identitás farsang

Nálunk ugyebár a farsang az az alkalom, amikor különféle jelmezekbe bújunk és így mutatjuk meg magunkat, elsősorban más, szintén jelemezben pózolónak. A jelmez sokféle lehet, nálunk az amcsi ijesztgetősdi nem annyira divat (bár a busók igazából ezt csinálták), ha jól látom, akkor alapvetően két csoportja létezik a jelmezeknek, (1) azok, amik lenni szeretnénk, amivé szívesen átlényegülünk, ami valamiképpen a vágyaink és álmaink jelképes megformálása, és (2) azok a jelmezek, amikkel kifejezetten másokat kívánunk szórakoztatni, humorral, szellemességgel, abszurditással. Klára egy cseresznyebefőtt jelmezétől - saját ötlete, saját kivitelezése - eltekintve a gyermekeim mindig az első kategória maskarájába bújtak.

Pici lányom első ovis éve, így első farsangja volt az idén. Előre eldöntöttük, hogy természetesen most első alkalommal nyugodtan lehet királylány vagy tündér. Amúgy a "mindent támogatok, amiben különbözni akarsz mindenki mástól" apai elvet a farsangra is alkalmazom, igyekszem nyomást gyakorolni, hogy különleges, egyedi jelmezben jelenjenek meg gyermekeim, nem nagy szám hetedik királylánynak és negyedik pókembernek lenni. Szóval, aranyos volt, közölte, hogy pillangó szeretne lenni, szerezzünk neki szárnyakat. Hugom szerzett is valahonnan, de volt hozzá fejdísz meg varázspálca is, szóval végül mégiscsak tündér lett... Szerintem jelmez nélkül is az, olyan bájos volt, igazából mintha épp a jelmezben lenne civilben, és pont a kantáros farmer a jelmez, amikor hétköznap átlagos kisgyereknek öltözik...

A jelmez - bármennyire is játék és móka - azért nem csak vicces dolog. Vonnegut azt mondja: "Mindenki az, aminek megjátssza magát. Úgyhogy nagyon kell vigyáznunk arra, hogy minek játsszuk meg magunk!" Sajnos tragikus mélységekig menően érzem, hogy mennyire meghatározza a kényszeres jelmezviselésünk társadalmunkat, és ez talán így van mióta ember az ember. Görcsösen akarjuk a képességet, hogy irányítani tudjuk, hogy minek lássanak minket mások. Egy megfelelő jelmez pedig valódi hatalmat ad, sikerélmény, győzelem, kielégülés. Aztán mintha nem is mi választanánk jelmezt, hanem a jelmez választana minket, és annyiszor úgy tűnik, hogy végül a jelmez bekebelez, felfal, megsemmisít, mitha a legvégére nem is maradna az emberből semmi, csak csillogó, de száraz és üres papírmasé - mint egy meszelt sír...

Ez a gondolat-történet valójában úgy kezdődött, hogy egy áhítat kapcsán elgondolkodtam, vajon van-e farsangos-jelmezes történet a Bibliában? És nemcsak hogy találtam, hanem egy amúgy kifejezetten zavarba ejtő történet vált teljesen világossá és értelmessé a számomra. De nézzük előlről. Az igazi jelmezesdi ott kezdődik, amikor Rebeka ráveszi a kedvenc fiacskáját Jákóbot, hogy orozza el bátyja elől az elsőszülötti áldást. Igazi jelmezkészítés ez, Ézsaunak öltözik Jákób, szőrös karokkal, elváltoztatott hanggal. És a jelmez működik! Jákób elsőszülötté válik, megszerzi azt, amivé a jelmez változtatja. És hiába a lebukás, hiába a kibújás a maskarából, az áldás megmarad, a jelmeztelen Ézsaunak meg nem marad semmi. Király kis farsang ez, hibátlanul működik!

És úgy érzem, hogy Jákób - a neve "csaló"-t jelent - meg is marad a farsangi hangulatban. Elvárásokat teljesít, szerepeket ölt magára, néha ő csal meg másokat, néha mások csalják meg őt. Lea Ráhelnek öltözik és ez a jelmez is tökéletesen működik. Jákób meg szó nélkül lenyeli a békát, hiszen ez is annak a nagy játéknak a része, amiben nyakig benne van. És ha egyszer belekerülünk, a lehetetlennel határos kikecmeregni belőle.

Az a nagy mázlija Jákóbnak, hogy összefut Istennel. És Isten pont akkor - nem véletlen persze - lepi meg Jákóbot, amikor az anyaszült meztelen. Jabbók gázlójánál nincs jelmez, nincs farsangi sokadalom, nincs elvárás és nincs másoktól rákényszerített szerep. Jákób ott áll pucéran Isten előtt, ő maga és senki más. És szerintem valami hihetetlen felszabadító élmény ez neki. Végre önmaga lehet, végre valaki őrá kíváncsi, valódi személyiségre a sokféle jelmez alatt. És Jákób önmagára talál, és az eufória hihetetlen erővel ruházza fel, dagad az öntudata és dagadnak az izmai, nem csoda, hogy bunyózni akar. Igazi pankráció, ahol bizonyítani kell és lehet a létezés létjogosultságát!

Végül ott áll a pucér Jákób Isten előtt izzadtan, kimerülten, lihegve, de csillogó szemmel, ragyogó öntudattal. (Ha már verekedtél, úgy istenigazából, akkor tudod milyen érzés ez, függetlenül a bunyó kimenetelétől.) És ránéz az Isten és felismeri, hogy habár most teljesen más, mint egész életében bármikor, mégsem ez a pucérság a különleges jelmez, hanem pont a hétköznapi átlagos Jákób a kantáros farmerjában játssza az álságos szerepeit. Szóval egyszerűbb a valódi Jákóbnak új nevet adni, így majd mindig tudja, hogy a saját, őszinte emberi volta a legfontosabb. Istennek is.

egy

az esőcseppek
szilánkos csillogása
maga a kétség

Sodoma 2.1

Megintcsak nem értek hozzá, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a Sodoma-Gomora történet valahogy nem áll össze. Mintha több különböző történet elemei lennének valahogy összedolgozva - teszem hozzá, elég szerencsétlenül. Az utódot bejelentő angyal-titkosügynökök hirtelen új megbízatást kapnak a bleutooth-headsetjükre és csak úgy mellékesen Ábrahám is velük megy egy darabon. Aztán a hirtelen vita Istennel, ami meglehetősen furcsán zárul le, mintha Istennek jobb dolga is lenne, de ezt azért nincs kedve Ábrahám orrára kötni. Aztán jön az egész krimi Sodomában, amiben minden megvan egy jó kis 16+ akciófilmhez. Végül Lót megpattan, de az sem sikersztori, mert bár Lót sem egy mintapolgár, de a felesége még annyira sem és pikk-pakk alulról szagolja az ibolyát, már ha az kinő egy sótömbön. És persze mindezen hercehurca után Sodomának és Gomorának kampó, a benne élő bűnös banda meg csak pillog mielőtt szénné ég, hiszen minden figyelmeztetés nélkül a fejük felett dőlt el a sorsuk.

Nyilván a zsidó tanítók is látták, hogy a történet alatt inog a léc, nem véletlen, hogy már ők megírták a Sodoma 2.0-át, a javított verzíót, csak ez alkalommal tökéletes és szellemes történettel, és bizony Jónás kalandja Ninivével teológiailag, na meg pszichológiailag is nagyon helyén van. (És Babits Jónás könyve is zseniális, bár az talán inkább még v1.1)

Mi persze ismerjük a Sodoma 2.1-et, a történet keresztény - sőt lutheri (lehetetlen önmagunktól megigazulnunk) - változatát: Eszerint Isten ráér még tovább alkudozni Ábrahámmal, lemennek öt, majd három, majd két igaz emberig, Végül Isten azt is megígéri, hogy ha csak egy igazat talál, akkor is kegyelmet kap mindenki. Ezután Isten arra is ráér, hogy maga nézzen szét Sodomában, benéz a lakásokba, a hivatalokba, a kocsmákba és a sikátorokba, a templokba és a bevásárló központokba, de végül nem talál egy árva igazat sem. Ezért - ha már úgyis itt van - Isten maga ottmarad Sodomában, megszületik ácsgyerekként, tanít és szeret, és annak ellenére hogy végül gyűlöletből meglincselik, miatta mégis lehetőséget kap Sodoma a megigazulásra. Újra és újra.

képzelet feltámadás

Utóbbi hónapokban az esti kikapcsolódásunk asszonykámmal estéről-estére lényegében csak annyiból állt, hogy valami sorozat egy-egy epzódját néztük meg. Egy egész film teljesen esélytelen, Linda egyszerűen annyira elfárad estére, hogy az a 25-50 perc már a maximum, amit ébren kibír. És ezt is trükkökkel, egy kis rágcsa, kényelmetlenebb elhelyezkedés a kanapén, stb...

Lényeg a lényeg, elsősorban két trancsírsorozatot nézünk. Ja, azokat a sorozatokat nevezem így, amik minden epizódja egy szépen kikészített hullával kezdődik, melynek brutálisan legyilkolt látványát legalább egy pillanatra megmutatja a kamera. Mondjuk azt hiszem az ilyen trancsírok közül ez a kettő még nem is olyan vészes. Szóval két sorozat, két fickó, Richard Castle és Patrick Jane.

Mostanában rá szoktam világítani, hogy azt hiszem, eljött végre az én népszerűségem ideje, hála a Hobbit trilógiának. Kedves, gömbölyded, szakállas és hosszú hajú törpék, romantikus álmokkal, akik ugyanakkor férfiasan erős hősök, ráadásul nem izgatja őket a világ megmentése, csak a saját otthonuk, a szeretteik jövője és békéje a küzdelmük célja, ami valljuk be megintcsak elég szimpatikus. Plusz van belőlük egyből tizenhárom, szóval még az egyéniség számára is marad mozgástér. Hát király, nyerő leszek végre.

Ez a helyzet Castle-lel és a mentalistával is. Tulajdonképpen érdekes, hogy ilyen karakterek lehetnek a posztmodern hősök. Vége az ostoba, de mácsó szépfiúk korszakának, akiknek kikandikáló mellszörzetük, izmos hátsójuk és mindig tökéletes frizurájuk minden csinos nőt az ágyukba vonzott (Bond, Miami Vice, Baywatch, stb.). Helyette itt vannak a bizonytalan lelkületű, infantilis zsenik...

Nyilván nem véletlenül kattant rá feleségem pont ezekre a sorozatokra, érzek a karakterükben erősen rám is jellemző jegyeket (nem a zseniséget). Vagyis gondolom nem véletlenül jött pont hozzám feleségül. És igazából nekem is bejön, bár az erőszak meg a krimi része annyira nem izgat, de a háttérben húzódó kapcsolatok szappanopera szerű alakulását nagyon tudom élvezni. Szóval ha Castle meg Jane menő, akkor akár még én is az lehetek.

A leglényegesebb jellemzője mindkettőnek az infantilizmus. Teljesen gyermekded lelkek, annak minden lelkesedésével, gátlástalanságával, észrevéve a játék lehetőségét szinte minden helyzetben. A körülöttük lévő nőkből erős anyai ösztönöket váltanak ki, és azok valóban gyerekként kezelik őket, persze a fickók is saját magukat. És mintha nyomozóként elért sikerük is ebben gyökerezne. Zseniális megfigyelők, igazából nem tesznek mást, csak az apró valóság elemekből összerakva extrapolálnak egy fantázia valóságot. Pont ahogy a gyermeki képzelet a kert hátsó sarkában mesevilágot hoz létre. A diófa valójában várkastély, a faág ragyogó varázskard és én meg az öcsém hős lovagok vagyunk...

Azt hiszem Castle meg Jane varázsa is ebben van. A valóság apró elemeinek az észrevétele, megragadása, fontossá és értékessé emelése, és az ezekre épített képzelet burjánzása. Ettől leszenek zseniális nyomozók, ugyanakkor mélyen és alapvetően gyermekiek - tulajdonképpen kifejezetten infantilis pl. Poirot meg Colombo is. (Meg mondjuk a Big Bang-es srácok, egyszerre zsenik és végtelenül gyermetegek, korunk igazi hősei.)

Szeretem, amikor Jézus a gyermekeket állítja példaként elénk felnőttek elé, hogy ilyeneké a mennyek országa. Sok téren értem ezt, többféle magyarázatom van ennek a hasonlatnak az értelmezésére, de talán Castle meg Jane még egyet hozzáad ehhez a listához. És ezt nagyon jézusinak érzem. Felfedezni a kincseket a valóságban magunk körül, ajándékként tekinteni a mindennapok apró csodáira, majd ezekből újabb csodákat hozni létre lélekben a képzelet által, azt hiszem, ez valami nagyon szép emberi küldetés. Talán a gyermekké válás jézusi parancsa, a mennyek országának öröklése, a tényleges naponkénti feltámadás nem több - és nem is kevesebb - mint bátran meghaladni magunkat és a valóságot.

hit-ideológia

A lassan ipari mennyiségbe fordult Vonnegut olvasásom egyik eredménye, hogy bőven van min gondolkodnom. Egyik jellemzően ilyen kérdés, ami jó egyszerű, és amit mégis képtelen vagyok megválaszolni: Vajon hogy lehetséges, hogy a kereszténység - és egyáltalán bármilyen vallás - hagyományosan és szervesen a jobboldali gondolkodásmódhoz kötődik, míg a baloldali gondolkodásmód sajátja jellemzően az ateizmus?

Megválaszolni persze nem tudom most sem, de azért valamire mégiscsak rájöttem ezzel kapcsolatban. Dawkins egész isteni téveszméjének kiindulópontja egy egyszerű megállapítás: Ha a világtörténelemből kivonnánk azokat a háborúkat, népírtásokat és koncepciózus kegyetlenkedéseket, amiket vallási alapon követtek el, egy csodás, békés, harmónikus világot kapnánk, minimális, vagy legfeljebb a természettel összhangban lévő erőszakkal. Mindenesetre a mostaninál egy sokkal békésebb világot. És persze Dawkins eme megállapításával mélységesen egyet is kell értenünk.

Azért persze nem ilyen egyszerű ez a helyzet. Egyfajta tyúk-tojás szituáció ez, hiszen azt is jól tudjuk, hogy a vallási alapú háborúk és kegyetlenkedések hátterében szinte minden esetben súlyos politikai-hatalmi vagy gazdasági érdekek állnak, vagy "egyszerűen" bizonyos társadalmi problémák megoldására akar válasz lenni az adott struktúrális erőszak. Ennek elfogadása viszont nem mentheti fel a vallásokat, hiszen a másik oldalon kérdés, hogy lehet-e igazából hatékony, kitartó és tömeges öldöklést sikeresen lefolytatni mefelelő vallásos eufória hozzáadása nélkül. Egyszóval szerintem a vallás mégiscsak elengedhetetlen egy olajozottan jól működő diktatúrához...

Tehát az első kérdéssel kapcsolatos konklúzióm valahogy így hangzik: Ha közvetlenül az evangéliumok Jézusába vetett hit alapján tájékozódunk (szeretet-parancs, aranyszabály, egyforma értékűség, az erős felelőssége a gyengékért, stb.), akkor ebből az etikából és persze ebből a genuin Jézus hitből a hagyományosan baloldali gondolkodásmódnak kell következnie, kényszerítő szükségszerűséggel. Ezzel együtt ez a genuin Jézus-hit semmilyen tényezőt nem tud jelenteni a baloldal hatalmi növekedése számára, gyakorlatilag értéktelen. Viszont a jobboldali gondolkodásmódnak a saját sikere érdekében feltétlenül szüksége van a vallásra, a transzcendensben gyökerező megkérdőjelezhetetlen törvényeskedésre, az emberi társadalom felett álló mérce alapján megvalósítható ítélkezésre, hogy a maga tekintélyelvű rendszere olajozottan működjön.

Eddig jutottam, most éppen így látom, nyílván nem a spanyolviasz, de még meglátjuk, hátha lesz ez értelmesebb is...

ezévi locsolóversek

Ismét írtam a fiaimnak locsolóverseket. Szerintem az eredeti versek is jók lettek, de azt leszavazták. Pedig pont ebben a korban talán még viccesebbek mint később, de jó lesz ez pár év múlva is. Szóval az első változatok:

-       Teljesítendő a prehisztorikus tradícióból fakadó szótériológiát a posztmodernben nivelláló aktuális szociális konvenciókat, kérdem: Szabad-e locsolni?

-       A kapcsolatok ko-dependens populációkban valid realizálódása – ahogy a bohóchal bilaterális szimbiózisban él anemónájával – implikálja a kérdést: Szabad-e locsolni?

Elárulom, az anemónás szimbiózist Fabó olvasta valahol és napokig ismételgette.  Na jó, ezek lettek megvétózva, úgyhogy végül a kényszer szülte zseniális locsolóversem ez lett:

Nyím pumiszban kuntáltam,
fimpa sunkát tivikáltam,
el csimurkált dinbálni,
szabad-é locsálni?

átmenet

Igazság szerint nem ex nihilo születik ez a labirintus-napló, van már egy ilyen csapongó gondolatfolyamom, csak valami gond lépett fel az adott szolgáltatónál, még olvashatók a dolgaim, de írni már nem tudok hozzá valamiért...

http://labirintus.freeblog.hu/

Ott is jó sok - közel 150 - írásom megtalálható, igazán vegyes minőségben. Ha esetleg belevágnál, én mégis azt javaslom, hogy kezdd az elején, nem rohanunk sehova, mint egyfajta igazi posztmodern könyvet is lehet olvasgatni. Na várj, kikeresem, itt kezdődik: http://labirintus.freeblog.hu/archives/2005/05/10/589838/
Az írások felett a jobb sarokban van egy kis navigálási lehetőség, amivel szépen oldalról oldalra tudsz haladni. Már ha van kedved hozzá. Semmi sem muszáj, szabad vagy, tedd csak bátran azt, amit akarsz...

EDIT 2014. 01. 11.
A freeblog teljesen megszűnt. Ami rajta volt az elszállt.
A 2014. január 4-i bejegyzésemben foglalkozom a freeblogos cuccaim régészeti feltárásával.