avagy Hogyan Működik a Világ a Gyermekeim Számára
Gyermekeim a tisztán laboratóriumi megfigyelések és kutatás eredményeként a következő sajátos természeti törvények működését szintetizálták:
- Az esti naplementét követő hőmérséklet csökkenés különös mechanikai hatással van a szanaszét hagyott biciklikre, ugyanis másnap reggelre minden esetben szabályos rendbe állítva találhatók meg a kerékpárok a garázsban.
- Az előszoba területén a gravitáció különös örvényekbe rendeződve időnként az ellenkező irányba hat, mely természeti jelenség áldásos hatása, hogy nem kell a cipőket a tartóra felrakni, azok maguktól mindig felkerülnek a helyükre.
- Hétköznap délutánonként különös időspirálok fogságába lehet kerülni, mely során az ember (gyermek) újra és újra a múlt egy darabkáját éli át. Eme jelenség létrejöttében bizonyos objektumok (lego, labda, mobil, stb.) katalizátorként tudnak működni. Sajnálatos módon az időspirál sosem valami kellemes élmény ismétlésébe zár minket, hanem a "Kész van már a lecke?" morféma végtelen variánsai egyikébe.
[under construction]
2015. augusztus 11., kedd
2015. április 24., péntek
milyen víz
"Adj innom!" (Jn 4,7)
"Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik..." (Jn 4,13)
"Add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg..." (Jn 4,15)
Víz nélkül nem bírjuk. Hogy a testünknek kell a víz, azt tudjuk jól mindannyian. Az emberi szervezet 50-70 százaléka víz, attól függően, hogy nő vagy férfi, csecsemő vagy idős. A kiszáradás (dehidratáció) az a súlyos állapot, amikor nem pótoljuk (vagy nem tudjuk pótolni) a testünk folyadékveszteségét. A szomjúság már a testtömegünk 1 százalékának megfelelő vízveszteségnél jelzi a szervezetnek, hogy pótolnia kell a hiányzó vizet. Ha az elveszített vízmennyiség eléri a testsúlyunk 2 százalékát, bágyadtak, fáradtak, kimerültek leszünk. 5 százaléknál komoly fizikai rosszullét lép fel, szédülés, fejfájás, hányinger, bénító gyengeség és mentális zavarok. 10 százalék felett az izmok lebénulnak, a bőr összeaszik és megrepedezik, a vese működése fájdalmasan leáll és az embert gyötrő látomások támadják meg. Ha a vízveszteség eléri a testsúly 15 százalékát, akkor a szomjazó élete véget ér.
Azt hiszem nem csak a testünknek, hanem a lelkünknek is létszükséglet a víz. És most nem valami átvitt értelemben vett, spirituális vízre gondolok, hanem a nyers H2O-ra. Mivel a testünk zöme víz, én valahogy azt érzem, hogy amikor vízzel érintkezem, akkor mintha kicsit abban folytatódnék. Valami nagynak, valami egészen eleminek a része lenni, ilyenkor megérez az ember valamit a szentből. De tovább is megyek. Dinamikusan is valami nagy víz részei vagyunk. Számtalan módon adjuk le a vizet a testünkből, de csak egyetlen módon juthatunk hozzá: a szájunkon keresztül lenyelve. A szomjúságból fakadó ivás aktusa mintha bekapcsolna minket egy nagy folyamatba, a víz nagy áramlásába, rajtunk is átáramlik, átfolyik ez a víz, talán egyenesen átmos minket.
Csak az nem mindegy, hogy milyen víz. Mert a víz lehet iható vagy ihatatlan. A Földön található vízkészletnek mindössze 1%-a olyan édesvíz, ami iható vagy ihatóvá tehető. Nagyon nem mindegy, hogy mi az a folyadék, amit lenyelünk, amivel a szomjunkat oltjuk. Létkérdésként pedig így fogalmazhatjuk meg: Hozzá tudunk-e jutni az igazi iható vízhez?
A progresszív-keresztény vallásfilozófus, a jó, öreg Dr. Yondo Valentin két történetet idéz fel színes-izgalmas életéből, amikor a víz értékéről gondolkodik második tanulmánykötetében (Stillness of Birds, 1967.). Az első történetben kisgyermekkorába utazik vissza. Távoli rokonai éltek Koreában, négy-hat éves korában nyaranként egy-két hetet náluk töltött. Ez az Okjungdong nevű vidék különösen száraz terület. Yondo bácsi rokonai gazdag telepesek voltak, ami ezen a vidéken egyszerűen annyit jelentett, hogy a hatalmas, zömében szinte sivatag birtokon az ő tulajdonukban volt mind a négy kút. Ez volt a "gazdagságuk" kizárólagos forrása, a víz monopóliumából szépen meg lehetett élni. Egy udvarházban laktak a nagy birtok keleti felén, az egyik kútnál. A ház ott előkelőnek számított, a Japán viszonyokhoz képest valóságos nyomortanya volt. De a gyermek Dr. Yondo számára egzotikus mesevilág volt ez a ház a puszta közepén, és az a különös előkelőség, ami nem látszott sem a házon, a bútorokon, sem az öltözeten, egyedül a látogatók alázatán, a tiszteleten, amit a vendéglátói kaptak.
A víz óriási érték volt azon a területen. Mert kevés volt belőle. Ami kevés volt, azt nagyon beosztották, fürdésre, tisztálkodásra szinte sosem jutott belőle. A falvakban lakók a homokkal tisztálkodtak, védekeztek az élősködők ellen. Persze az udvarházban Yondo rokonainál, ha óvatosan is, de volt rendszeres fürdés. Sőt egyszer-kétszer azzal is kényeztették a kis vendéget, hogy késő délután egy dézsát félig megtöltöttek vízzel, a kis Yondo pedig beleülhetett a kis dézsába a hóvessző bokor félárnyékában. Nem pancsolt, csak élvezte, hogy körülöleli a víz, hűvösen simogatja a rekkenő hőségben.
Egy kőhajításnyira tőle húzódott a kerítés, egymáshoz kötözött száraz ágak laza szövedéke. Yondo átkukucskált a dézsa peremén, és a szeme találkozott három kisgyerek tekintetével, akik a kerítésbe kapaszkodva, a réseken át nézték őt. Kikerekedett szemekkel bámulták a hihetetlen csodát: egy korukbeli gyermek fürdőzik egy fél dézsa vízben. A falubeli gyermekek számára ez valami mennyországi vízió volt, érthetetlen és csodálatos, messze túl a valóságon. Egy apró fuvallat a víz illatát is feléjük sodorta, amitől szinte elbódultak. A gyermek Yondo pedig nem értette, hogy miért bámulják őt annyira, de a helyzet transzcendens feszültségét gyerekként is érezte. Visszabújt a perem alá, vissza a finom fürdőjébe.
Yondo bácsi másik története az életének az egyik nagy kalandja, ugyanis igazi hajótörést szenvedett - ahogy mondani szokta: kristályt talált a hamuban. Amikor a harmincas évei közepén bekerült Japán legjobb vitorlás-versenyzői közé, nem csak az edzés miatt, hanem, ha tehette, szárazföldi utazás helyett is inkább hajóra szállt, kerülővel, lassabban, de mégis inkább elvitorlázott úticélja felé.
Egy tavaszi hétvégén Hokkaidón tartott előadást, ami nem egészen a tervei szerint sikerült. Két tanár meglehetősen ingerülten megtámadta az elméletét, és bár Yondo nyugodt és mosolygós maradt, belül mégiscsak megviselte az ügy. Hétfőn egy kicsit későn indult, de jó széllel délkeletnek fordulva kényelmesen mélázott a hétvége eseményeiről. Úgy tervezte, hogy éjféltájban kiköt valahol aludni egyet, de a szél is remekül hajtotta, ő meg elmerült az ugyanennyire száguldó gondolataiban. Lassan egészen közel sodródott a sötét legendák övezte Japán-árokhoz. Öntudatlanul bámulta a csillagokat, amik váratlanul sorban kihunytak, felerősödött a szél, a hullámok hatalmasra nőttek és pár perc múlva már egy égiháború kellős közepén találta magát. Egész éjszaka viaskodott az elemekkel, kis vitorlását dobálták a hullámok, egészen addig, amíg egy nagy reccsenéssel kettétört a hajó. Az a fele, amihez odakötözte magát tehetetlenül hánykolódott, innentől már csak arra koncentrált, hogy újra meg újra levegőt kapjon. Amilyen hirtelen jött a vihar, olyan hirtelen el is ült. Mire Japán szent felkelő Napja felbukkant a horizonton, Yondo a végtelen óceán közepén lebegett, hajójának töredék roncsain kuporgott.
A nap egyre erősebben tűzött, és már délelőtt azon gondolkodott, hogy mennyire szomjas, vajon mikor ivott utoljára. A hajó beépített ivóvíz tartálya is odaveszett, a kulacsa is elúszott a viharban. Dr. Yondo világéletében szikár, szálkás alkatú férfi volt, kevesebbet ivott az átlagnál. De most túl hamar eljött az idő, amikor semmi másra nem tudott gondolni, csak a tiszta iható vízre. Bódítóan tökéletes kékséggel szuszogott körülötte az óceán. A teljes némaságban mintha a víz suttogott volna a fejében. Az első pillanattól kezdve ott táncolt a tudata mélyén a gondolat, hogy végtelen mennyiségű víz közepén fog végzetesen kiszáradni. Tudta jól, hogy a vízhiány zavarokat okoz az agyműködésben, de arról is meggyőződött, hogy maga ez a helyzet, hogy egy óceánnyi vízzel körülvéve hal szomjan, ez is elég ahhoz, hogy teljesen becsavarodjon. Tekintete, mint Elízeus baltafeje, merült egyre mélyebbre a nagy kékségbe...
A harmadik nap hajnalán egy katonai felderítőhajó halászta ki. Életben volt. Éppen csak. Testét vértelen sebek borították, izmai mint görcsös fadarabok, szemgolyója aszott gyümölcsként feszült a koponyájában. Óvatos vízpárával öntözték a testét, cseppenként itatták. A víz lassan, gyengéden visszatért a testébe, vagy inkább ő tért vissza lassanként a vízbe.
Nem mindegy, hogy milyen a víz. A víz lehet élet és lehet halál is. Lehet a mennyország és lehet maga a pokol. Lehet méreg és lehet szomjat oltó. Jézus szerint lehet a szomjat véglegesen megszüntető is. De szerintem nem rossz dolog az a szomjúság. Úgy érzem, hogy kell hogy ott lüktessen bennem a víz utáni vágy. Része akarok lenni, és akarom, hogy részem legyen. Ugyanúgy mint Isten. A szomjúságból és a vízből tudom, hogy mit érzek Iránta.
"Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik..." (Jn 4,13)
"Add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg..." (Jn 4,15)
Víz nélkül nem bírjuk. Hogy a testünknek kell a víz, azt tudjuk jól mindannyian. Az emberi szervezet 50-70 százaléka víz, attól függően, hogy nő vagy férfi, csecsemő vagy idős. A kiszáradás (dehidratáció) az a súlyos állapot, amikor nem pótoljuk (vagy nem tudjuk pótolni) a testünk folyadékveszteségét. A szomjúság már a testtömegünk 1 százalékának megfelelő vízveszteségnél jelzi a szervezetnek, hogy pótolnia kell a hiányzó vizet. Ha az elveszített vízmennyiség eléri a testsúlyunk 2 százalékát, bágyadtak, fáradtak, kimerültek leszünk. 5 százaléknál komoly fizikai rosszullét lép fel, szédülés, fejfájás, hányinger, bénító gyengeség és mentális zavarok. 10 százalék felett az izmok lebénulnak, a bőr összeaszik és megrepedezik, a vese működése fájdalmasan leáll és az embert gyötrő látomások támadják meg. Ha a vízveszteség eléri a testsúly 15 százalékát, akkor a szomjazó élete véget ér.
Azt hiszem nem csak a testünknek, hanem a lelkünknek is létszükséglet a víz. És most nem valami átvitt értelemben vett, spirituális vízre gondolok, hanem a nyers H2O-ra. Mivel a testünk zöme víz, én valahogy azt érzem, hogy amikor vízzel érintkezem, akkor mintha kicsit abban folytatódnék. Valami nagynak, valami egészen eleminek a része lenni, ilyenkor megérez az ember valamit a szentből. De tovább is megyek. Dinamikusan is valami nagy víz részei vagyunk. Számtalan módon adjuk le a vizet a testünkből, de csak egyetlen módon juthatunk hozzá: a szájunkon keresztül lenyelve. A szomjúságból fakadó ivás aktusa mintha bekapcsolna minket egy nagy folyamatba, a víz nagy áramlásába, rajtunk is átáramlik, átfolyik ez a víz, talán egyenesen átmos minket.
Csak az nem mindegy, hogy milyen víz. Mert a víz lehet iható vagy ihatatlan. A Földön található vízkészletnek mindössze 1%-a olyan édesvíz, ami iható vagy ihatóvá tehető. Nagyon nem mindegy, hogy mi az a folyadék, amit lenyelünk, amivel a szomjunkat oltjuk. Létkérdésként pedig így fogalmazhatjuk meg: Hozzá tudunk-e jutni az igazi iható vízhez?
A progresszív-keresztény vallásfilozófus, a jó, öreg Dr. Yondo Valentin két történetet idéz fel színes-izgalmas életéből, amikor a víz értékéről gondolkodik második tanulmánykötetében (Stillness of Birds, 1967.). Az első történetben kisgyermekkorába utazik vissza. Távoli rokonai éltek Koreában, négy-hat éves korában nyaranként egy-két hetet náluk töltött. Ez az Okjungdong nevű vidék különösen száraz terület. Yondo bácsi rokonai gazdag telepesek voltak, ami ezen a vidéken egyszerűen annyit jelentett, hogy a hatalmas, zömében szinte sivatag birtokon az ő tulajdonukban volt mind a négy kút. Ez volt a "gazdagságuk" kizárólagos forrása, a víz monopóliumából szépen meg lehetett élni. Egy udvarházban laktak a nagy birtok keleti felén, az egyik kútnál. A ház ott előkelőnek számított, a Japán viszonyokhoz képest valóságos nyomortanya volt. De a gyermek Dr. Yondo számára egzotikus mesevilág volt ez a ház a puszta közepén, és az a különös előkelőség, ami nem látszott sem a házon, a bútorokon, sem az öltözeten, egyedül a látogatók alázatán, a tiszteleten, amit a vendéglátói kaptak.
A víz óriási érték volt azon a területen. Mert kevés volt belőle. Ami kevés volt, azt nagyon beosztották, fürdésre, tisztálkodásra szinte sosem jutott belőle. A falvakban lakók a homokkal tisztálkodtak, védekeztek az élősködők ellen. Persze az udvarházban Yondo rokonainál, ha óvatosan is, de volt rendszeres fürdés. Sőt egyszer-kétszer azzal is kényeztették a kis vendéget, hogy késő délután egy dézsát félig megtöltöttek vízzel, a kis Yondo pedig beleülhetett a kis dézsába a hóvessző bokor félárnyékában. Nem pancsolt, csak élvezte, hogy körülöleli a víz, hűvösen simogatja a rekkenő hőségben.
Egy kőhajításnyira tőle húzódott a kerítés, egymáshoz kötözött száraz ágak laza szövedéke. Yondo átkukucskált a dézsa peremén, és a szeme találkozott három kisgyerek tekintetével, akik a kerítésbe kapaszkodva, a réseken át nézték őt. Kikerekedett szemekkel bámulták a hihetetlen csodát: egy korukbeli gyermek fürdőzik egy fél dézsa vízben. A falubeli gyermekek számára ez valami mennyországi vízió volt, érthetetlen és csodálatos, messze túl a valóságon. Egy apró fuvallat a víz illatát is feléjük sodorta, amitől szinte elbódultak. A gyermek Yondo pedig nem értette, hogy miért bámulják őt annyira, de a helyzet transzcendens feszültségét gyerekként is érezte. Visszabújt a perem alá, vissza a finom fürdőjébe.
Yondo bácsi másik története az életének az egyik nagy kalandja, ugyanis igazi hajótörést szenvedett - ahogy mondani szokta: kristályt talált a hamuban. Amikor a harmincas évei közepén bekerült Japán legjobb vitorlás-versenyzői közé, nem csak az edzés miatt, hanem, ha tehette, szárazföldi utazás helyett is inkább hajóra szállt, kerülővel, lassabban, de mégis inkább elvitorlázott úticélja felé.
Egy tavaszi hétvégén Hokkaidón tartott előadást, ami nem egészen a tervei szerint sikerült. Két tanár meglehetősen ingerülten megtámadta az elméletét, és bár Yondo nyugodt és mosolygós maradt, belül mégiscsak megviselte az ügy. Hétfőn egy kicsit későn indult, de jó széllel délkeletnek fordulva kényelmesen mélázott a hétvége eseményeiről. Úgy tervezte, hogy éjféltájban kiköt valahol aludni egyet, de a szél is remekül hajtotta, ő meg elmerült az ugyanennyire száguldó gondolataiban. Lassan egészen közel sodródott a sötét legendák övezte Japán-árokhoz. Öntudatlanul bámulta a csillagokat, amik váratlanul sorban kihunytak, felerősödött a szél, a hullámok hatalmasra nőttek és pár perc múlva már egy égiháború kellős közepén találta magát. Egész éjszaka viaskodott az elemekkel, kis vitorlását dobálták a hullámok, egészen addig, amíg egy nagy reccsenéssel kettétört a hajó. Az a fele, amihez odakötözte magát tehetetlenül hánykolódott, innentől már csak arra koncentrált, hogy újra meg újra levegőt kapjon. Amilyen hirtelen jött a vihar, olyan hirtelen el is ült. Mire Japán szent felkelő Napja felbukkant a horizonton, Yondo a végtelen óceán közepén lebegett, hajójának töredék roncsain kuporgott.
A nap egyre erősebben tűzött, és már délelőtt azon gondolkodott, hogy mennyire szomjas, vajon mikor ivott utoljára. A hajó beépített ivóvíz tartálya is odaveszett, a kulacsa is elúszott a viharban. Dr. Yondo világéletében szikár, szálkás alkatú férfi volt, kevesebbet ivott az átlagnál. De most túl hamar eljött az idő, amikor semmi másra nem tudott gondolni, csak a tiszta iható vízre. Bódítóan tökéletes kékséggel szuszogott körülötte az óceán. A teljes némaságban mintha a víz suttogott volna a fejében. Az első pillanattól kezdve ott táncolt a tudata mélyén a gondolat, hogy végtelen mennyiségű víz közepén fog végzetesen kiszáradni. Tudta jól, hogy a vízhiány zavarokat okoz az agyműködésben, de arról is meggyőződött, hogy maga ez a helyzet, hogy egy óceánnyi vízzel körülvéve hal szomjan, ez is elég ahhoz, hogy teljesen becsavarodjon. Tekintete, mint Elízeus baltafeje, merült egyre mélyebbre a nagy kékségbe...
A harmadik nap hajnalán egy katonai felderítőhajó halászta ki. Életben volt. Éppen csak. Testét vértelen sebek borították, izmai mint görcsös fadarabok, szemgolyója aszott gyümölcsként feszült a koponyájában. Óvatos vízpárával öntözték a testét, cseppenként itatták. A víz lassan, gyengéden visszatért a testébe, vagy inkább ő tért vissza lassanként a vízbe.
Nem mindegy, hogy milyen a víz. A víz lehet élet és lehet halál is. Lehet a mennyország és lehet maga a pokol. Lehet méreg és lehet szomjat oltó. Jézus szerint lehet a szomjat véglegesen megszüntető is. De szerintem nem rossz dolog az a szomjúság. Úgy érzem, hogy kell hogy ott lüktessen bennem a víz utáni vágy. Része akarok lenni, és akarom, hogy részem legyen. Ugyanúgy mint Isten. A szomjúságból és a vízből tudom, hogy mit érzek Iránta.
2015. április 1., szerda
kenózis
"...megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult..." (Fil 2,7)
Mi is ez a kenózis? A teológiai kifejezés a 'megüresítés' eredeti görög szavából ered. A teológiatörténet során, különböző korszakokban, sokan sokféleképpen foglalkoztak ezzel a fogalommal. Pedig, tudtommal, a Bibliában, tiszta formájában egyedül itt Pál apostol Krisztus himnuszában fordul elő. Isten azon aktusát jelenti, melyben a Fiú emberré lesz, az Isten emberi testet ölt, a végtelen végességbe, a tökéletes tökéletlenségbe, az örökkévaló a mulandóságba öltözik. A teológia nyelvén úgy szoktuk mondani: Isten önkorlátozza magát. A kenózis, a megüresítés azt jelenti, hogy Isten önként lemond az isteni természetéről azért, hogy emberré lehessen. (Természetesen Jézus mindeközben egyszerre valóságos Isten és valóságos ember.)
A Fiú miattunk és értünk vállalja ezt a kalandot itt a Földön. Elindul egy úton, hogy személyesen találkozzon velünk, hogy mi is személyesen találkozhassunk vele. Ennek az indulásnak a szükséges kezdőpontja a kenózis.
Van ez a kedvenc kis öreguram, a japán születésű Yondo Valentin, akinek az izgalmas, fordulatos életéből már többször meséltem egy-egy történetet. Idén már 90 éves, hosszú élete alatt számtalan dologgal foglalkozott, volt hegesztő-szegecselő segédmunkás felhőkarcolók építésénél, egyetemi vallásfilozófia professzor, vitorláshajó versenyző, utóbbi időben filmkritikákat ír, ami a maga sajátos keresztény világnézetével igazán érdekes gondolatokat eredményez.
Yondo bácsi Osakában közel egy évtizedig vallásfilozófiát és keresztény teológiát tanított az egyetemen. Előadásai nagyon népszerűek voltak, mindig tele előadótermekbe léphetett be, sorban kérték fel témavezetőnek, konzulensnek, opponensnek. Egy idő után a feladatok teljesen elborították. Ekkor betelt neki a pohár, érezte, hogy itt muszáj kiszállnia. Feladatait átpasszolta a kollégáinak, és szinte egyik napról a másikra otthagyta az egyetemet. Úgy érezte, most útra kell kelnie. Vett egy nagy hátizsákot, visszament az albérletébe, összeszedte az ágyára a holmiját, ruhákat, neszeszert, mindazt, ami egy hosszú utazáshoz kell. Megállt a kupacok felett, és egyre csak tűnődött. Nézte a holmi-halmokat, meg mellettük az üres zsákot. Végül fogta az üres hátizsákot, beletett egy darab üres füzetet és egy ceruzát, hátára kapta és elindult. Úgy érezte, hogy ha kimegy a világba, akkor nem ő akarja ott a saját holmiját szétszórni. Inkább nyitott lesz a találkozásokra, az apró csodákra, amit világ tartogat a számára. A naplójából tudjuk, hogy több mint négy hónapig vándorolt Japánban, főleg gyalogolt, stoppolt, tehervonaton potyázott. Mindenféle emberekkel ismerkedett, számtalan történetbe pillanthatott be. Mire hazaért, a hátizsákja szinte megtelt. Volt benne kavics, toboz, pici, repedt házi istenség, nyuszibaba, régi könyv, törött ecset, selyemkendő és még számtalan dolog. És persze a napló tele történetekkel, a szíve meg élményekkel.
Jézus önmegüresítése talán pont ilyen útra készülés. Emberré születni Isten számára nyitottságot jelent, egzisztenciálisan be akarja fogadni, mindazt, ami emberként átélhető. Ugyanis a végtelen, tökéletes és örök Isten látja ugyan a mi emberi végességünket, tökéletlenségünket és mulandóságunkat, de egzisztenciálisan nem lehet a sajátja. Csak akkor élheti át, ha Ő maga is emberré lesz. Szerintem ez Isten inkarnációjának az egyik legfőbb motivációja.
A nemlétező apokrif evangéliumban szerepel, hogy a Fiú, még a karácsonyi Földre születés előtt összeírja a maga bakancs-listáját, hogy mi az amit emberként mindenképpen meg akar tapasztalni. Érezni ember-édesanyja szívdobogását, amikor csecsemőként magához szorítja. Nevetve szaladgálni az ácsműhely körül a többi gyerekkel. Átélni a pusztaság teljes magányát. Kicsit meghalni a Jordánban, és rögtön felbukkanni a fényre. Megismerkedni egészen különböző emberekkel, és barátságot kötni velük. Leülni egy kút szélére, hogy kölcsönösen feltárulkozzunk egymásnak egy idegennel. Jelen lenni betegek és elhagyottak mellett, úgy is hogy tudok segíteni és úgy is hogy nem. Milyen sokkoló lenne bevonulni a fővárosba egy szamár hátán. Átélni az emberek felé áradó szeretetének erejét, és azt a megerősítő örömöt, hogy szívesen hallgatják, amit mond. Megtapasztalni, hogy mit jelent a harag és gyűlölet célkeresztjében lenni. És azt, hogy senki nem érti körülöttem, hogy miről beszélek. Átélni az emberi test lehető legmélyebb fájdalmait, és a lélek éjjelét.
A kenózis teszi lehetővé Jézusnak ezt az útját. De azt gondolom, hogy ez a megüresítés tényleg ürességet jelent. A valóságos emberben a valóságos Isten, mint a végtelenség visszhangja jelenik meg. Azt hiszem, hogy azok, akik belenézhettek Jézus (feltételezem) mélyfekete szemébe, akik hallhatták a hangja átható zengését, azok megérthették, hogy mit jelent pillanatba zárt végtelen, az aktualitásban megvalósuló örökkévalóság.
Na, még egy történet, ígérem az utolsó. Hétfőn meglátogatott egy régi barátom, most lelkészként volt rám szüksége. Nos, ez a koma egy kiránduló. De nem olyan erdőbensétálgató, túristajelzéskövető fajta, mint te vagy én, hanem amolyan hardcore túrázó. Télen menni végig a Kárpátok gerincén, meg ilyesmi. Akkor érzi, hogy kirándul, ha próbára tudja tenni a teste tűrőképességének végső határait. Ő mondta el nekem, hogy ésszel egyszerűen képtelen felfogni Istent, ahogy ő fogalmazott, ehhez simán túl hülye. Törheti a fejét akárhogyan, ez nem megy.
Egy alkalommal fent vannak két barátjával a Kárpátok gerincén, éjszaka, iszonyatos erejű hóvihar, ők meg minden erejükkel egy-egy sziklába kapaszkodnak, hogy ne vigye le őket a szél a hegyről. Nem vicc, úgy meséli, hogy az egyik társát lekapta a szél és csak az volt a mázlija, hogy egy mélyedésben összegyűlt hóba esett, nem pedig a pár méterrel odébb lévő sziklákra. Így nem tört el semmije, horzsolásokkal és zúzódásokkal megúszta. Szóval azt meséli, hogy kapaszkodik a sziklába, képébe kapja a dühöngő hóvihart, körbeveszi a zúgó sötétség, és akkor, ott, minden egyes porcikájával érzi (nem tudja!), hogy belebámul az Isten arcába.
Az ember kicsinységén, törékenységén keresztül bepillantást nyerhetünk az Isten végtelenségébe. Pont ezért olyan csodálatos a Krisztus himnusz és a Jézus történet maga. A szeretet találkozó tekinteteiben, az ölelésekben, a tökéletes pillanatokban (kairosz), a végesség, tökéletlenség és mulandóság zajló valóságában Isten végtelensége, tökéletessége és örökkévalósága tárulhat fel előttünk. Mindez azért, mert a Fiú személyesen találkozni akart velünk, akkor ott, és feltámadott Úrként itt és most is. Így fogja meg a kezünket, így ölel át és emel fel minket, mert velünk akar lenni. Isten az életét kapja értünk...
Mi is ez a kenózis? A teológiai kifejezés a 'megüresítés' eredeti görög szavából ered. A teológiatörténet során, különböző korszakokban, sokan sokféleképpen foglalkoztak ezzel a fogalommal. Pedig, tudtommal, a Bibliában, tiszta formájában egyedül itt Pál apostol Krisztus himnuszában fordul elő. Isten azon aktusát jelenti, melyben a Fiú emberré lesz, az Isten emberi testet ölt, a végtelen végességbe, a tökéletes tökéletlenségbe, az örökkévaló a mulandóságba öltözik. A teológia nyelvén úgy szoktuk mondani: Isten önkorlátozza magát. A kenózis, a megüresítés azt jelenti, hogy Isten önként lemond az isteni természetéről azért, hogy emberré lehessen. (Természetesen Jézus mindeközben egyszerre valóságos Isten és valóságos ember.)
A Fiú miattunk és értünk vállalja ezt a kalandot itt a Földön. Elindul egy úton, hogy személyesen találkozzon velünk, hogy mi is személyesen találkozhassunk vele. Ennek az indulásnak a szükséges kezdőpontja a kenózis.
Van ez a kedvenc kis öreguram, a japán születésű Yondo Valentin, akinek az izgalmas, fordulatos életéből már többször meséltem egy-egy történetet. Idén már 90 éves, hosszú élete alatt számtalan dologgal foglalkozott, volt hegesztő-szegecselő segédmunkás felhőkarcolók építésénél, egyetemi vallásfilozófia professzor, vitorláshajó versenyző, utóbbi időben filmkritikákat ír, ami a maga sajátos keresztény világnézetével igazán érdekes gondolatokat eredményez.
Yondo bácsi Osakában közel egy évtizedig vallásfilozófiát és keresztény teológiát tanított az egyetemen. Előadásai nagyon népszerűek voltak, mindig tele előadótermekbe léphetett be, sorban kérték fel témavezetőnek, konzulensnek, opponensnek. Egy idő után a feladatok teljesen elborították. Ekkor betelt neki a pohár, érezte, hogy itt muszáj kiszállnia. Feladatait átpasszolta a kollégáinak, és szinte egyik napról a másikra otthagyta az egyetemet. Úgy érezte, most útra kell kelnie. Vett egy nagy hátizsákot, visszament az albérletébe, összeszedte az ágyára a holmiját, ruhákat, neszeszert, mindazt, ami egy hosszú utazáshoz kell. Megállt a kupacok felett, és egyre csak tűnődött. Nézte a holmi-halmokat, meg mellettük az üres zsákot. Végül fogta az üres hátizsákot, beletett egy darab üres füzetet és egy ceruzát, hátára kapta és elindult. Úgy érezte, hogy ha kimegy a világba, akkor nem ő akarja ott a saját holmiját szétszórni. Inkább nyitott lesz a találkozásokra, az apró csodákra, amit világ tartogat a számára. A naplójából tudjuk, hogy több mint négy hónapig vándorolt Japánban, főleg gyalogolt, stoppolt, tehervonaton potyázott. Mindenféle emberekkel ismerkedett, számtalan történetbe pillanthatott be. Mire hazaért, a hátizsákja szinte megtelt. Volt benne kavics, toboz, pici, repedt házi istenség, nyuszibaba, régi könyv, törött ecset, selyemkendő és még számtalan dolog. És persze a napló tele történetekkel, a szíve meg élményekkel.
Jézus önmegüresítése talán pont ilyen útra készülés. Emberré születni Isten számára nyitottságot jelent, egzisztenciálisan be akarja fogadni, mindazt, ami emberként átélhető. Ugyanis a végtelen, tökéletes és örök Isten látja ugyan a mi emberi végességünket, tökéletlenségünket és mulandóságunkat, de egzisztenciálisan nem lehet a sajátja. Csak akkor élheti át, ha Ő maga is emberré lesz. Szerintem ez Isten inkarnációjának az egyik legfőbb motivációja.
A nemlétező apokrif evangéliumban szerepel, hogy a Fiú, még a karácsonyi Földre születés előtt összeírja a maga bakancs-listáját, hogy mi az amit emberként mindenképpen meg akar tapasztalni. Érezni ember-édesanyja szívdobogását, amikor csecsemőként magához szorítja. Nevetve szaladgálni az ácsműhely körül a többi gyerekkel. Átélni a pusztaság teljes magányát. Kicsit meghalni a Jordánban, és rögtön felbukkanni a fényre. Megismerkedni egészen különböző emberekkel, és barátságot kötni velük. Leülni egy kút szélére, hogy kölcsönösen feltárulkozzunk egymásnak egy idegennel. Jelen lenni betegek és elhagyottak mellett, úgy is hogy tudok segíteni és úgy is hogy nem. Milyen sokkoló lenne bevonulni a fővárosba egy szamár hátán. Átélni az emberek felé áradó szeretetének erejét, és azt a megerősítő örömöt, hogy szívesen hallgatják, amit mond. Megtapasztalni, hogy mit jelent a harag és gyűlölet célkeresztjében lenni. És azt, hogy senki nem érti körülöttem, hogy miről beszélek. Átélni az emberi test lehető legmélyebb fájdalmait, és a lélek éjjelét.
A kenózis teszi lehetővé Jézusnak ezt az útját. De azt gondolom, hogy ez a megüresítés tényleg ürességet jelent. A valóságos emberben a valóságos Isten, mint a végtelenség visszhangja jelenik meg. Azt hiszem, hogy azok, akik belenézhettek Jézus (feltételezem) mélyfekete szemébe, akik hallhatták a hangja átható zengését, azok megérthették, hogy mit jelent pillanatba zárt végtelen, az aktualitásban megvalósuló örökkévalóság.
Na, még egy történet, ígérem az utolsó. Hétfőn meglátogatott egy régi barátom, most lelkészként volt rám szüksége. Nos, ez a koma egy kiránduló. De nem olyan erdőbensétálgató, túristajelzéskövető fajta, mint te vagy én, hanem amolyan hardcore túrázó. Télen menni végig a Kárpátok gerincén, meg ilyesmi. Akkor érzi, hogy kirándul, ha próbára tudja tenni a teste tűrőképességének végső határait. Ő mondta el nekem, hogy ésszel egyszerűen képtelen felfogni Istent, ahogy ő fogalmazott, ehhez simán túl hülye. Törheti a fejét akárhogyan, ez nem megy.
Egy alkalommal fent vannak két barátjával a Kárpátok gerincén, éjszaka, iszonyatos erejű hóvihar, ők meg minden erejükkel egy-egy sziklába kapaszkodnak, hogy ne vigye le őket a szél a hegyről. Nem vicc, úgy meséli, hogy az egyik társát lekapta a szél és csak az volt a mázlija, hogy egy mélyedésben összegyűlt hóba esett, nem pedig a pár méterrel odébb lévő sziklákra. Így nem tört el semmije, horzsolásokkal és zúzódásokkal megúszta. Szóval azt meséli, hogy kapaszkodik a sziklába, képébe kapja a dühöngő hóvihart, körbeveszi a zúgó sötétség, és akkor, ott, minden egyes porcikájával érzi (nem tudja!), hogy belebámul az Isten arcába.
Az ember kicsinységén, törékenységén keresztül bepillantást nyerhetünk az Isten végtelenségébe. Pont ezért olyan csodálatos a Krisztus himnusz és a Jézus történet maga. A szeretet találkozó tekinteteiben, az ölelésekben, a tökéletes pillanatokban (kairosz), a végesség, tökéletlenség és mulandóság zajló valóságában Isten végtelensége, tökéletessége és örökkévalósága tárulhat fel előttünk. Mindez azért, mert a Fiú személyesen találkozni akart velünk, akkor ott, és feltámadott Úrként itt és most is. Így fogja meg a kezünket, így ölel át és emel fel minket, mert velünk akar lenni. Isten az életét kapja értünk...
2015. február 4., szerda
biblia és rassz
A Biblia nyilván meghatározó szereplője az európai kultúra formálódásának.
Feltűnt nekem, hogy a Biblia nyelvezete (Ószövetség és Újszövetség egyaránt) mennyire szeret népekben, fajokban beszélni, hogy milyen gyakori az általánosítás, vagyis, hogy egy fajta cselekvést, szándékot, érzelmet egy egész néppel köt össze. Szeret csak úgy, egy kalap alatt beszélni ezekről a népekről. Az "egyiptomiak" a Mózes történetben egységes szándékot és cselekvést képviselnek. Ugyanígy később a "filiszteusok". Vagy az evangéliumokban a "samáriaiak". Az égő csipkebokornál tett ígéret szerint tételesen fel vannak sorolva azok a népek, akiknek a helyére költözik majd a zsidó nép, akik tulajdonképpen kiirtásra vannak ítélve. De ugyanilyen felsorolásból tudjuk meg, hogy milyen népek hallották pünkösdkor az apostolok nyelveken szólását.
Ez csak grammatika. Szóhasználat. De valahol mégiscsak egyfajta gondolkodásmód. Olyan, ami nem az egyéneket nézi, hanem a csoportokat. Egy címke - egy vélemény. Fiókok és rekeszek, nyelv, ország, nemzet alapján.
Nem tudom. Lehet, hogy így egyszerű a történelemről beszélni. Nem is tudom, hogy lehet-e pl. történelmet tanítani ilyen nemzeti általánosítások nélkül. De azt érzem, hogy nagyon kéne.
Nyilván nem maga az Isten általánosít, nem ő képzi ezeket a felcímkézett csoportokat. De abba nem mennék már bele, hogy akkor ki.
Feltűnt nekem, hogy a Biblia nyelvezete (Ószövetség és Újszövetség egyaránt) mennyire szeret népekben, fajokban beszélni, hogy milyen gyakori az általánosítás, vagyis, hogy egy fajta cselekvést, szándékot, érzelmet egy egész néppel köt össze. Szeret csak úgy, egy kalap alatt beszélni ezekről a népekről. Az "egyiptomiak" a Mózes történetben egységes szándékot és cselekvést képviselnek. Ugyanígy később a "filiszteusok". Vagy az evangéliumokban a "samáriaiak". Az égő csipkebokornál tett ígéret szerint tételesen fel vannak sorolva azok a népek, akiknek a helyére költözik majd a zsidó nép, akik tulajdonképpen kiirtásra vannak ítélve. De ugyanilyen felsorolásból tudjuk meg, hogy milyen népek hallották pünkösdkor az apostolok nyelveken szólását.
Ez csak grammatika. Szóhasználat. De valahol mégiscsak egyfajta gondolkodásmód. Olyan, ami nem az egyéneket nézi, hanem a csoportokat. Egy címke - egy vélemény. Fiókok és rekeszek, nyelv, ország, nemzet alapján.
Nem tudom. Lehet, hogy így egyszerű a történelemről beszélni. Nem is tudom, hogy lehet-e pl. történelmet tanítani ilyen nemzeti általánosítások nélkül. De azt érzem, hogy nagyon kéne.
Nyilván nem maga az Isten általánosít, nem ő képzi ezeket a felcímkézett csoportokat. De abba nem mennék már bele, hogy akkor ki.
2015. január 28., szerda
inkább csönd
Tudom-e, hogy az engem hallgatók mit gondolnak, hogy mit fogok mondani nekik?
Ha igen, és nem tudok mást mondani, mint amit ők tőlem amúgy is várnak, akkor jobban teszem, ha ki sem nyitom a szám...
Ha igen, és nem tudok mást mondani, mint amit ők tőlem amúgy is várnak, akkor jobban teszem, ha ki sem nyitom a szám...
2015. január 26., hétfő
lebensbegleitung
"Az ideális iskolalelkész a közösségépítő. [...] ...a négy karizma [közösségépítő, lelkigondozó, tudós, vezető] közül az egyik domináns, a többi pedig többé vagy kevésbe alárendelt módon érvényesül, illetve érvényesíthető. Láttuk, hogy az iskola leginkább a közösségépítő típusú lelkész szolgálatán keresztül épülhet. A többiek is tehetnek valamit a korábban megfogalmazott célért, azért tehát, hogy a nagy létszámú, sokszínű, célra irányult, átmeneti közösséget keresztény közösséggé formálják, de a közösségépítő szolgálatához képest ez részbeni, valamennyire töredékes szolgálat, amelynek végzése során a lehetséges konfliktusokra is ügyelni kell." (forrás: Csepregi András: Iskolalelkész: tanár vagy lelkész? Evangélikus Nevelés, 2012/1. szám, 84., 86. oldal)
Nyilván van igazság abban, amit András megfogalmaz. Ezzel együtt én valahogy másképpen látom ezt az ügyet. De haladjunk sorban.
Első körben nyilván az a kérdés, hogy mit értünk közösség alatt. Egy, a tagjait folyton cserélő 750 fős gimnáziumban ez különösen nehéz kérdés. Még gyülekezeti lelkészként inkább érzem ennek a jelentőségét. Ott azért egy aránylag adott embercsoport van a lelkészre bízva, akik legalább területileg és felekezet tekintetében eleve adott közös nevezőn vannak. Gyülekezeti környezetben a közösségépítésnek minimum évtizedes távlatai vannak. Nálunk a gimiben évente cserélődik a gyerekek ötöde, kb. 150 ember, négy év alatt pedig a nálunk maradó nyolcadikosokat leszámítva mindenki lecserélődik. Milyen közösség alakítható ki ilyen gyermekáramlás közepette?
A közösség kifejezés is olyan szó, ami túl sok mindent jelenthet. Az értelmezés széles skálájának van olyan része, ami a számomra is vállalható, és van olyan, ami semmi esetre sem.
Ha a közösség egy uniformizált, agymosott tömeget jelent, akik egyformán csillogó szemmel csodálják a führert, egyforma egyenruhában masíroznak, ugyanazt mondják, gondolják, hiszik, átérzik a hasonlóság erejét, és így tovább, akkor ez az én számomra vállalhatatlan. Sem része nem voltam soha ilyen közösségnek, de hogy ilyet építsek, azt egyenesen visszautasítom. Nyilván sarkítom a dolgot. A hitlerjugendek köre extremitás, de a divat, a zene, a tv, a rajongás ugyanúgy képes ilyen csoportot létrehozni, ahogy túl gyakran a vallások, az egyházak is. Az iskolai környezetben pedig néha egyenesen az az érzésem, mintha ez kimondatlan, de mégis határozott célkitűzés lenne: Egyforma tananyag, egyforma elvárások, ebből pedig az következik, hogy az a kitűnő, aki semmiképpen nem tűnik ki, hanem éppen hogy tökéletesen igazodik, aki pedig kitűnik, másmilyen, nem illik a képbe, azt le kell metszeni...
Észre kell venni azt is, hogy az ilyen életközösség tulajdonképpen természetes, az egyformásításban óriási erő van. Mintha a zsigereinkben vágynánk rá, mintha valami ésszel felfoghatatlan nyugalom és biztonságérzet járná át minden porcikánkat, mintha egészen állatias ösztöneink elégülnének ki ilyen közösség tagjaként. A halrajokat (school of fish - nahát, milyen elgondolkodtató szóhasználat!) mozgató dinamika egészen lenyűgöző. Szinte eltűnik az egyed, a közösség maga válik egyetlen hatalmas behemóttá, mintha egy lény lenne - ez látszik az igazi, genuin egységnek. Számomra egyszerre csodálatos és félelmetes. De inkább az utóbbi. (Még egy példa: Peter Jackson középföldi csatáiban, amikor a tünde sereg tökéletesen összehangolt mozdulattal előrántja a fegyvereit és a nap megcsillan a többszáz egyforma páncélon, a mozinézők szíve egyszerre mélyen megdobban és egy kis kéjes sóhaj hagyja el a szájakat...)
A közösség értelmének másik véglete a találkozás. Ebben az értelemben pont a különlegességünk, az egyediség a döntő elem, és ezáltal tudjuk egymást kölcsönösen meggazdagítani a találkozások által. Egy osztályközösség például szerintem eleve ilyennek indul: Tökéletesen különböző emberek (különböző származás, neveltetés, családi állapot, lakhely, anyagi helyzet) kerülnek hirtelen egy csoportba a körülmények kényszere (beiskoláztatás) által. A nagy kérdés szerintem, hogy tudunk-e élni a lehetőséggel, hogy mindenki tanuljon mindenkitől, szigorúan megtartva egyéniségünket, vagy az iskola feladata egyforma sakkfigurákat faragni a gyerekekből... Egyszóval amennyiben a közösségépítő szerepkör ezeknek a találkozásoknak a biztosítását jelenti, ahol mindenben és mindenkiben lehet sajátos értékeket találni, ahol az egyén azt érezheti, hogy ő maga az egyediségében fontos a többieknek és a többiek egyenként fontosak az ő számára, akkor ez tökéletesen vállalható a számomra.
A közösségépítés feladatával kapcsolatban meglehetősen naiv elképzeléseim vannak. Tapasztalataim a manapság oly népszerű csapatépítés, meg humán menedzsment, meg az ilyesmik kapcsán iszonyatosan kiábrándítók. Mondjuk csak tíz évet voltam gyülekezeti lelkész, lehet nincs jogom nagy kijelentésekhez, de én nem látom és nem is értem az ilyen direkt közösségépítés lehetőségeit és távlatait. Abban viszont hiszek, hogy ha csinálsz valami minőségit, akkor annak lassanként meg lesz a gyümölcse - ha páran értelmet találnak, szívesen jönnek, jönnek majd többen is.
Ide szúrom be az egyik vesszőparipámat, ami a jelen konklúzióm számára is fontos: Mélység és minőség a mennyiséggel szemben. Ha az apró dolgokban, részletekben igazi odaadás és tartalom tud megvalósulni, akkor a közösségépítés gyümölcsként terem majd.
Nos, akkor mi is az én alternatívám? Életkövetésnek neveztem el. Azt hiszem, igazán nem is a lelkészi helyzetből, inkább az én lelkészi mivoltomból fakad. Számomra a közösség élményét mindig felülmúlta az, hogy a magam módján részese lehettem a rám bízottak különleges életszakaszainak a születéstől (keresztelő) a halálig (temetés). És persze olyan csodás életkorok, mint a gyermeki ártatlanság (gybk), érés (hittanok), az ősi rituálé, melynek során az ifjakat bemutatják a törzs véneinek és a közösség egészének (konfirmáció), az adott populáció körében a kizárólagos szaporodási közösség kinyilvánítása (esketés), adott krízishelyzetek (lelkigondozás, látogatás, kórházi látogatások), ezek és sok más esemény, mind különleges megtiszteltetés és ajándék volt a számomra.
Iskolalelkészként pedig még hangsúlyosabbnak érzem ennek az életkövetésnek a jelentőségét. Ugyanis itt alapvetően nem a teljes életút minden egyes szakasza kerül terítékre, hanem szinte kizárólag csak egyetlen aránylag szűk időszak: az iskoláskor, az érés, a kamaszodás időszaka. Óriási lehetőséget látok benne, hogy igazán csak erre koncentrálhatok, hogy ezen az egy téren kell csak igazán helytállnom, viszont itt aztán mélységekig, komolyan és igényesen.
És micsoda izgalmas életkor ez! A személyiség, az identitás kialakulása, az egyéniség önmagára találása, a szerelem és a nemiség fellángolása, az ember szellemi fogékonyságának csúcsa. Őszintén komoly megtiszteltetésnek érzem, hogy a gyermekeknek pont ebben az időszakában lehetek életkövetővé.
Természetesen egy iskolában van más is, kísérem a tanárkollégákat is, az érintett családokat, és bizony látom már, hogy a távozó tizenkettedikesek kezét is nehéz elengednem. De a magam kis apai örömébe ez mind belefér. Nagyon bízom benne, hogy lesz még pár innen gyökerező esketésem, talán ez hiányzik a gyülekezeti lelkészi szolgálatból a leginkább...
Nyilván van igazság abban, amit András megfogalmaz. Ezzel együtt én valahogy másképpen látom ezt az ügyet. De haladjunk sorban.
Első körben nyilván az a kérdés, hogy mit értünk közösség alatt. Egy, a tagjait folyton cserélő 750 fős gimnáziumban ez különösen nehéz kérdés. Még gyülekezeti lelkészként inkább érzem ennek a jelentőségét. Ott azért egy aránylag adott embercsoport van a lelkészre bízva, akik legalább területileg és felekezet tekintetében eleve adott közös nevezőn vannak. Gyülekezeti környezetben a közösségépítésnek minimum évtizedes távlatai vannak. Nálunk a gimiben évente cserélődik a gyerekek ötöde, kb. 150 ember, négy év alatt pedig a nálunk maradó nyolcadikosokat leszámítva mindenki lecserélődik. Milyen közösség alakítható ki ilyen gyermekáramlás közepette?
A közösség kifejezés is olyan szó, ami túl sok mindent jelenthet. Az értelmezés széles skálájának van olyan része, ami a számomra is vállalható, és van olyan, ami semmi esetre sem.
 |
| Pink Floyd - Another Brick in the Wall |
A közösség értelmének másik véglete a találkozás. Ebben az értelemben pont a különlegességünk, az egyediség a döntő elem, és ezáltal tudjuk egymást kölcsönösen meggazdagítani a találkozások által. Egy osztályközösség például szerintem eleve ilyennek indul: Tökéletesen különböző emberek (különböző származás, neveltetés, családi állapot, lakhely, anyagi helyzet) kerülnek hirtelen egy csoportba a körülmények kényszere (beiskoláztatás) által. A nagy kérdés szerintem, hogy tudunk-e élni a lehetőséggel, hogy mindenki tanuljon mindenkitől, szigorúan megtartva egyéniségünket, vagy az iskola feladata egyforma sakkfigurákat faragni a gyerekekből... Egyszóval amennyiben a közösségépítő szerepkör ezeknek a találkozásoknak a biztosítását jelenti, ahol mindenben és mindenkiben lehet sajátos értékeket találni, ahol az egyén azt érezheti, hogy ő maga az egyediségében fontos a többieknek és a többiek egyenként fontosak az ő számára, akkor ez tökéletesen vállalható a számomra.
A közösségépítés feladatával kapcsolatban meglehetősen naiv elképzeléseim vannak. Tapasztalataim a manapság oly népszerű csapatépítés, meg humán menedzsment, meg az ilyesmik kapcsán iszonyatosan kiábrándítók. Mondjuk csak tíz évet voltam gyülekezeti lelkész, lehet nincs jogom nagy kijelentésekhez, de én nem látom és nem is értem az ilyen direkt közösségépítés lehetőségeit és távlatait. Abban viszont hiszek, hogy ha csinálsz valami minőségit, akkor annak lassanként meg lesz a gyümölcse - ha páran értelmet találnak, szívesen jönnek, jönnek majd többen is.
Ide szúrom be az egyik vesszőparipámat, ami a jelen konklúzióm számára is fontos: Mélység és minőség a mennyiséggel szemben. Ha az apró dolgokban, részletekben igazi odaadás és tartalom tud megvalósulni, akkor a közösségépítés gyümölcsként terem majd.
Nos, akkor mi is az én alternatívám? Életkövetésnek neveztem el. Azt hiszem, igazán nem is a lelkészi helyzetből, inkább az én lelkészi mivoltomból fakad. Számomra a közösség élményét mindig felülmúlta az, hogy a magam módján részese lehettem a rám bízottak különleges életszakaszainak a születéstől (keresztelő) a halálig (temetés). És persze olyan csodás életkorok, mint a gyermeki ártatlanság (gybk), érés (hittanok), az ősi rituálé, melynek során az ifjakat bemutatják a törzs véneinek és a közösség egészének (konfirmáció), az adott populáció körében a kizárólagos szaporodási közösség kinyilvánítása (esketés), adott krízishelyzetek (lelkigondozás, látogatás, kórházi látogatások), ezek és sok más esemény, mind különleges megtiszteltetés és ajándék volt a számomra.
Iskolalelkészként pedig még hangsúlyosabbnak érzem ennek az életkövetésnek a jelentőségét. Ugyanis itt alapvetően nem a teljes életút minden egyes szakasza kerül terítékre, hanem szinte kizárólag csak egyetlen aránylag szűk időszak: az iskoláskor, az érés, a kamaszodás időszaka. Óriási lehetőséget látok benne, hogy igazán csak erre koncentrálhatok, hogy ezen az egy téren kell csak igazán helytállnom, viszont itt aztán mélységekig, komolyan és igényesen.
És micsoda izgalmas életkor ez! A személyiség, az identitás kialakulása, az egyéniség önmagára találása, a szerelem és a nemiség fellángolása, az ember szellemi fogékonyságának csúcsa. Őszintén komoly megtiszteltetésnek érzem, hogy a gyermekeknek pont ebben az időszakában lehetek életkövetővé.
Természetesen egy iskolában van más is, kísérem a tanárkollégákat is, az érintett családokat, és bizony látom már, hogy a távozó tizenkettedikesek kezét is nehéz elengednem. De a magam kis apai örömébe ez mind belefér. Nagyon bízom benne, hogy lesz még pár innen gyökerező esketésem, talán ez hiányzik a gyülekezeti lelkészi szolgálatból a leginkább...
2014. október 6., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)