tizennyolc

két út: más terhét
is hordva megszakadsz, vagy
a rideg közöny

minden ádáméva

Álmomban az Édenkert epilógusát láttam. Szép szimmetrikus elrendezésben áll egymás mellett Ádám és Éva, fogják egymás kezét, közöttük pedig a jó és rossz tudásának fája. Nem túl valóságosak, inkább valami egyszerű festmény vagy gyerekrajz, sőt, ahogy nézem inkább valami álnépies hímzett falikendő, amilyet falusi konyhákban lát az ember, idétlen feliratokkal. Olyan redukált, minimalista ábrázolás, de mégis olyan helyre van kiakasztva, hogy mindenki állandóan láthassa. Szem előtt van.

Ádám meg Éva ott állnak lecsupaszítva, az ügyetlen hímzés miatt is kifejezéstelen arccal némán hallgatják az istenítélet dörgedelmes szavait, közben szorítják egymás kezét, a bűnrevezető fa lobkoronája pedig aranyos vöröses fényben borul föléjük. 

És akkor észreveszem, mintha csak bábok lennének. A mindenkori emberpár, akinek minden idők bűnbeesése köszönhető. Ők tehetnek róla. Ők a hibások. Hú, de utáljuk őket. Velük kezdődött minden, hiába te vagy embertelen és én vagyok irgalmatlan, hiába osztjuk és szórjuk a gonoszságaink, végülis egyedül miattuk van minden rossz.

És akkor átalakulnak, folyamatosan átváltoznak mindketten, változik a magasságuk, a testalkatuk, a bőrszínük és a nemük. Egyik pillanatban feketék, majd cigányok, aztán ijedt képű menekültek. Aztán két fiú, majd két lány. Öreg, megkeseredett pedagógusok, tetőtől talpig tetovált fiatalok, aztán gyerekek, akiknek az arcát a másik kezükben tartott mobiltelefonok képernyője vonja kékes fénybe. Bárkivé is változnak, csak állnak a tiltott fa lombja alatt és fogják egymás kezét.

A folyamatos transzformáció közben ráadásul ismerős arcok tűnnek fel. Pakisztáni zöldséges házaspár Osloból, a jamaikai származású ébenfekete Mitsy a testvérével, Benji és a férje Mirfieldből, a tündér édes Anna unokahúgom mosolya, meg Palkó a végre felvállalt párjával, zsidó dédszüleim egy megsárgult fényképről, az aranyszívű fiú a férjével Dél-Afrika rezignált fényében, kedves tanárom, Laci bácsi és felesége, Éva meg Kinga, mint sorstársak az aljas módon meghurcolt életükben... És újabb és újabb arcok, és mind engedelmesen elfoglalják a helyüket azon a foltos és kopott falvédőn, hogy mindenki lássa és mindenki szabadon hibáztassa, pocskondiázza őket. 

Elmarad a kiűzetés is, az újrakezdés lehetősége. A történet végzetesen megreked az epilógus ezen egyetlen pontján. Örökkévaló fa takarásában örök emberpár örökké fogja egymás kezét, miközben örökké zeng a kárhoztató ítélet.

Én meg hipnotizálva nézem a folyamatosan változó arcokat, és csak akkor ébredek föl, amikor megpillantom közöttük a főnököm, a zsidó asztalos jól ismert, szelíd tekintetét.

küszöb alatt

Lábjegyzet Czöndör István költő No.57. A küszöb c. művéhez.

Tudod, mi a küszöb értelme, szerepe? 

Egyetlen értelme van, arra találták fel, hogy a koszt kicsit kívül, kitakarított tér tisztaságát pedig belül tartsa. Nem a nagy koszt, azt így is, úgy is behordjuk, az csak ragad ránk magától, aztán meg szana szét szórjuk magunk körül. De a küszöb dolga, hogy a láthatatlan port - amiből lettünk és amivé leszünk - feltartóztassa, ne hagyja észrevétlenül beszüremleni. Az angolban a küszöb: threshold, szó szerint ezt jelenti. 

Így válik a küszöb az általunk megtisztított belső terek álmának és vágyának megtestesülésévé. Hogy a belső tereink, a lelkünk legmélye a küszöb révén egyszerre nyitott és átjárható, képes a kapcsolatra a külvilággal, ugyakkor mégis elválasztódik attól és van egy határjelző, ami megóv minket, hogy kibogozhatatlanul összekeveredjünk azzal a kinti, kavargó világgal. Hogy én, én maradhassak. A bennünk kialakult sajátos rend révén önmagunk lehessünk. A küszöb hiú remény, hogy a tisztaság nem csak elérhető önerőből, hanem meg is őrizhető...

Aki rendszeresen takarít otthon, tudja, hogy a tisztaság végtelen ciklusokba zárt tiszavirág életű mulandóság. Küszöb ide vagy oda.

csakhogy

ha győz a kíváncsiság

végül csak kilépek a kabinomból... 

csakhogy már kint is vagyok 

ha nem kapaszkodom erősen 

el fogok csúszni... 

csakhogy már el is estem 

ha nem állok talpra gyorsan 

át fogok esni a korláton... 

csakhogy már át is repültem rajta 

ha nem kapálódzok folyamatosan 

megfagyok a dermesztő vízben... 

csakhogy már teljesen elgémberedtem 

ha nem veszek rendesen nagy levegőket 

el fogok merülni... 

csakhogy már süllyedek is egyre mélyebbre

...

és 

a vízfelszínen áthatoló fény 

ragyogó apró drágakövekké varázsolja 

a lomhán felszálló buborékokba zárt 

segélykiáltásomat

más Isten 2

(folytatás)

Vajon a szubjektív Isten előnyben részesítése nem biztosítja a létjogosultságát önző, önkényes és agresszív egyéneknek, akik ezt a viselkedésüket a saját istenükből vezetik le? Dehogynem, igen, persze. Jogos.

Ugyanakkor azt hiszem, hogy a gonoszság nem egyéni, hanem társadalmi képződmény. Talán nincs is értelme az erőszaknak, ha senki más nincs, csak én. Az ember önmagában tiszta, csak a másokkal való viszonyban roggyan meg a viselkedésünk értéke. Valahogy úgy, ahogy Stephen King Végítéletéből gyakran idézett monológban:

"Mutasson nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adjon kettőt, egymásba szeretnek. Adjon hármat, és feltalálják a "társadalomnak" nevezett elbűvölő dolgot. Adjon négyet, és építeni fognak egy piramist. Adjon ötöt, és kirekesztenek egyet. Adjon hatot, és feltalálják az előítéletet. Adjon hetet, és hét éven belül újra feltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik."

Persze mind ebbe a társadalomba születünk bele, ebben élünk. A mások Istene nélküli, tisztán saját Isten eleve lehetetlen, fogantatásunktól kezdve annyi és annyiféle hatás ér minket. De talán pont ez az igazán szép emberi kaland, hogy tudatos és módszeres dekonstrukcióval lefejtsük ezeket a társadalmi rárakódásokat és a mélyén, a szívében feltárulhasson az igazi saját Isten. Szerintem önzés, önkényesség és agresszió mentesen.

más Isten

Ne legyen más istened. Alaptörvény. Sima ügy. Vagy nem. 

A megszokott aprópénzre váltás úgy néz ki, hogy Ábrahám, Izsák, Jákób és Jézus (nem pedig Mohamed) Istene az egyetlen igaz isten, minden más isten hazug, gonosz, hamis, a más vallások isteneitől kezdve a pénz és az önimádat megistenüléséig, minden más. Csak nem tudom felérni ésszel: Azzal, hogy megtiltjuk, hogy más istenek legyenek a mieink, nem pont a más istenek létéről, lehetőségéről teszünk bizonyságot? Ha Isten az egyetlen, akkor nincs is rajta kívül más Isten, nem? Vagy mi keresztények nem mondhatunk ki ilyen gonosz iszlám mondatot? Én azt hiszem, hogy Isten az egyetlen isten és mi mind őt keressük, kutatjuk, különböző utakon, nyelveken neveken. De tudom, a kompromisszum mentes radikális monoteizmus megint csak libsi duma, szégyelljem magam, kell nekünk az óvatos, mindenféle csúszkálással teli finom politeizmus, legalább egy gonosz ellen-isten, de még jobb, ha fenntartjuk a hamis bálványok és hazug istenségek jól megszokott pantheonját. Néha az a bajsejtelem gyötör, mintha valami praktikus és súlyos egyházpolitikai oka lenne a más istenek életbentartásának - amit csak én nem érek föl ésszel.

De hagyjuk a politeizmus fogyasztói világát, a kereszténységen belül is könnyen lehet "más isten"-ezni. Mert valljuk be, azért nem teljesen ugyanolyan az Isten nekem és neked és neki. Az enyém tárt karokkal fogadja az éhező menekülteket, a tied szent fegyverzet az európai kereszténység elpusztítói ellen. Sőt néha egészen ellentétes: az egyikünk Istene gyűlöli a melegeket és elkerülhetetlen kárhozatot szán nekik, a másikunk Istene számára a szeretet és elfogadás példájává válnak... 

Az hogy Isten szeméyesen a számunkra más és más, ezen nem érdemes vitázni. De hogy ez jó-e vagy rossz, azon már bőven lehet. A teológiatörténetben számtalan példa követte egymást, amikor valaki meghirdette: Ilyen az Isten és nem más. Kisebb közösségek büszkén tudták vallani: mindannyiunk Istene pontosan ugyanolyan, egyforma. A másmilyen Istenűek nem tartoznak hozzánk, közénk. Persze ha csak egy csapat borotváltfejű assisi koldos vagyunk, akkor nekünk az is elég, ha a mások végre békén hagynak, hagy találkozzunk Istenünkkel a madarak énekében meg a napfényben. De ha gazdagok és hatalmasak vagyunk, akkor a másmilyen Istenűek jogosan retteghetnek. Mert vigyázz, ne legyen más az Istened, mint a miénk, hanem mindenben pontosan ugyanolyan! Inkvizíció...

Tennék egy harmadik lépést is. Az evangéliumokban sehol sem szólal meg így, ez a parancsolat Jézus szájából. De a fejemben, szívemben mégiscsak maghallom az Ő hangján. És valami egészen mást jelent, mint a fentiek. A "Ne legyen más Istened" szerető-féltő kérése mintha éppen azt jelentené, hogy ne a másik Istene legyen a tied. Ne vedd át gondolkodás nélkül, egy az egyben mások Istenét. Ne más Istene után szaladj, amikor megszállottan a másik emberré akarsz válni. Állati menők a csilli-villi farizeusok, csábító az Istenük is - de te légy önmagad. Az legyen az Istened, akivel te találkoztál, akivel neked van kapcsolatod, olyan, amilyen. Légy önmagad, különleges és megismételhetetlen - és a te Istened is a tiéd lesz, nem kölcsönben a másé.

Sőt. A végén rájössz, hogy nem is Ő a te Istened, hanem te vagy az Övé.

Vagy még inkább kölcsönösen egymásé, egymásért. 

utazás Ignóriába

... A nyolcadik napon kísérőimmel átléptük Ignória országhatárát. A harmadik településen nagy nehezen találtunk szállást, meglehetősen borsos áron, de az ellátásra nem lehetett panaszunk. Jól esett végre kényelmes ágyban álomra hajtani a fejünket, kipihenni az elmúlt napok viszontagságait. 

Már másnap, a svédasztalos reggelinél megsejtettünk valamit Ignória furcsaságaiból, de csak két nap múlva, amikor tovább indultunk az ország belseje felé, akkor értettük meg igazán, hogy milyen világba csöppentünk. A reggelinél még nem tulajdonítottunk nagy fontosságot a megfigyelt részleteknek: Az előttünk álló úr gátlástalanul a tányérjára tolta az összes kitett sült bacont, aminek amúgy egy része végül a kukában landolt. A motel lakói köszöntek egymásnak, de ezen túl semmi. A szalonnatornyos úr simán leült falni egy hölggyel szemben, aki a kis salátácskájával bajlódott. Egy másik asztalnál egy fogyókúrázóval szemben valaki egymás után tortaszeleteket tolt magába... 

De hagy kezdjem beszámolómat kivételesen a végével. Ahogy végül felfedeztük, az ország közepén van egy puszta terület, annak a közepén egy lyuk. Nem jutottunk elég közel hozzá, és az emlékeink is elég zavarosak, kísérőimmel különböző megfigyelésekre jutottunk, azóta is vitatkozunk ezen. A lyuk mindenesetre kb. 50-100 méter átmérőjű lehet, alapvetően fekete és sötét. Mind tapasztaltunk valami áramlást, befelé vagy kifelé, ebben sincs egyetértés, az pedig, hogy mi áramlott, teljesen bizonytalan.

Megfigyelésünk szerint Ignória lakosaira ez a furcsa jelenség maradandó hatást gyakorol. Semmi külső jel, tünet, elváltozás, a hatás mindössze a viselkedésükben jelenik meg, ott sem elsőre szembetűnő módon. Tulajdonképpen egyszerűen megfogalmazható: Mindenki kizárólag önmagával van elfoglalva. Izgalmasnak és döbbenetesnek találtuk kísérőimmel, hogy ilyen sarkított viselkedésmintával látszólag stabil társadalom fenttartható. 

Csak pár példa: A kávézóban vagy a buszmegállóban különböző beszélgetéseket tudtunk megfigyelni. A beszélgető felek mindig nagyon lelkesen, szenvedélyesen mesélnek magukról valamit, de a mondandójukat sosem tudják teljesen befejezni, mert a másik fél belevág és elkezdi mondani a saját történetét, amit szintén nem tud befejezni, mert az első mond egy újat. Ha az egyik beszélgető panaszkodik valamire, a másik a saját panaszával folytatja. Egyáltalán nincsenek kérdések. Vagyis néhány esetben elhangzott beszélgetésindító kérdőmondat, de a válasz érdektelennek bizonyult, sőt csak zavarónak, a kérdést természetesen a kérdező válaszolta meg. Akár sikerről, akár gondokról van szó, egyfajta egymástól független licitálássá váltak a beszélgetések.

Kísérőimmel megegyeztünk hogy célirányosan keresünk és gombkamerával rögzítünk empatikus, bármilyen szociális érzékenységet mutató cselekedetet. Az öt napos vizsgálat után elemeztük a felvételeket. Az egyiken például egy hölgy átadja a helyét egy idősebb úrnak a buszon. De alaposabb analízis után felfedeztük, hogy a högy milyen színészi tehetséggel adja elő a hősnő szerepet, sugárzik róla, hogy mekkora áldozatot hoz, majd a közönsége előtt a teljes megdicsőülés fényében tündököl - miközben persze körülötte az ég világon senkit sem érdekelt az egész jelenet. Külön érdekes utójátékként észrevettük, hogy a buszút hátralevő részében a hölgy az orrát húzogatva fintorgott, mintha helyére ülő úr kellemetlen szagot árasztana.

Gondoltuk a gyerekekre esetleg még nem hat a fekete lyuk sugárzása. De a játszótéren is hasonló tapasztalataink voltak. A beáramló gyerekek gyorsan lestoppolnak egy-egy játékot, mászókát, hintát, aztán azon elvannak, magukkal beszélgetve játszanak történeteket, amiknek ők maguk a főszereplői. Az őket kísérő anyukákkal való viszony is érdekes, az anyák gyakorlatilag cselédek, szolgák, akiket a gyerekek látszólag kedvük szerint ugráltatnak és megaláznak. Azonban az anyukák egymással való beszélgetéséből kiderül, hogy itt is a mártírszerepben rejlő egyéni megdicsőülés esete áll fenn, hiszen mindegyikük mindenki másnál nehezebb terheket visel és heroikus erőfeszítéssel hordja egydül a hátán az egész terhes családját.

Az emberek elvégzik a munkájukat, sőt láthatóan remekül, ami nyilván abból is adódik, hogy a saját munkájukat mindenki másénál értékesebbnek, fontosabbnak tartják. Tapasztaltunk egészen tragikus baleseteket, kudarcokat is, ami abból adódik, hogy mindenki arról is meg van győződve, hogy mindenhez tökéletesen ért, de ez ritkán igaz. 

A fiataloknál, a szerelem kérdésében talán a legbonyolultabb a helyzet, ezt nem is értettük meg pontosan. Jellemzően egymáshoz külsőleg-belsőleg nagyon hasonló párokkal találkoztunk, akik mintha a másikra nézve inkább saját magukban gyönyörködtek volna. Egyfajta oda-vissza licitálásnak tűntek ezek a kapcsolatok is.

Érdekesség, hogy milyen lassan vettük észre, hogy zenei vagy színházi előadások kizárólag szólistákkal működnek, nagyon szerény létszámú közönséggel, ezek is csupa olyan előadások, amikben a nézők önmagukra ismerhetnek az előadott darabokban. A sportversenyekről szinte teljes egészében hiányoznak a csapatjátékok, az egyéni versengés viszont annál erősebb, véresen komolyan vett ping-pong-, sakk- vagy futóversenyekbe botlottunk. A nézők számára mindez csak nyers szórakozást jelent, inkább valamiféle gúnyos gyönyört a vesztesek megalázó kudarcain, mint a győztesek ünneplését - azok éppen eléggé ünnepelték önmagukat...

Végül rendkívül érdekesnek találtuk, hogy ezzel az egész helyzettel mintha minden ignóriai tökéletesen tisztában lenne. Rendkívül általános, hogy a polgárok mélységesen felháborodva panaszkodnak azon, hogy mások mennyire csak magukkal vannak elfoglalva, hogy bizonyos cégek, politikusok, Ignória állami vezetői felháborító módon csak az önös érdekeik és azonnali személyes haszon mentén hoznak döntéseket. És persze mindez hogyan terheli meg az ő személyes életüket...

Közel két hónapot töltöttünk Ignória országában és még rengeteg izgalmas megfigyelést tettünk (például a vallás, az egyházak egészen döbbenetes működéséről), amiről itt most nem tudok beszámolni. Amikor végül újból útra keltünk, a határon való áthaladás közben arról beszélgettünk kísérőimmel, hogy vajon milyen jövője lehet egy ilyen társadalomnak? Hogy a jelenlegi furcsa stabilitás mennyire lehet tartós? Vajon mi történne, hogyan tudnának kezelni valamiféle globális krízishelyzetet, egy egész országot érintő katasztrófát, vagy teszemazt egy komoly járványhelyzetet? Elgondolkodva, borongós hangulatban keltünk át az Ignória határát képező lenyűgöző hegyláncolatának hágója felé vezető ösvényen, amin minden bizonnyal nem sokan jártak előttünk...