2015. augusztus 27., csütörtök

amikor hozzám szól


Mire figyel a lelkész, amikor az igehirdetésre készül?
(Ez a gondolatmenet úgy nagyjából elhangzott az Északi Evangélikus Egyházkerület Munkaévkezdő Csendesnapjain, 2015. augusztus 26-án, csoportmunkát felvezető reggeli áhítat-szerűség keretében.)



...Az én Uram, az ÚR semmit sem tesz addig, míg titkát ki nem jelenti szolgáinak, a prófétáknak. Ha oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az ÚR szól, ki ne prófétálna? (Ám 3,7-8)


Ámósz vérbeli próféta, ha megszólal, zúg és dörög a hangja. Pont mint a félelmetes Istené, akiről prófétál. Oroszlánüvöltés, retteg mindenki, aki hallja. Ámósz Istene a Hóreb hegyének Istene. Na, ott aztán van minden. Rettegés, titok, kétkedés, bálvány és hűtlenség, jó zaftos tömegmészárlás. Ha ez az Isten szól, akkor ez a minimum, akkor kifordul a föld önmagából, megremeg minden és porrá hullik. Mert az Úr szól.

Számomra, ha az Úr szól, akkor az egy másik hegy, egy egészen más hegy, mondhatnám, a Hóreb teljes ellentéte. Ennek a hegynek nincs neve. Ezen a hegyen csend van, végtelen nyugalom és béke, valami mindent átjáró szelídség.

Szeretek arról álmodozni, hogy én is ott fekszem a hegyoldalban a több ezer ember közt, jóllakottan, békésen a nagy zöld fűben, kezem a fejem alatt, bámulom a felhőket. Mert a felhőbámulás ugyebár mélyen vallásos cselekedet: az áramló, folytonváltozó és sosemismétlődő formák elválasztanak, vagy még inkább épphogy összekötnek a mennyországgal, miközben a tisztára mosó és életadó eső ígéretének illata incselkedik a bámulóval. Szóval bámulom a felhőket - és hallgatom Jézust.

Tudom, ilyenkor jön az okoskodó kritika: Na persze, hogy hallhatta többezer ember Jézus tanítását, hiszen, hogy is mondjam, a hangosítás-technika finoman szólva is gyerekcipőben járt? Hogyan lehet megoldani, hogy ne csak azt hallják, hogy boldogok a sajtkészítők, miközben Jézus úgy általánosságban a tejiparban dolgozókról beszél?

Azt hiszem, akkor, ott, Jézus szavait nem a fülünkkel halljuk. Hanem a szívünkkel.

Fekszem a kicsit harmatos hűvös fűben, jóllakottan. A kenyér rendben, látszik is rajtam. A halat is bírom, két év Norvégia nem is ment volna másképp, heti hat nap hal, fincsi. Szóval tele a pici poci, az ég világon semmi gondom. Tökéletes béke, pillanatnyi mennyország. A szívem meg betölti Jézus szava. Mert így szól az Úr.

Mondjuk az tényleg döbbenet, hogy többezer ember napokig mást sem tett, csak Jézust hallgatta. Ki eteti meg az állatokat? Ki hordja be a csűrt? Ki megy bevásárolni? Ki mos meg takarít? Ki pakolja ki a mosogatógépet? Ki csinál uzsonnát a gyereknek? Ki nézi meg a napi sorozatot? Ki lájkolja, amit eddig még nem lájkolt? Valamiért senkit sem izgattak a napi teendők. Mert ott a hűvös fűben, a lenyűgöző felhők alatt minden rendben van. Mert ott az Úr szól.

Az Úr szól. Tudományosabban úgy mondjuk, kinyilatkoztatás. Tudjuk, két fajta van, még a konfirmációs kátéban is szerepel: általános vagy egyetemes - és konkrét vagy igei. Szerintem az általános kinyilatkoztatás tökéletesen intim, bensőséges, senkinek semmi köze hozzá, csak az enyém. A konkrét kinyilatkoztatás viszont szól, zeng, és muszáj továbbadni. Az Ige mindenkié. A Bibliában szól Isten a világhoz. Az Úr szól - maga az Ige.

Van egy fundamentalizmus definícióm, pofon egyszerű, semmi különös nincs benne. Fundamentalista vagyok, ha van egy prekoncepcióm, egy bennem élő rendszer, amiről beszélni akarok, én innentől minden mást ennek rendelek alá. A prekoncepcióm szemüvegén át nézve a világot, mindent alátámasztónak érzékelek, lényegében csak kreativitás kérdése. Minden illusztráció, a Biblia szava különösképpen is jó támogatás.

Pedig a textusok saját mélysége végtelen. Ha mindent hátra tudok hagyni és így alámerülhetek a szövegbe, biztosan mindig találok valami olyat, amire még sosem gondoltam. Ez valami hihetetlenül izgalmas kaland. Nincs az a százszor prédikált irgalmas samaritánus, ami ne lephetne meg egy gyökeresen új értelemmel. Egy kis izzó kíváncsiság és hú, ismét valami új világ tárul fel előttem.

De hogy lehet ezt megoldani? Hogy lehet tényleg tehermentesen alámerülni? Ez a nagy kérdése és tétje annak, hogy mit tudok majd továbbadni.

A homiletikus Egelmann vagy ki mondott valami ilyesmit, hogy az igehirdetés rendet teremt a káoszban. Minél többet gondolkodom ezen, annál inkább érzem, hogy szerintem ez pont fordítva van. Rendek sokaságába vagyunk rekesztve. Trendek és divatok, ideológiák és rendszerek, minták, szabályok - minden és mindenki pontosan meg akarja mondani nekünk, hogy mikor mit kell tenni, mit kell mondani, mit kell gondolni, mindez hogyan helyes. Szerintem ez a fogság, ettől kell megszabadulnunk.

Sokszor emlegetett prédikációs ars poeticám, hogy én nem akarok semmilyen választ sem adni. A te harcodat önmagaddal én nem harcolhatom meg helyetted. Viszont segíthetek, hogy megkérdőjelezd azt, amit eddig olyan szilárdnak hittél, hogy feltegyél olyan kérdéseket magadnak, amin még sosem gondolkodtál, hogy kimozdítsam a jól rögzült minták falait, hogy elkezdj szabadon szárnyalni.

Igehirdetési készülésünket kő kemény direktívák határozzák meg. A kegyességi irányzatunk, szektás nyelvezet vagy éppen az Ágendában szépen feltüntetett vasárnap témája. És hopp, az Igét máris bezártuk egy jó kis vasalt ketrecbe. És akkor még nem is beszéltem a napi aktualitásokról, a társadalom és a kultúra kihívásairól, politikáról, demagógiáról, a minket manipuláló és a mi saját manipulációs törekvéseinkről. Szerencsétlen Ige - sokrétegű acélkalitkában sínylődik. Az Úr szól? Majd csak akkor, ha először kiszabadítottuk a fogságából.

(indulatos intermezzo) (Megmondjam, hogy mi a bajom például a kereszt teológiája gyakran beszűkült értelmezésével? Az, hogy a kereszten holtan függő Krisztus néma. És ez nekünk állatira kapóra jön, hogy végre nem beszél. Majd mi beszélünk helyette... Az Úr szól? Egy csudát, szól helyette a mi prekoncepciónk...)

Mondok egy másik példát is az Ige fogságára: A gondolkodásunk, a teológiai gondolkodásunk is mélyen bele van rekedve a görög filozófia, az arisztotelészi logika rendszerébe. Észre sem vesszük ezt, annyira az anyatejjel szívjuk magunkba. Pedig a Biblia nem ebben a szellemi környezetben született. Igenis, a textusértelmezésben létjogosultsága kell, hogy legyen a keleti, paradox, önmagába forduló és harmóniakereső gondolkodásmódnak. Bele vagyunk rekesztve a dualista világképbe (ami ráadásul a nyugati filozófiában perzsa gyökerekkel rendelkezik), még egészen lelki embertől is csak azt hallom, hogy hogyan nyithatunk immanens világunkból a transzcendens felé. A keleti látásmód, a teljes valóság alapvetően egységes szemlélete, ahol minden összefügg mindennel, a materiális elválaszthatatlan a spirituálistól, felszabadíthatja az igék értelmét. Hogy a világot nem csak a jó és a rossz teljesen fekete vagy fehér szemlélete határozza meg, hanem van egyfajta harmóniára és szépségre (process theology) törekvő középső út is, megelevenítheti a Jézusi etikát. Nyugati gondolkodásunk számára a valóság a mérhető és képletekbe foglalható materiális világ, amiben minden álom és érzelem csak tűnő illúzió. A keleti szemlélet ennek pont a fordítottja: minden anyagi dolog idővel elpusztul, megsemmisül, elporlad, pont a materiális világ az illúzió, miközben a szépség, az élmények, a tökéletes pillanatok átélése az igazán örökkévaló. Hát nem így érthető, hogy ne gyűjtsetek kincseket a földön, stb...? Az Úr szólna, de már a felfogóképességünk bezárja a szavai értelmét.

Az én homiletikai alapelvem a Jézus-beszéd. A mind témájában, mind a szóhasználatában tökéletesen köznapi, profán beszéd. Nulla teológiai szakkifejezés, nincs kinyilatkoztatás, megigazulás meg a Szentháromság személyei, nincs titkos nyelv, amit csak a beavatottak értenek, akik kijárták a hittant és a konfirmációt. Profán történetek, profán nyelven, hogy bárki megérthesse, ha az Úr szól. És a megértés bennünk majd mélységesen szentté teszik ezeket az igéket.

Na, még egy fogság, aztán ezt abbahagyom: Óriási számunkra, igehirdetők számára is a hatalom hazug csábítása. Az engem hallgatók a markomban vannak, azt csinálok velük, amit akarok. És ennek nagyon nehéz ellenállni. Ugyanis személyesnek kell lennem, de sosem lehetek személyeskedő. Ismernem kell (látogatás!) a rámbízottak fájdalmát, sebeit, és persze örömeit is. De ezzel sosem élhetek vissza. Tudjátok, radikális pacifista vagyok. Szerintem az erőszak semmilyen módon sem igazolható. Gyógyítani mindig szabad, sőt muszáj. De ostorozni, korbácsolni, sebeket okozni nem lehet. Különösen igaz ez kicsiny evangélikus egyházunk kicsiny gyülekezeteiben. Legalább tőlünk kapjanak egy kis feltöltekezést, legalább mi emeljük fel őket vasárnapról vasárnapra.

Eleve rögzült mintákba zárva szenved Isten Igéje. Szabadítsuk ki! Tudatosan, koncentráltan, legyünk tisztában ezekkel a csapdákkal. Én azt mondom, hogy annak érdekében, hogy az Úr tényleg szólhasson, mindet fel kell számolni. Teljes dekonstrukció! Gyönyörű, yay!

De mi marad? Mi marad nekünk a teljes dekonstrukció után?

Feküdni a harmatos zöld fűben, bámulni a felhőket, átélni, hogy alapvetően minden rendben van - és a szívünkben hallgatni Jézus szavait. És akkor valami felfakad. Kevin Smith Dogmájában hangzik el, hogy ezt hit dolgot (folyton és összevissza használt, de igazából sosem definiált fogalom, ami mintha csak arra lenne jó, hogy egymást méricskélhessük) nem is kéne annyira erőltetnünk. Sokkal fontosabb lenne, hogy legyen végre pár jó gondolatunk...

Mert végül ott a zöld fűben csak én magam vagyok. Már minden lebomlott. Isten is. Forrás nélküli szelíd szavak suttognak a szívembe. Maga az Ige. Az istenképem is lebomlott - hogy helyet adhasson az Istenen túli Istennek. Csak annyit érzek, hogy nem (!) zuhanok. Hogy nem hullok ki a világból, a valóságból, hogy valami vagy valaki megtart...

És akkor hirtelen a semmiből (a pusztából) források fakadnak föl bennem, és a gondolatok élő vize hömpölyög végig a lelkemen. (Víz. Véletlenül sem kőtáblák.)

Ezt el kell mesélnem másoknak, el kell mondanom mindenkinek. Felülök, ott a névtelen hegy oldalában ezrek teszik ugyanezt, ezrek szemében csillog ugyanez a fény. Biztos teljesen más gondolatuk van, azokra is kíváncsi vagyok. Izgalmas, békés, szelíd.

Ámósz azt mondja, hogy van az Úrnak valami titka, amit kijelent a számunkra. Talán maga ez az izgalmas békés szelídség. Talán csak ennyi, amit Jézus a maga ironikus módján (hiszen hogy-hogy ennek valami új parancsolatnak kell lennie, miért nem ez a természetes alap?) így fogalmaz: Új parancsolatot adok nektek: Szeressétek egymást! Szeressük egymást.




2015. augusztus 17., hétfő

apaság

"...leányaimat a föld végéről..."
"Add ide!"
"Ne tartsd fogva!"

(Ézs 43.)


Azt hiszem, amolyan higgadt ember vagyok. Nyugis, béketűrő. Talán túlságosan is. Nem lenne rossz néha egy kicsit a sarkamra állni, kiállni ügyekért, másokért, magamért... De általában nem idegeskedem szinte semmin sem. Talán egyetlen kivétel a családom, a gyerekeim. Ha a gyerekemmel történik valami, ha igazságtalanul bánnak vele, ha bántják vagy megalázzák, akkor még bennem is feltámad az apatigris, és nem csak villogtatnám a semmiből előbújt karmaim, hanem tépnék is vele. Persze igazán komoly helyzet még nem történt, de ha ezen gondolkodom, akkor úgy érzem, hogy értük szinte bármeddig elmennék. Ami azért elég ijesztő, még a számomra is.

Az utóbbi években, amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, legszívesebben azt válaszolom, hogy apa vagyok. Ez a szerep különleges ajándék nekem. Az emlékeim jelen elrendezésében úgy tűnik a számomra, hogy mintha ifjoncként is erre készültem volna. Valami magamra találás... Vagy inkább az apaság talált rám. Én csak hazatértem ide.

Biztos benne van a pakliban, hogy maga az apaság (természetesen az anyaság legalább ennyire, sok további távlattal, de ez más utakra vezet, maradjunk most itt) mélyen vallásos szerep. Minden vallást, minden hitet, köztük a kereszténységet is mélységében áthatja. Legegyszerűbb formájában a védelem és gondoskodás szimbóluma. Aztán, hogy ez mennyire töltődik ki érzelmekkel, szeretettel, azt már vallása válogatja. Az érdekes a vallási szempontban, hogy annak ellenére, hogy a világban, az apák darabszámát tekintve ez mennyire általános és közhelyes jelenség, itt is (ahogy személyesen a saját magam számára is) valamiféle különleges, egyedi, szokatlan viszonyt jelöl az apaság. Megrendítő csoda, kivételezett kapcsolat, irracionális misztikum.

Az apaságnak ez a titokzatos, kivételes és meglepő dimenziója egészen konkrét módon jelent meg Dr. Yondo Valentin, japán származású vallásfilozófus és műkritikus életében. A nemrég megjelent időskori visszaemlékezéseiből egy különös történet rajzolódik ki, amiről eddig nem is tudtam. Nem biztos, hogy teljesen jól rakom össze a sztorit, mert egyrészt csak egy gyatra angol fordításhoz jutottam hozzá, amiből én sem értek mindent, másrészt az események egy jó részét Yondo bácsi haikukban meséli el, ami finoman szólva is rejtélyessé teszi az ügyet. De lássuk, hogy végülis, szerintem mi történt.

Ha jól értem, akkor 1987-ben az akkor 62 éves Yondo bácsi fejébe vette, hogy a Szovjetunióba utazik. Ez még akkor sem volt sima ügy. Egy kyotói etológus kollégája révén kapcsolatot talált a Lomonoszovval, és talán valami pártásdarvak (demoiselle crane) vonulását megfigyelő kutatási engedélyt kapott, de úgy látom, hogy valójában arra volt kíváncsi, hogy a Peresztrojka milyen hatást gyakorol a szovjet peremvidékeken. Mindenesetre Yondo bácsit egyszer csak Kirgizisztánban, a Himalája észak-nyugati lejtőin találjuk.

Dr. Yondo megrögzött agglegény, legalábbis sosem volt felesége, saját családja. Úgy érzem, hogy ez nem valami szilárd elhatározás kérdése nála, inkább csak a zaklatott életében szerelemre, házasságra egyszerűen nem került sor. Talán személyiségét illetően sem lehetett egyszerű ember, a maga végtelenül higgadt stílusa mellett is örökké hajtotta a legkülönfélébb kíváncsiság. És a fiatalkori súlyos égési sérülés nyomait is az arcán viselte, talán ettől is megijedtek a hölgyek.

Visszatérve a történetünkre, azt tudjuk, hogy Yondo bácsi három hónapot töltött Kirgizisztánban. Jó kis fémvázas hátizsákjával vándorolt, folyton jegyzetelt, inkább csak a kisebb településeket, falvakat kereste fel. Még a legelső héten egy Kocskorka nevű kisváros határában áll a hegyoldalban, távolabb, észak felé a városka, háta mögött a hatalmas fenyők alkotta erdő nyújtózik felfele a hegyoldalban, közvetlenül a lábánál pedig egy vonatsín fut nyugatnak, hogy a messzeségben északnak forduljon a kazah pusztaságok irányába. Ahogy ezen a felhős délutánon a távolba réved, látja, hogy egy tehervonat közeledik Kocskorka felől. Amikor rápillant, azt veszi észre, hogy az egyik vagon tetejének a szélén egy alak gubbaszt. Ahogy kicsit közelebb ér a szerelvény, látja, hogy az apró alak épp egy másikat igyekszik kisegíteni a vagon szűk kis szellőzőablakán. Az ablak a vagon oldalfalának tetején széles ugyan, de egészen alacsony, alig magasabb mint egy bő arasz. Ahogy Yondo bácsi egyre izgatottabb kíváncsisággal figyeli a különös eseményt, maga is egyre lejjebb megy a partoldalon, közelebb a sínekhez. Ekkor már jól látja, hogy két kisgyermek kapaszkodik egymásba, egy lassan robogó vonat tetején egy életveszélyes mutatvány során próbálja az egyik kiszabadítani a másikat. Ekkor már csodálkozástól kikerekedett szemmel bámulja a jelenetet Yondo bácsi a sínek tövéből. Pont amikor mellé ér a vagon, az összekapaszkodott gyerekpár lezuhan - vagy leugrik, nem lehet eldönteni, - a vonat tetejéről, egyenesen a döbbent Yondo bácsi karjaiba. A gyerekek zuhanását tompítani tudja, de mindhárman hátrabucskáznak a töltés oldalában. Hiába a mindennapi torna, a remek kondíció, a korosodó egyetemi tanár össze-vissza töri magát ebben az ütközésben. Sebek, horzsolások, zúzódások mellett a bal lábfején rendesen el is törik valami csont, miközben a két kislány - amint kiderült: lányok - épségben érnek földet.

A domboldalban kiterülve, egyetlen időtlen pillanat erejéig mélyen egymás szemébe néznek, a kislányok meleg barna szemei Yondo bácsi tekintetébe mélyednek. A következő pillanatban már a gyerekek támogatják, segítik felfelé mászni a fenyőerdő felé, közben félve pillantanak hátra a közönyösen távolodó tehervonatra. Majdnem egy kilométert vonszolják egymást a fenyőerdőben, de a kislányok rendkívül céltudatosan haladnak előre, és hamarosan el is érnek egy kis kunyhóhoz, valamiféle füstölőházhoz, amit hajdanán vadászok használtak, de évtizedek óta elhagyottan állhat. Yondo bácsi az éles fájdalmai közepette a gerenda bódé falának dőlve végre leülhet, megpihenhet.

A következő három hónapot ezen a helyen töltötte. Yondo bácsi alig háromszáz szavas orosz nyelvtudása még mindig több volt, mint amennyit a lányok tudtak, mégis lassanként, fokozatosan megértették egymást. A kislányok 8 évesek és ikrek voltak, úgy érezték, hogy muszáj megszökniük a tehervonatról. Egy csomó lány volt bezsúfolva a vagonba, mind idősebbek náluk. Az árvaházat, ahol laktak egyszerre felszámolták, a lányokat pedig Kazahsztánba valami fonóüzembe szállították. A kislányok látták, hogy többen súlyos betegek, tudták, hogy talán a hosszú utat sem élnék túl. Valóban valami kezdődő, súlyos fertőzése volt a lányoknak is, de Yondo bácsi hátizsákjában volt gyógyszer, penicillin, és hamar kikúrálta őket. Cserébe a rendkívül talpraesett és önálló lányok ápolták a különös kinézetű bácsit, aki egyelőre lábra is alig tudott állni. Hoztak mankónak használható faágat, meg tűzifát, szedtek málnát és fenyőmagvakat, a kulacsát mindig feltöltötték kristálytiszta forrásvízzel.

Az akadozó, egy-egy szavas, inkább mutogatásokból álló beszélgetéseik során lassan megismerkedtek, és hamarosan mélyen megszerették egymást. A kislányok édesanyja a szülés után gyermekágyi lázban halt meg, úgyhogy az édesapjuk nevelte őket. De két éve valami munka miatt Szibériába ment - vagy vitték? - dolgozni, innentől az egyik szomszéd figyelt a lányokra, majd négy hónapja, amikor meghozták apjuk hivatalos halálhírét is, a kislányok a városka árvaházába kerültek. Yondo bácsi is mesélt történeteket magáról, amiket meg az ikrek hallgattak csillogó szemmel, számukra alig elképzelhető csodálatos helyekről, járművekről, állatokról és emberekről. Szinte csak napok teltek el, és a kis kunyhóban már egy sosemismert nagypapa élt a sosemszületett unokáival. Minden éjjel hárman, egymást átölelve aludtak a kis japán bácsi karjaiban.

Amikor - körülbelül három hónap elteltével - Yondo bácsi rendesen tudott már járni, felnyalábolta a lányokat, se szó se beszéd, a hivatalos papírjait lengetve elhagyta a nagy Szovjetúniót és hazatért Japánba, ahol gyorsított ügyintézéssel örökbe fogadta az ikerlányokat. Mára a kislányok feleségek és édesanyák, a kötetben van is egy fotó, ahol Dr. Yondo a hagyományos rizspapír falú háza verandáján ül, mögötte a felnőtt kirgiz lányok a férjeikkel, körülötte négy gyermek, az ölében pedig egy kis újszülött baba, akiben ragyogó tekintettel gyönyörködik. Szerepel a kép mellett öt haiku, ami nagyjából arról szól, hogy mit jelent egy apának az őhozzá tartozó újszülöttet a kezében tartania, még akkor is, ha az a világ másik felén égből pottyant lányainak a gyermeke.

Mielőtt búcsút vettek a Kocskorka feletti fenyőerdő mélyén húzódó füstölőháztól, Yondo bácsi néhány nagy kandzsi írásjegyet rajzolt szénnel a kunyhó keleti és nyugati külső falára. Rá jellemző módon mindig kereste a dolgok mögött rejlő filozófiát, az általa átélt apaság hitvallásaként így kerültek oda ezek a különös idézetek: "Add ide!" és "Ne tartsd fogva!".





2015. augusztus 11., kedd

infantilis természettudomány

avagy Hogyan Működik a Világ a Gyermekeim Számára

Gyermekeim a tisztán laboratóriumi megfigyelések és kutatás eredményeként a következő sajátos természeti törvények működését szintetizálták:
- Az esti naplementét követő hőmérséklet csökkenés különös mechanikai hatással van a szanaszét hagyott biciklikre, ugyanis másnap reggelre minden esetben szabályos rendbe állítva találhatók meg a kerékpárok a garázsban.
- Az előszoba területén a gravitáció különös örvényekbe rendeződve időnként az ellenkező irányba hat, mely természeti jelenség áldásos hatása, hogy nem kell a cipőket a tartóra felrakni, azok maguktól mindig felkerülnek a helyükre.
- Hétköznap délutánonként különös időspirálok fogságába lehet kerülni, mely során az ember (gyermek) újra és újra a múlt egy darabkáját éli át. Eme jelenség létrejöttében bizonyos objektumok (lego, labda, mobil, stb.) katalizátorként tudnak működni. Sajnálatos módon az időspirál sosem valami kellemes élmény ismétlésébe zár minket, hanem a "Kész van már a lecke?" morféma végtelen variánsai egyikébe.

[under construction]