2021. június 1., kedd

más Isten 2

(folytatás)

Vajon a szubjektív Isten előnyben részesítése nem biztosítja a létjogosultságát önző, önkényes és agresszív egyéneknek, akik ezt a viselkedésüket a saját istenükből vezetik le? Dehogynem, igen, persze. Jogos.

Ugyanakkor azt hiszem, hogy a gonoszság nem egyéni, hanem társadalmi képződmény. Talán nincs is értelme az erőszaknak, ha senki más nincs, csak én. Az ember önmagában tiszta, csak a másokkal való viszonyban roggyan meg a viselkedésünk értéke. Valahogy úgy, ahogy Stephen King Végítéletéből gyakran idézett monológban:

"Mutasson nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adjon kettőt, egymásba szeretnek. Adjon hármat, és feltalálják a "társadalomnak" nevezett elbűvölő dolgot. Adjon négyet, és építeni fognak egy piramist. Adjon ötöt, és kirekesztenek egyet. Adjon hatot, és feltalálják az előítéletet. Adjon hetet, és hét éven belül újra feltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik."

Persze mind ebbe a társadalomba születünk bele, ebben élünk. A mások Istene nélküli, tisztán saját Isten eleve lehetetlen, fogantatásunktól kezdve annyi és annyiféle hatás ér minket. De talán pont ez az igazán szép emberi kaland, hogy tudatos és módszeres dekonstrukcióval lefejtsük ezeket a társadalmi rárakódásokat és a mélyén, a szívében feltárulhasson az igazi saját Isten. Szerintem önzés, önkényesség és agresszió mentesen.





2021. május 30., vasárnap

más Isten

Ne legyen más istened. Alaptörvény. Sima ügy. Vagy nem. 

A megszokott aprópénzre váltás úgy néz ki, hogy Ábrahám, Izsák, Jákób és Jézus (nem pedig Mohamed) Istene az egyetlen igaz isten, minden más isten hazug, gonosz, hamis, a más vallások isteneitől kezdve a pénz és az önimádat megistenüléséig, minden más. Csak nem tudom felérni ésszel: Azzal, hogy megtiltjuk, hogy más istenek legyenek a mieink, nem pont a más istenek létéről, lehetőségéről teszünk bizonyságot? Ha Isten az egyetlen, akkor nincs is rajta kívül más Isten, nem? Vagy mi keresztények nem mondhatunk ki ilyen gonosz iszlám mondatot? Én azt hiszem, hogy Isten az egyetlen isten és mi mind őt keressük, kutatjuk, különböző utakon, nyelveken neveken. De tudom, a kompromisszum mentes radikális monoteizmus megint csak libsi duma, szégyelljem magam, kell nekünk az óvatos, mindenféle csúszkálással teli finom politeizmus, legalább egy gonosz ellen-isten, de még jobb, ha fenntartjuk a hamis bálványok és hazug istenségek jól megszokott pantheonját. Néha az a bajsejtelem gyötör, mintha valami praktikus és súlyos egyházpolitikai oka lenne a más istenek életbentartásának - amit csak én nem érek föl ésszel.

De hagyjuk a politeizmus fogyasztói világát, a kereszténységen belül is könnyen lehet "más isten"-ezni. Mert valljuk be, azért nem teljesen ugyanolyan az Isten nekem és neked és neki. Az hogy Isten szeméyesen a számunkra más és más, ezen nem érdemes vitázni. De hogy ez jó-e vagy rossz, azon már bőven lehet. A teológiatörténetben számtalan példa követte egymást, amikor valaki meghirdette: Ilyen az Isten és nem más. Kisebb közösségek büszkén tudták vallani: mindannyiunk Istene pontosan ugyanolyan, egyforma. A másmilyen Istenűek nem tartoznak hozzánk, közénk. Persze ha csak egy csapat borotváltfejű koldos vagyunk, akkor nekünk az is elég, ha a mások végre békén hagynak, hagy találkozzunk Istenünkkel a madarak énekében meg a napfényben. De ha gazdagok és hatalmasak vagyunk, akkor másmilyen Istenűek jogosan retteghetnek. Mert vigyázz, ne legyen más az Istened, mint a miénk, hanem mindenben pontosan ugyanolyan!

Tennék egy harmadik lépést is. Az evangéliumokban sehol sem szólal meg így, ez a parancsolat Jézus szájából. De a fejemben, szívemben mégiscsak maghallom az ő hangján. És valami egészen mást jelent, mint a fentiek. A "Ne legyen más Istened" szerető-féltő kérése mintha éppen azt jelentené, hogy ne a más Istene legyen a tied. Ne vedd át gondolkodás nélkül, egy az egyben mások Istenét. Ne más Istene után szaladj, amikor megszállottan a másik emberré akarsz válni. Állati menők a csilli-villi farizeusok, csábító az Istenük is - de te légy önmagad. Az legyen az Istened, akivel te találkoztál, akivel neked van kapcsolatod, olyan, amilyen. Légy önmagad, különleges és megismételhetetlen - és a te Istened is a tiéd lesz, nem kölcsönben a másé. Sőt. A végén rájössz, hogy nem is Ő a te Istened, hanem te vagy az Övé. Vagy még inkább kölcsönösen egymásé, egymásért. 




2021. január 7., csütörtök

utazás Ignóriába

... A nyolcadik napon kísérőimmel átléptük Ignória országhatárát. A harmadik településen nagy nehezen találtunk szállást, meglehetősen borsos áron, de az ellátásra nem lehetett panaszunk. Jól esett végre kényelmes ágyban álomra hajtani a fejünket, kipihenni az elmúlt napok viszontagságait. 

Már másnap, a svédasztalos reggelinél megsejtettünk valamit Ignória furcsaságaiból, de csak két nap múlva, amikor tovább indultunk az ország belseje felé, akkor értettük meg igazán, hogy milyen világba csöppentünk. A reggelinél még nem tulajdonítottunk nagy fontosságot a megfigyelt részleteknek: Az előttünk álló úr gátlástalanul a tányérjára tolta az összes kitett sült bacont, aminek amúgy egy része végül a kukában landolt. A motel lakói köszöntek egymásnak, de ezen túl semmi. A szalonnatornyos úr simán leült falni egy hölggyel szemben, aki a kis salátácskájával bajlódott. Egy másik asztalnál egy fogyókúrázóval szemben valaki egymás után tortaszeleteket tolt magába... 

De hagy kezdjem beszámolómat kivételesen a végével. Ahogy végül felfedeztük, az ország közepén van egy puszta terület, annak a közepén egy lyuk. Nem jutottunk elég közel hozzá, és az emlékeink is elég zavarosak, kísérőimmel különböző megfigyelésekre jutottunk, azóta is vitatkozunk ezen. A lyuk mindenesetre kb. 50-100 méter átmérőjű lehet, alapvetően fekete és sötét. Mind tapasztaltunk valami áramlást, befelé vagy kifelé, ebben sincs egyetértés, az pedig, hogy mi áramlott, teljesen bizonytalan.

Megfigyelésünk szerint Ignória lakosaira ez a furcsa jelenség maradandó hatást gyakorol. Semmi külső jel, tünet, elváltozás, a hatás mindössze a viselkedésükben jelenik meg, ott sem elsőre szembetűnő módon. Tulajdonképpen egyszerűen megfogalmazható: Mindenki kizárólag önmagával van elfoglalva. Izgalmasnak és döbbenetesnek találtuk kísérőimmel, hogy ilyen sarkított viselkedésmintával látszólag stabil társadalom fenttartható. 

Csak pár példa: A kávézóban vagy a buszmegállóban különböző beszélgetéseket tudtunk megfigyelni. A beszélgető felek mindig nagyon lelkesen, szenvedélyesen mesélnek magukról valamit, de a mondandójukat sosem tudják teljesen befejezni, mert a másik fél belevág és elkezdi mondani a saját történetét, amit szintén nem tud befejezni, mert az első mond egy újat. Ha az egyik beszélgető panaszkodik valamire, a másik a saját panaszával folytatja. Egyáltalán nincsenek kérdések. Vagyis néhány esetben elhangzott beszélgetésindító kérdőmondat, de a válasz érdektelennek bizonyult, sőt csak zavarónak, a kérdést természetesen a kérdező válaszolta meg. Akár sikerről, akár gondokról van szó, egyfajta egymástól független licitálássá váltak a beszélgetések.

Kísérőimmel megegyeztünk hogy célirányosan keresünk és gombkamerával rögzítünk empatikus, bármilyen szociális érzékenységet mutató cselekedetet. Az öt napos vizsgálat után elemeztük a felvételeket. Az egyiken például egy hölgy átadja a helyét egy idősebb úrnak a buszon. De alaposabb analízis után felfedeztük, hogy a högy milyen színészi tehetséggel adja elő a hősnő szerepet, sugárzik róla, hogy mekkora áldozatot hoz, majd a közönsége előtt a teljes megdicsőülés fényében tündököl - miközben persze körülötte az ég világon senkit sem érdekelt az egész jelenet. Külön érdekes utójátékként észrevettük, hogy a buszút hátralevő részében a hölgy az orrát húzogatva fintorgott, mintha helyére ülő úr kellemetlen szagot árasztana.

Gondoltuk a gyerekekre esetleg még nem hat a fekete lyuk sugárzása. De a játszótéren is hasonló tapasztalataink voltak. A beáramló gyerekek gyorsan lestoppolnak egy-egy játékot, mászókát, hintát, aztán azon elvannak, magukkal beszélgetve játszanak történeteket, amiknek ők maguk a főszereplői. Az őket kísérő anyukákkal való viszony is érdekes, az anyák gyakorlatilag cselédek, szolgák, akiket a gyerekek látszólag kedvük szerint ugráltatnak és megaláznak. Azonban az anyukák egymással való beszélgetéséből kiderül, hogy itt is a mártírszerepben rejlő egyéni megdicsőülés esete áll fenn, hiszen mindegyikük mindenki másnál nehezebb terheket visel és heroikus erőfeszítéssel hordja egydül a hátán az egész terhes családját.

Az emberek elvégzik a munkájukat, sőt láthatóan remekül, ami nyilván abból is adódik, hogy a saját munkájukat mindenki másénál értékesebbnek, fontosabbnak tartják. Tapasztaltunk egészen tragikus baleseteket, kudarcokat is, ami abból adódik, hogy mindenki arról is meg van győződve, hogy mindenhez tökéletesen ért, de ez ritkán igaz. 

A fiataloknál, a szerelem kérdésében talán a legbonyolultabb a helyzet, ezt nem is értettük meg pontosan. Jellemzően egymáshoz külsőleg-belsőleg nagyon hasonló párokkal találkoztunk, akik mintha a másikra nézve inkább saját magukban gyönyörködtek volna. Egyfajta oda-vissza licitálásnak tűntek ezek a kapcsolatok is.

Érdekesség, hogy milyen lassan vettük észre, hogy zenei vagy színházi előadások kizárólag szólistákkal működnek, nagyon szerény létszámú közönséggel, ezek is csupa olyan előadások, amikben a nézők önmagukra ismerhetnek az előadott darabokban. A sportversenyekről szinte teljes egészében hiányoznak a csapatjátékok, az egyéni versengés viszont annál erősebb, véresen komolyan vett ping-pong-, sakk- vagy futóversenyekbe botlottunk. A nézők számára mindez csak nyers szórakozást jelent, inkább valamiféle gúnyos gyönyört a vesztesek megalázó kudarcain, mint a győztesek ünneplését - azok éppen eléggé ünnepelték önmagukat...

Végül rendkívül érdekesnek találtuk, hogy ezzel az egész helyzettel mintha minden ignóriai tökéletesen tisztában lenne. Rendkívül általános, hogy a polgárok mélységesen felháborodva panaszkodnak azon, hogy mások mennyire csak magukkal vannak elfoglalva, hogy bizonyos cégek, politikusok, Ignória állami vezetői felháborító módon csak az önös érdekeik és azonnali személyes haszon mentén hoznak döntéseket. És persze mindez hogyan terheli meg az ő személyes életüket...

Közel két hónapot töltöttünk Ignória országában és még rengeteg izgalmas megfigyelést tettünk (például a vallás, az egyházak egészen döbbenetes működéséről), amiről itt most nem tudok beszámolni. Amikor végül újból útra keltünk, a határon való áthaladás közben arról beszélgettünk kísérőimmel, hogy vajon milyen jövője lehet egy ilyen társadalomnak? Hogy a jelenlegi furcsa stabilitás mennyire lehet tartós? Vajon mi történne, hogyan tudnának kezelni valamiféle globális krízishelyzetet, egy egész országot érintő katasztrófát, vagy teszemazt egy komoly járványhelyzetet? Elgondolkodva, borongós hangulatban keltünk át az Ignória határát képező lenyűgöző hegyláncolatának hágója felé vezető ösvényen, amin minden bizonnyal nem sokan jártak előttünk...



2020. december 21., hétfő

2020. november 26., csütörtök

online eufória

Vasárnap délelőtt van. Jean-Luis Patisson és Pjotr Fjedorovics Matracz, mindketten a Kinyilatkoztatás- és Sziesztaügyi Minisztérium hivatalos flanellingjében a katedrális hátsó felében ülnek egy padsor közepén. Ragyogóan süt a késő őszi nap. A fény áttör a finom, harmónikus színekkel festett ólomüvegeken, lágyan aranyló világossággal takarva be az üres padsorokat, a kihalt templom belső terét. Kettejükön kívül egy lélek sincs a magasztos katedrálisban, mégis csak szinte suttogva szólnak egymáshoz. 

MAT: ...tulajdonképpen csak a rítus tökéletes liturgiai dekonstrukcióját éljük éppen át... Így szépen illeszkedünk is az iroda Másodlagos Irányelvéhez. (Mat széles arca még szélesebbre húzódik az elégedett mosolytól.)
PAT:  Mondjuk a szent jelenlét vitathatatlan. A fényekben és a csöndben mintha a maga tisztaságában lenne jelen. 
MAT: Ezt mondom. A szentliturgia, mint valami végtelen esemény, időt és teret áthatva, nélkülünk is történik. Ha nem lenne ilyen jó itt ücsörögni, azt mondanám, hogy menjünk, ne is zavarjuk.
PAT: Milyen szép... 
MAT: Szeretjük összekuszálni azt, ami egyszerű... nem is beszélve a rítuálék és szertartások apropóján gyakorolt megalázásokról és irgalmatlanságokról...
PAT: Akkor szerinted annál jobb, minél inkább eltűnünk innen?
MAT: Valahogy úgy.
PAT: Hm... Látod, ahogy a finom por lassú, aranyló táncot lejt a fénypászmákban?
MAT: Igen. Egész különleges. Mond valamit mulandóságról és örökkévalóságról...
PAT: Ez az. Nekünk, neked meg nekem mond valamit. Alapvetően tetszik a gondolat, hogy a tőlünk függetlenül is zajlik a szentliturgia az idők kezdetétől az idők végéig, történt mielőtt ember lett volna és történik miután nem leszünk többé. De vajon a számomra és a számodra nem csak akkor valóság, ha át is éljük? Vajon nem pont attól válnak ezek a pillanatok szentté, hogy itt ülünk és egész lényünkkel kapcsolódunk hozzá? Az istentisztelet végül benned és bennem történik, nem? Mégiscsak kellünk hozzá...
MAT: Rendben, de akkor mi itt ez az üresség?
PAT: Van gyülekezet, csak nem itt...
MAT: Tudom, otthon, ágyakban ülve, meg fotelekben, a képernyők előtt, a kibertérben...
PAT: Igazából nem tehetnek róla, jönnének, ha lehetne...
MAT: Hát nem tudom, úgy látom a sajtóból, nagyon bejött ez az online egyház, sok embernek jó az a fotel...  Tudod, érdekes kifejezés ez, hogy "gyülekezet". Összegyülekezés, megyünk egy helyre, hogy ott együtt legyünk. Ilyen szempontból tökéletesen megfelel a kibertér, nem? Mi a különbség? Hely ez is (körbeint a kezével), meg a virtuális is. Az utóbbi egyszerűbb, kényelmesebb...
PAT: Mi?...
MAT: És főleg tökéletesen steril, garantáltan vírusmentes...
PAT: Jaj, ne kezd te is...
MAT: Tudod, hogy csak évődök.
PAT: Hm... Elfogadni továbbra sem tudom, de azt hiszem értem, hogy mi lehet az oka ennek a lelkesedésnek, digitális eufóriának az online istentiszteletek és lelkészi szolgálatok terén...
MAT: Hát én érteni sem értem. Pedig mindenki hogy odavan, hogy mennyire csodás így a szolgálat, mennyi embert elér, szerte az egész világon, micsoda nézettségek, mekkora a vallási kínálat és a választási lehetőségek, és hogy ez a jövő...
PAT: ...szóval, szerintem egyszerűen az új találkozások öröme miatt van az eufória. A templomokban, az istentiszteleteken elsősorban idősek voltak jelen, esetleg gyerekek az elvétve értelmes hitoktatás miatt. Most meg az online misék túloldalán ott ülnek a középkorúak, azok a fiatalabb felnőttek, akik a legritkább esetben tették be a lábukat a templomba. A lekészeknek - és persze az egyházi vezetőknek is - jópásztor-élménye van.   
MAT: Hogyan? Mire gondolsz?
PAT: Hát ott hagynak - cserban hagynak? ez durva? - kilencvenkilencet, netmentes öregeket és gyerekeket, de cserébe megtalálnak egyet a kibertérben elveszettek közül. Az örvendezés pedig tényleg olyan mennyei, mint ahogy Ő mondja. Eufória. Online eufória.
MAT: Ezt értem, igazad lehet. Csakhogy nekem illúziónak tűnik.
PAT: A megtalálás öröme biztos valódi. Őszinte, nem kétséges.
MAT: Viszont az elveszett bárány nem igazán. Vagyis nem kerül vissza a nyájhoz. A pásztor úgy érzi, hogy megvan, felveszi a vállára, viszi haza, viszi vissza a kilencvenkilenchez - de amikor odaér, nincs a vállán senki, semmi, tapogatja, keresi, talán nem is volt... Közben a kilencvenkilenc sem annyi már, megfogyott...
PAT: Igen. Az online eufória valódi, az online gyülekezet nekem is illúziónak tűnik. A gyülekezet, az összegyülekezés szent értelmében valahogy mégsem valósul meg a kibertérben.
MAT: Már a szótól is kiráz a hideg.
PAT: Látszólag a kibertér maga a szabadság, nincsenek falak, határok, akadályok. A végtelen elvont űr. De az összegyülekezéshez nem tér kell, hanem hely. Ilyen ősi falak és mesés ablakok, oltár és padok. (Most Pat mutat körbe.) Hely, ahol van számodra hely, pont neked, pont ott a padban. Vagy legalább egy domboldal, ahol ezrek letelepedhetnek Köréje a zöld fűbe. Füves legelők, csendes vizek. Valós, körülhatárolt helyek...
MAT: Akkor most mi lesz?
PAT: Igen, ez a kérdés. A rendkívüli helyzetek kényszermegoldásai felett nem ítélkezhetünk ez biztos. De jó lenne, ha nem hazudnánk magunknak. A jövő? Igen, a jövő miatt aggódom... 
MAT: Abban megegyezhetünk, hogy olyan nem lesz soha már, mint amilyen volt.
PAT: Talán a Don Cupitt álom fog megvalósulni? 
MAT: Család-egyház...
PAT: Azt hiszem az egyház mindenkor addig ér, ameddig a Communio, a legtágabb értelemben vett szent közösség. Nehéz elképzelnem érintés nélkül, íz és korty, áldó és békességet nyújtó kéz nélkül...

Percekig hallgatnak. Az aranyló por továbbra is lomhán hullámzik a napsugarak sávjaiban. A szinte néma lélegzetvételeik nem hogy nem zavarják meg az átható csöndet, inkább csak megerősítik.

MAT: Emlékszel, amikor a gimnazistákkal a fehér világítótoronynál töltöttük azt a viharos napot?
PAT: Ühüm...
MAT: Mi van ha az online eufória közvetlenül rettegésből és szorongásból fakad? A FOBO-ra gondolok. Tudod, Fear Of Being Offline...
PAT: Lehet benne valami, de ez nagyon modern pszichológiai terminus. Az egyház meg lényegénél fogva ősi. 
MAT: Ha úgy vesszük, ha lehet beszélni online létről az internet előtti évezredekben, akkor azt az egyház tudta a magáénak. Mindig szól az ige, mindenkihez el kell jutnia, nincs ember, aki ne lenne viszonyban Istennel és az egyház az, aki ennek a viszonynak, kapcsolatnak felületet és nyelvet biztosít. Talán már a 20. század zöme ennek az offline kihullásnak a félelmével töltötte meg az egyházakat. Talán ezért jelent a láthatónál is sokkal többet, hogy végre - újra? - online lehetünk...
PAT: A világméretűség, egyetemesség egyfajta újraértelmezésének öröme lenne ez?
MAT: Mondjuk.
PAT: Hm.
MAT: ...
PAT: ...
MAT: Na, menjünk.
PAT: Igen, ideje van.
MAT: Nálad van a kulcs? Emlékszel a harangozó mennyire a lelkünkre kötötte, hogy alaposan zárjuk be magunk után a kaput. Nem lehetünk elég elővigyázatosak, mi? (vigyorog)
PAT: És visszazárjuk a csöndet önmagába. Magunkat meg kizárjuk...

Távozó lépéseik tompa visszhangja hetek múlva sem hal el teljesen, bár halkabb az ambóra szálló pille szárnysuhogásánál is.




2020. november 16., hétfő

mindenség és

Nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. (1Kor 8,6)


Tőle van a mindenség, és mi is. (őtőle - eisz auton)
Tőle van a végtelen világűr, és az apró, lehulló búzamag is.
Tőle van az évmilliók megszámlálhatatlan folyama, és a kisbabák kibuggyanó nevetése is.
Tőle van minden anyag és kémiai elem, és az aranyló pitypang is a kapunk tövében.
Tőle van minden energia és sugárzás, és tegnap éjjel a tó vizén csillogó holdfény is.
Tőle van minden hang és hullámforma, és amikor Kenny Wayne Shepherd szólózik, az is.
Tőle van maga a megmagyarázhatatlan élet, és az almafánkon minden este daloló fülemüle is.
Tőle van minden állat és növény, és még az izgága hangya is a konyhapulton.
Tőle van a világ minden pontján minden ember, és egy favela utolsó házában meghúzódó is.
Tőle van az emberek végtelen sokfélesége, bármilyen is legyen a bőrszínünk.
Tőle van minden egyes lélek, és ő is, aki a múlt héten padlóra küldött téged.
Tőle van minden álom és fantázia, és az éjjeli szekrényemen az elnyűtt Radnóti kötet is.
Tőle van a társadalom és kultúra, és amikor megfogod a kezem, az is.
Tőle van minden tudás és ismeret, és a lányom frissen sült cipójának illata is.
Tőle van szerelmem, az én mindenségem, és azt hiszem, hogy neki én is.
Tőle van minden kegyelem és irgalom, és az is, ha te végre meg tudsz nekem bocsátani.
Tőle vagy te is, és bizony, nehéz elhinni, de ő, igen, ő is.
Tőle van a hitem, hogy Tőle van a mindenség, és a gyengeségem is, hogy ezt mindenestül felfogjam és elfogadjam.



2020. november 15., vasárnap

pandémia dilemma

Késő este, egy lélek sem mászkál már a mellékutcákban. A közvilágítás lámpáinak fényében láthatóvá válik a hideg, novemberi, finoman szemerkélő eső bársonyos, lomha hullása. Jean-Louis Patisson elkíséri Pjotr Fjedorovics Matraczot kutyát sétáltatni, épp egy emelkedőn kaptatnak fölfele. Mat a vastag kötött sáljába szuszog, Pat párás szemüvegén keresztül a körülötte áramló nyirkos immanenciát méregeti. A beszélgetésük hangjában mégis ott a melegség. Gubacs lelkesen hajtja a szagnyomokat az útszéli dzsumbujban.

Mat: ...Érzed az illatokat? 
Pat: Mire gondolsz? 
Mat: Kedvelem a későősz édeskés illatát, az éppen csak beinduló lebomlást... azt a határt, amikor az élet éppen átfordul a halálba...
Pat: ...ami persze csak előkészíti az élet télvégi újraéledését...
Mat: Most ez van, minek rohanni? Ez a borongós rekviem miért nem elég jó? Mindig csak a happy tavasz...
Pat: Az örök körforgásban az egyik sem lehet meg a másik nélkül, elszakíthatatlanul egymásba kapaszkodnak... 
Mat: ...Amiről itt és most legfeljebb csak nagyon közvetett tapasztalataid lehetnek. Engedd el a talajvesztett kozmikus rendszereid - nézd Gubacsot, milyen aranyos, a élvezkedik a szagorgiában. Itt és most. 
Pat: Tényleg helyes. ...Féltem a kutyád, mi van, ha mégis jön erre egy kocsi, ő meg kiszalad elé? Nem kéne megkötni?
Mat: Nem szereti a pórázt. Eltűri, elviseli, de ilyenkor láthatóan boldog.
Pat: Rendben, te tudod. Csak aggódom érte...
Mat: Tudod, ez a póráz ügy tulajdonképpen maga a pandémia dilemma, kicsiben. 
Pat: ...
Mat: Két lehetőség van. Meghagyom a kutyám szabadságát, örömét, aztán persze benne van a pakliban, hogy elmerül a szagvadászatban, kóvályog, aztán jön egy furgon és elcsapja. Ettől a sorstól aránylag biztosan meg tudom védeni, ha felteszem a pórázt. Cserébe meg agyilag megroggyan. Folyton rövid pórázon biztosan rövid úton bedilizne. Ráadásul kutya, vérében van az önfeladás - alig vennénk észre. De vajon jó ez neki?
Pat: Annyiban egyetértek, hogy nem a halál a legrosszabb, ami történhet... De azért ott van az élen... Vajon érdemes kockáztatni? 
Mat: Nyilván, ha lenne egyszerű megoldás, nem lenne dilemma...
Pat: Azért a halál elég éles küszöb ebben a történetben - azon túl a szagok utáni szabad kujtorgás esélye is megsemmisül. Szép dolog a szabadság, csak kell hozzá valaki, aki meg tudja élni. 
Mat: Lehet, hogy ez a lényeg, a megélés. Csak az számít, amikor szabad vagy... Az idő és a küszöbök elillannak, a megélt kor devalválódik.
Pat: És az esély? Az idő ad esélyt a szabadság tökéletessé váló pillanataira.
Mat: A szűk idő, a korlátozott esély pedig pont az értelmét, a megismételhetetlenségét adja a pillanatnak. Nem is "kockázat" ez... hmm... inkább egy ölelés, a halál folytonos magunkhoz ölelése...
Pat: Mi van a többiekkel körülötted? Az ő idejükről is te dönthetsz a pórázzal?
Mat: Mire gondolsz?
Pat: Gubacs rosszkor császkál ki az útra, jön a furgon, de észreveszi, elrántja a kormányt, durr, ott az oszlop és a fémkoporsó egyből be is tölti a hivatását. [Csak a foga közt suttogva.] Irtózom az autóktól...
Mat: Hm... hm...
Pat: A pórázoddal esetleg nem csak a kutyádat véded meg, hanem másokat is. Tudod, kooperáció, egymásra figyelő élet. 
Mat: Ez rendben van, de a pillangószárny történetek mindig relatívak. Nehéz azt mondani, hogy a póráz mindig kooperatív, a szabadon engedés mindig veszélyforrás. 
Pat: Mármint?
Mat: Teszem azt, felteszem a pórázt, Gubacs idétlenkedik, te pedig pont olyan szerencsétlenül esel át a lábadra tekeredő csapdán, hogy lefejeled a padkát. De mondok más forgatókönyvet is: Bözsi néni macskája nem hülye, imádja direkt hergelni Gubacsot. A kutya megkötve, a macska meg látja a tehetetlenségét, nagy peckesen átsétál az orra előtt - éa akkor jön a furgon, na meg az oszlop.
Pat: A történetek élik a maguk életét. Akkor megint csak mi marad nekünk? A jelen pillanat ugye? A carpe diem?
Mat: Valahogy úgy. 
Pat: ...
Mat: ...
Pat: Ilyenkor is jó sétálni.
Mat: Igen.
Pat: Mi egymással beszélgetünk. Gubacs meg a szagokkal.
Mat: Egy kicsit mi is a szagokkal.
Pat: Meg egy kicsit külön-külön önmagunkkal is...
Mat: ...
Pat: ...
Mat: Tudod mi érdekes?
Pat: Mi?
Mat: Azért mindig hozom magammal a pórázt...

Mindketten mosolyognak. Mennek tovább a közvilágítás fény- és árnyékfoltjain. Pat nagy levegőt vesz, lassan fújja ki. Mat valamit hümmögve dúdol. Gubacs az egyik ház előtti előkertben éppen lelkesen belehengergődzik valami kétes eredetű foltba. Roppant elégedett.