2013. április 15., hétfő

2013. április 14., vasárnap

humor valóság

A magam részéről igaznak érzem azt a véleményt, hogy a humor, éppúgy mint a sírás, egyfajta védekező-kompenzáló mechanizmus, a lélek válasza a kilátástalan, reménytelen emberi helyzetekre.
Az élesen találó és ugyanakkor felszabadító igazi humor mintha valóban az élet nyomorúságaiból fakadna. És pont azokból a helyzetekből, amikor a tehetetlenség olyan átható és bénító, amikor bármilyen racionális megoldás teljességgel elképzelhetetlen, ilyenkor a humor jelenthet egy irracionális megoldást. Vagyis megoldást nyilván nem, de valamiféle megkönnyebbülést mindenképpen. Azt az illúziót biztosítja, hogy ha valós, racionális uralmunk és befolyásunk nincs is a szerencsétlen helyzetünk felett, egyfajta irracionális valóság szintjén mégis felette állunk az eseményeknek, a humor révén mintha mégiscsak mi lennénk nyeregben.
Ráadásul, szigorúan jézusi szempontból a humor tulajdonképpen az egyetlen igazán pozitív megoldása a reménytelen helyzeteknek. Semmivel sem irracionálisabb, mint a sírás, a kétségbeesés, az öngyilkosság. Viszont a nevetés mégiscsak nevetés, ha nem is boldogságból fakad, hanem épp ellenkezőleg, a gyötrő tehetetlenségből. Vajon nem része ez a logikátlan optimizmus annak a hozzáállásnak, amit akkor vár tőlünk Jézus, amikor az aggodalmaskodásunkat kárhoztatja, amikor az ég madarai és a mező liliomai válnak példaképekké? A teljes kiszolgáltatottság közepette is észrevenni a jót, szerintem még mindig inkább a humor irracionális valóságában tegyük, mint valami ugyanilyen értelmetlen, agymosott vallási extázisban (lásd Viskó). Bármi is a gyökere, az akasztófahumor, a cinikus öngúnnyal teli nevetés mégiscsak nevetés, és ha nem is racionális eszközökkel, de mégiscsak gyógyít és erőt ad.




2013. április 13., szombat

Éva volt

(A rovat mai két szereplője Jean-Luis Patiszon és Pjotr Fjedorovics Matrac, mindketten a Kinyilatkoztatás- és Sziesztaügyi Minisztérium alkalmazottai. Lépcsőház, felfele.)

Mat: (erősen szuszog)
Pat: (utoléri) Á, Monsieur Matrac. Jó estét! Szintén felfelé?
Mat: Kedves kolléga! (szusz) Való igaz, van a mozgásvektoromnak (szussz) függőlegesen felfele irányuló komponense. (szussz) De inkább pokoli leépülésnek érzem (szusz) ezt a mostani szánalmas vánszorgásomat (szusz) a magasságba...
Pat: A magam részéről a létezésünk folyamatának a függőleges menny-pokol dimenzióba való rekesztését mindig is elvetendőnek tartottam. Vagyis inkább illúzió, hogy életünk sodrában bármilyen valós minőségi hullámzás lenne...
Mat: Lassítson, kedves kolléga. Az agyával is, de főleg a lábával... (nagyszussz)
Pat: Hát, inkább pihenjünk meg itt a fordulóban.
Mat: Köszönöm, csak egy perc. (szusz)
Pat: Véletlenül sem akarom megsérteni, kedves kolléga, de talán nem mindig olyan előnyös a gömbölyded testalkata...
Mat: Ne gondolja, kedves kolléga, hogy teljesen szándékos volt, hogy az évtizedek során testem templomát öthajós katedrálissá bővítettem.
Pat: Amennyire része életének a szenvedés mélységeinek bejárása, nem tagadhatja, hogy az ízekben és illatokban egészen pragmatikus gyönyör felfedezésére képes.
Mat: Nem tagadom és nem is tagadhatom a nyilvánvalót. Mégis úgy gondolom, természetesen, csak feleségem tehet róla. Istenien főz.
Pat: Na tessék, az örök tagadás. Vagyis inkább a klasszikus felelősség áthárítás. A férfi a nőre mutogat, Ádám Évára.
Mat: Az ősi igazságokkal nem illik vitatkozni.
Pat: Azt hiszem az almás sztori Ádám és Éva közt is valóságosabb lenne...
Mat: ...amennyiben Éva - mielőtt Ádámnak átadná az ominózus tiltott gyümölcsöt - sütne belőle egy illatosan gőzölgő, zamatos, forró, ellenálhatatlan almáspitét.
Pat: Nyilván így történt, és Ádámnak esélye sem volt.
Mat: Fahéjas almáspite?
Pat: A módosított történetünk hitelessége pont abban van, hogy a bűnbeesés minden mélységét tartalmazza. Hiszen hiába vállalja Éva az Isten parancsának való elleneszegülés terhének nagyját, Ádámnak is jut bőven, az illatozó almáspitével a bűnös élvezet, a pillanat gyönyöréért hozott áldozat súlyos következményei, koleszterin és magas vérnyomás, a bűntudat tartós és feloldozhatatlan terhe őt is béklyóba veri.
Mat: Hm, almáspite...
Pat: Kolléga, csak nem meleg vacsorával várja otthon a kedves felesége?
Mat: Meg talán valami almás sütivel... Na, haladjunk, még egy fordulónyi lépcső tornyosul előttem.
Pat: Parancsoljon, öné az elsőbbség, irány felfelé, várja a menny, kedves kolléga...
Mat: Szép estét! (kuncog, majd hamarosan szuszog)



2013. április 11., csütörtök

second hand emlékek

Az életünk eseményei emlékekként maradnak meg bennünk. Ezáltal részévé válnak a további életünknek is, személyiségünknek, egyéniségünknek. Az emlékek különös láncolatában, vagy inkább mint valami valami hatalmas és rendezetlen fotóalbumban ott rejtezünk mi magunk.

Trükkös dolog ez az emlékekkel. Kázmér, a hatéves képregényhős is filózik ezen, amikor rájön, hogy semmire sem emlékszik három éves kora előttről, és arra jut, hogy valami elvetemült gonosz kell, hogy legyen, aki képes egy kisgyerek agyából életének felét kitörölni, és hogy biztos szörnyű titkok szemtanúja volt... Csecsemő és kisgyermek korunkra rendszerint egyáltalán nem emlékezünk - ok, tudok én is olyanról, aki igen.

Életünk legtöbb eseményéről azonban eleven emlékeink vannak. Ezeket mint kis filmecskéket őrizzük magunkban, ápolgatjuk, ha kicsit megfakulnak, újra kiszínezzük. Vannak persze rossz emlékek, akiket szeretnénk elfelejteni, kitörölni az emlékezetünkből, de ez meg rendszerint nem sikerül, minél jobban harcolunk ellenük, annál inkább kísértenek. Aztán meg - állítólag, pszichológusok szerint - vannak olyan mély traumák és katasztrófák, amiket maga az agyunk blokkol, valami önvédelmi mechanizmus indul be, hogy a saját tudatunk épségének megtartása érdekében ezekre ne emlékezzünk.

Különböző filozófusok különbözőképpen értékelik az emlékek jelentőségét. Van aki szerint az egész tudatunk csak az emlékekből épül fel, ugyanígy a nyelvünk, a fogalomrendszer ami alapján a világot értelmezni tudjuk. Van aki szerint a személyiségünk mélyen kódolt alapinformációkra épül és az emlékek csak összezavarják lelkünk előre meghatározott pályáját. Habár az első mellett teszem le a voksom, de egy kis összezavarásra én is rájöttem.

A tévé second hand emlékeire. Amikor a fotel kényelmében teljesen passziv befogadóként kitesszük magunkat a felénk és belénk áramló tévéműsorok áradatának, különös fajta emlékeket kapunk. Ugyanis ezek mások emlékei, vagy legalábbis mások álmai. A processzus következtében a saját emlékeink közé kerülnek. Még sem egészen sajátok. (Sokat gondolkoztam, hogy tudnám érzékeltetni a különbséget.) Saját emlékünk lesz a tévé second hand kölcsön-élménye, de nem a saját életünk emléke. Úgy kerül be az emlékeink közé, hogy a legkevésbé sem fakad az életünk eseményeiből. Olyan emléket kapunk, ami nem történt meg velünk.

Azért beszélek a tévéről, mert a könyvvel ellentétben itt teljes, színes, fényes, mozgó, hangzó emlékeket kapunk. Teljesen olyanokat, amik 'akár' az életünk emlékei is lehetnének, de mégsem azok. Viszont visszaköszönnek, előjönnek, idézünk belőlük, hatnak az életünk folytatására. És talán ez a legkeményebb. Hogy mások emlékei is a mi személyiségünket formálják...

Nem is ragozom tovább. Én azt mondom, gyűjtsük a saját életünk eseményeiből fakadó emlékeket, éljük át a világgal való kölcsönhatásainkat, őrizgessük igazi kincsként ezeket. Most úgy érzem, hogy az életünk első kézből származó emlékei sokkal értékesebbek, mint az átvett second hand emlékek.






2013. április 10., szerda

apai létböjt

Hazaérek, szuszogok, ledobom a cuccom, a szemem sarkából látom, hogy egy csinos hölgy ül a lépcsőnkön, olvas, cicanadrág meg divatos kis pólócska, a haja meg kuszán hullámzik le a vállán, mégis mit keres itt, kihez jött, én vajon jó házba jöttem be, amikor pedig jobban megnézem, leesik, hogy nahát, őt ismerem, a nagylányom.

Máskor meg dolgozom az asztalomnál, elsuhan mellettem a hölgy, olyan légies, könnyed mozgással, olyan elegáns és olyan idegen. Vagy benézek a lányszobába, az íróasztalnál buzgón ír valaki valamit, szép egyenes háttal, fegyelmezetten dolgozik, elszégyellem magam, biztos rossz ajtón nyitottam be, nem akartam megzavarni senkit.

Persze újra és újra szembesülök a ténnyel, ez a különös jelenség, az ismeretlennek tűnő hölgy a nagylányom. A nagy barna titokzatos szemeiben valahol ott rejtőzik a kicsi Klára ravasz huncutsága, de most mégis nyugodt, kimért, nemes és nekem igazából sejtelmem sincs mire gondol, mi foglalkoztatja, mi zajlik belül, benne.

Tudom, már idéztem, de azt hiszem így lesz kerek. Egy Less Than Jake klipp elején olvastam: "Azon a napon, amikor egy gyerek ráébred, hogy minden felnőtt esendő, akkor válik kamasszá; amikor megbocsát nekik, felnőtté válik." (Alden Nowlan) Ahogy én most látom, ez az igazság még erősebb lenne kicsit átfogalmazva:

"Azon a napon, amikor a gyermek ráébred, hogy a szülei esendő emberek, akkor válik kamasszá; amikor megbocsátja ezt nekik, felnőtté válik."

A lányom által tükröződő önmagamat megpillantva most látom, hogy kamasz lett. Azt hiszem naponként szembesül az esendőségemmel. Lehet, hogy néha én is idegennek tűnök neki? Nem irígylem.

Különös apai létböjt vette kezdetét. Érzem, hogy hosszú az út a megbocsátásig. De nagyon akarom ezt a bűnbocsánatot. És mintha igazi böjti időszak lenne, mélyen bennem mozdul a késztetés, hogy érdemessé kell lennem a végső kegyelemre. Hogy esendőségemet nem letagadva, nem elrejtve, hanem azzal éppenhogy szembenézve nekem magamnak kell javulnom, össze kell szednem magam, meg kell tisztítanom magam, hogy a végén úgy fogadhassam a bűnbocsánatot, hogy igen, méltó vagyok rá.

És ez hú, nagyon jó lesz. Sokat várok tőle, szerintem tudunk majd igazán jó barátokká is válni a lányommal. Addig pedig megmarad a titokzatos tekintete, a jelenés léte, a kínos beszédeim, amikor nem csak ő, de igazából én sem értem, hogy mit akarok elmondani neki. Az esendőségem teljes csomagja, amit - megértem - nem igazán akaródzik neki kinyitni, kipakolni... És remélem végig megmarad amikor néha váratlanul hozzámbújik a kanapén, vállamra hajtja a fejét, sejtelmem sincs mi zajlik benne, de azt érzem, hogy ez jó neki és akkor tudom, hogy apai létböjtöm végéig, a bűnbocsánatig is minden tőlem telhetőt megadok a lányomnak, amit egy apa a gyermekének adhat.



2013. április 9., kedd

Leslie Jób Nielsen

Van úgy, hogy az ember valami nagyon tragikus és morbid dolgot véletlenül összekapcsol az agyában valami viccessel, és akkor kész, az ügy meg van pecsételve. Bárhogy próbálsz a helyzet komolyságára koncentrálni, csak azzal küzdesz, hogy el ne nevesd magad...

Sajnos ez történt velem szegény Jób kapcsán. Pedig nagyon szeretem a könyvet, filozófiailag is izgalmas, igényes, komoly mű, komoly mondanivalóval. Ráadásul a legtragikusabb helyzet, amikor szerencsétlen Jób az felsőbb hatalmak játékszerévé válva elveszít mindent, pont ez ment tönkre az agyamban. Jönnek sorban a szolgák, beszámolnak a tömeges halálesetekről, katasztrófákról, és ahogy Jób könyvében olvassuk: még be sem fejezte az egyik, már megérkezik a másik és mondja... Én meg Jób döbbent arcaként Leslie Nielsent látom magam előtt.

Na jó, most lehet, hogy másoknak is jól elszúrtam ezt a dolgot, de valljuk be őszintén, akármennyire morbid is, de magában a jelenetben azért van egy jó adag fekete humor. Szerintem a szerző szándéka szerint is... A bajok ilyen hirtelen özöne finoman szólva is erősen ironikus.

És hogy Leslie Nielsennél (R.I.P.) maradjunk, erre gondolok:
http://www.youtube.com/watch?v=J2_tJIgfnDA
http://www.youtube.com/watch?v=D19nGdtF-Xk

És persze bocsánatot kérek!



2013. április 8., hétfő

miért

Egy kedves barátom ezzel provokált a napokban: "Egy blognál persze mindig fenn áll a kérdes, kinek írjuk, és miért..." Nem hiszem, hogy ez olyan izgalmas, meg van is rá nagyon gyakorlatias meg nagyon elvont válaszom is, de legalább egy kicsit komolyabban elgondolkodtam rajta.

A nagyon földhözragadt válasz, hogy ez egyfajta gyakorlat. Minden reggel felkelek egy félórával korábban és írok valamit, bármit. Mások is csináltak ilyet, híres írók is (Flaubertről tudom), de leginkább édesapám miatt, aki maga is űzte ezt a gyakorlatot, és különösen fontosnak tartotta. Nem sokkal halála előtt adott is egy kis füzetet erre a célra, és - bár őszintén mondom, hogy nem sok mindenre akart engem rávenni, nagy szabadságban nőttem fel - nagyon a lelkemre kötötte, hogy minden nap írjak. Újra és újra igyekszem ezt teljesíteni is. Azt hiszem, édesapám szerint ez az egészséges ürítés egyik fajtája, jót tesz a lelki emésztőrendszernek. És úgy érzem, hogy igaza van.

Esetemben társul ehhez egy vágy, szeretném, ha szeretnék írni. Édesapámnak maga az írás valódi örömöt, élvezetet jelentett, és ezt (is) nagyon irígylem tőle. Ha valami publikációmról van szó, néha annyira nehezen haladok, kínszenvedés az egész. Talán jobb lenne a helyzetem, ha alapvetően jobban szeretnék írni...

Az elvont válasz pedig - és most tényleg szégyenpír ül ki az arcomra, miközben a sok zagyvaságomat ezzel a szóval illetem, - hogy ez talán művészet. Egyfajta. Épp a napokban olvastam Vonnegutnál: "Irodalomnak azt nevezem, ha valaki jelentést ír arról, hogy mi zajlik a fejében, szemben azzal, hogy mi van a napi hírekben." (K. V.: Vámpéterek, foma és nagybömbök. Maecenas, 2011. 274. o.) Hát ennek megfelel ez a reggelenkénti írásgyakorlatom. És persze nem minden kis írásom értelmes, egy része megmarad magamnak, közzététetlenül, mintha csak édesapám kis zöld füzetébe került volna...

Nem akarok nagy szavakat használni, egyszerűen azt gondolom, hogy lehetnek az írásaim közt olyanok, ami másoknak is érdekesek, vagy akár esetleg egyenesen valami élvezetet is jelentenek. És talán egy kicsit minden író ezért is ir. De persze nem tartom magam írónak, csak csinálom, nekem jó, ha esetleg másnak is, akkor már értelme is van.