzem, hogy értük szinte bármeddig elmennék. Ami azért elég ijesztő, még a számomra is.
Az utóbbi években, amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, legszívesebben azt válaszolom, hogy apa vagyok. Ez a szerep különleges ajándék nekem. Az emlékeim jelen elrendezésében úgy tűnik a számomra, hogy mintha ifjoncként is erre készültem volna. Valami magamra találás... Vagy inkább az apaság talált rám. Én csak hazatértem ide.
Biztos benne van a pakliban, hogy maga az apaság (természetesen az anyaság legalább ennyire, sok további távlattal, de ez más utakra vezet, maradjunk most itt) mélyen vallásos szerep. Minden vallást, minden hitet, köztük a kereszténységet is mélységében áthatja. Legegyszerűbb formájában a védelem és gondoskodás szimbóluma. Aztán, hogy ez mennyire töltődik ki érzelmekkel, szeretettel, azt már vallása válogatja. Az érdekes a vallási szempontban, hogy annak ellenére, hogy a világban, az apák darabszámát tekintve ez mennyire általános és közhelyes jelenség, itt is (ahogy személyesen a saját magam számára is) valamiféle különleges, egyedi, szokatlan viszonyt jelöl az apaság. Megrendítő csoda, kivételezett kapcsolat, irracionális misztikum.
Az apaságnak ez a titokzatos, kivételes és meglepő dimenziója egészen konkrét módon jelent meg Dr. Yondo Valentin, japán származású vallásfilozófus és műkritikus életében. A nemrég megjelent időskori visszaemlékezéseiből egy különös történet rajzolódik ki, amiről eddig nem is tudtam. Nem biztos, hogy teljesen jól rakom össze a sztorit, mert egyrészt csak egy gyatra angol fordításhoz jutottam hozzá, amiből én sem értek mindent, másrészt az események egy jó részét Yondo bácsi haikukban meséli el, ami finoman szólva is rejtélyessé teszi az ügyet. De lássuk, hogy végülis, szerintem mi történt.
Ha jól értem, akkor 1987-ben az akkor 62 éves Yondo bácsi fejébe vette, hogy a Szovjetunióba utazik. Ez még akkor sem volt sima ügy. Egy kyotói etológus kollégája révén kapcsolatot talált a Lomonoszovval, és talán valami pártásdarvak (demoiselle crane) vonulását megfigyelő kutatási engedélyt kapott, de úgy látom, hogy valójában arra volt kíváncsi, hogy a Peresztrojka milyen hatást gyakorol a szovjet peremvidékeken. Mindenesetre Yondo bácsit egyszer csak Kirgizisztánban, a Himalája észak-nyugati lejtőin találjuk.
Dr. Yondo megrögzött agglegény, legalábbis sosem volt felesége, saját családja. Úgy érzem, hogy ez nem valami szilárd elhatározás kérdése nála, inkább csak a zaklatott életében szerelemre, házasságra egyszerűen nem került sor. Talán személyiségét illetően sem lehetett egyszerű ember, a maga végtelenül higgadt stílusa mellett is örökké hajtotta a legkülönfélébb kíváncsiság. És a fiatalkori súlyos égési sérülés nyomait is az arcán viselte, talán ettől is megijedtek a hölgyek.
Visszatérve a történetünkre, azt tudjuk, hogy Yondo bácsi három hónapot töltött Kirgizisztánban. Jó kis fémvázas hátizsákjával vándorolt, folyton jegyzetelt, inkább csak a kisebb településeket, falvakat kereste fel. Még a legelső héten egy Kocskorka nevű kisváros határában áll a hegyoldalban, távolabb, észak felé a városka, háta mögött a hatalmas fenyők alkotta erdő nyújtózik felfele a hegyoldalban, közvetlenül a lábánál pedig egy vonatsín fut nyugatnak, hogy a messzeségben északnak forduljon a kazah pusztaságok irányába. Ahogy ezen a felhős délutánon a távolba réved, látja, hogy egy tehervonat közeledik Kocskorka felől. Amikor rápillant, azt veszi észre, hogy az egyik vagon tetejének a szélén egy alak gubbaszt. Ahogy kicsit közelebb ér a szerelvény, látja, hogy az apró alak épp egy másikat igyekszik kisegíteni a vagon szűk kis szellőzőablakán. Az ablak a vagon oldalfalának tetején széles ugyan, de egészen alacsony, alig magasabb mint egy bő arasz. Ahogy Yondo bácsi egyre izgatottabb kíváncsisággal figyeli a különös eseményt, maga is egyre lejjebb megy a partoldalon, közelebb a sínekhez. Ekkor már jól látja, hogy két kisgyermek kapaszkodik egymásba, egy lassan robogó vonat tetején egy életveszélyes mutatvány során próbálja az egyik kiszabadítani a másikat. Ekkor már csodálkozástól kikerekedett szemmel bámulja a jelenetet Yondo bácsi a sínek tövéből. Pont amikor mellé ér a vagon, az összekapaszkodott gyerekpár lezuhan - vagy leugrik, nem lehet eldönteni, - a vonat tetejéről, egyenesen a döbbent Yondo bácsi karjaiba. A gyerekek zuhanását tompítani tudja, de mindhárman hátrabucskáznak a töltés oldalában. Hiába a mindennapi torna, a remek kondíció, a korosodó egyetemi tanár össze-vissza töri magát ebben az ütközésben. Sebek, horzsolások, zúzódások mellett a bal lábfején rendesen el is törik valami csont, miközben a két kislány - amint kiderült: lányok - épségben érnek földet.
A domboldalban kiterülve, egyetlen időtlen pillanat erejéig mélyen egymás szemébe néznek, a kislányok meleg barna szemei Yondo bácsi tekintetébe mélyednek. A következő pillanatban már a gyerekek támogatják, segítik felfelé mászni a fenyőerdő felé, közben félve pillantanak hátra a közönyösen távolodó tehervonatra. Majdnem egy kilométert vonszolják egymást a fenyőerdőben, de a kislányok rendkívül céltudatosan haladnak előre, és hamarosan el is érnek egy kis kunyhóhoz, valamiféle füstölőházhoz, amit hajdanán vadászok használtak, de évtizedek óta elhagyottan állhat. Yondo bácsi az éles fájdalmai közepette a gerenda bódé falának dőlve végre leülhet, megpihenhet.
A következő három hónapot ezen a helyen töltötte. Yondo bácsi alig háromszáz szavas orosz nyelvtudása még mindig több volt, mint amennyit a lányok tudtak, mégis lassanként, fokozatosan megértették egymást. A kislányok 8 évesek és ikrek voltak, úgy érezték, hogy muszáj megszökniük a tehervonatról. Egy csomó lány volt bezsúfolva a vagonba, mind idősebbek náluk. Az árvaházat, ahol laktak egyszerre felszámolták, a lányokat pedig Kazahsztánba valami fonóüzembe szállították. A kislányok látták, hogy többen súlyos betegek, tudták, hogy talán a hosszú utat sem élnék túl. Valóban valami kezdődő, súlyos fertőzése volt a lányoknak is, de Yondo bácsi hátizsákjában volt gyógyszer, penicillin, és hamar kikúrálta őket. Cserébe a rendkívül talpraesett és önálló lányok ápolták a különös kinézetű bácsit, aki egyelőre lábra is alig tudott állni. Hoztak mankónak használható faágat, meg tűzifát, szedtek málnát és fenyőmagvakat, a kulacsát mindig feltöltötték kristálytiszta forrásvízzel.
Az akadozó, egy-egy szavas, inkább mutogatásokból álló beszélgetéseik során lassan megismerkedtek, és hamarosan mélyen megszerették egymást. A kislányok édesanyja a szülés után gyermekágyi lázban halt meg, úgyhogy az édesapjuk nevelte őket. De két éve valami munka miatt Szibériába ment - vagy vitték? - dolgozni, innentől az egyik szomszéd figyelt a lányokra, majd négy hónapja, amikor meghozták apjuk hivatalos halálhírét is, a kislányok a városka árvaházába kerültek. Yondo bácsi is mesélt történeteket magáról, amiket meg az ikrek hallgattak csillogó szemmel, számukra alig elképzelhető csodálatos helyekről, járművekről, állatokról és emberekről. Szinte csak napok teltek el, és a kis kunyhóban már egy sosemismert nagypapa élt a sosemszületett unokáival. Minden éjjel hárman, egymást átölelve aludtak a kis japán bácsi karjaiban.
Amikor - körülbelül három hónap elteltével - Yondo bácsi rendesen tudott már járni, felnyalábolta a lányokat, se szó se beszéd, a hivatalos papírjait lengetve elhagyta a nagy Szovjetúniót és hazatért Japánba, ahol gyorsított ügyintézéssel örökbe fogadta az ikerlányokat. Mára a kislányok feleségek és édesanyák, a kötetben van is egy fotó, ahol Dr. Yondo a hagyományos rizspapír falú háza verandáján ül, mögötte a felnőtt kirgiz lányok a férjeikkel, körülötte négy gyermek, az ölében pedig egy kis újszülött baba, akiben ragyogó tekintettel gyönyörködik. Szerepel a kép mellett öt haiku, ami nagyjából arról szól, hogy mit jelent egy apának az őhozzá tartozó újszülöttet a kezében tartania, még akkor is, ha az a világ másik felén égből pottyant lányainak a gyermeke.
Mielőtt búcsút vettek a Kocskorka feletti fenyőerdő mélyén húzódó füstölőháztól, Yondo bácsi néhány nagy kandzsi írásjegyet rajzolt szénnel a kunyhó keleti és nyugati külső falára. Rá jellemző módon mindig kereste a dolgok mögött rejlő filozófiát, az általa átélt apaság hitvallásaként így kerültek oda ezek a különös idézetek: "Add ide!" és "Ne tartsd fogva!".
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)