csöndszárnyak

Közhelyes, hogy a teljes csöndben megszólal Isten.

Szerintem tényleg így van. Nemrégiben három hónapot élhettem bencés szerzetesekkel – tudom, miről beszélek. Egy dombtetőn állt a kolostor, hatalmas kerttel és erdővel körülvéve. Az egyik öreg szerzetes magyarázta el, hogy léteznek „vékony” helyek, mint az is. A mi világunkba, a templom teljes csöndjébe áthallatszik az Ő világa. És tényleg.

Mondjuk, a hangzavar sem zavart sosem. Négy gyermekem van, nem lustálkodnak, teszik a dolguk, megadják az állandó alaphangot. Feleségem pedig zenész, fagott művész és kántor. Ráadásul már egy évtizede iskolalelkész vagyok, hát a gimnázium sem a csöndről híres. Ezer gyerek nem kispálya. A beszéd, az ének, a nevetés, a rohangálás és a kiáltások, táskák, ajtók és modern zene döndülései számomra az életet hirdető kakofónia. Néha csak állok és gyönyörködöm bennük, mint az unokáira feltétel nélkül büszke nagypapa. Az én gyülekezetem és családom tele van lüktető élettel, mint valami ezer szólamban zengő, kivehetetlen Hallelúja-kórus. De ha becsukom a szemem és nagyon figyelek, végeredményben ezt is Isten hangjának hallom.

A mindennapok hullámzó hangzavarán túl mégis különleges élmény a teljes csönd megélése. És a megrendítő találkozás Vele ebben a teljes csöndben. Lelkészi életem talán legvarázslatosabb élménye egy ilyen csönd alkalma.

Még Szentendrén voltam lelkész, a templomunk építkezése a befejezéshez közelített, én látogattam meg a keresztelőt kérő családot. Mellékutcában takaros, régi parasztház, nyári verőfény elől a veranda árnyékába menekülve beszélgetünk. A szülők zavart pillantásokat váltanak, végül kibökik, hogy vajon nem lehetne egy kedves pilisi zugban, egy forrásnál a keresztelő. Alszom rá egyet – másnapra megvan a döntés, igen, legyen.

Leparkolunk Pilisszentkereszt határában, Bibliával, Luther-kabáttal és liturgikus eszközökkel a hátizsákomban, gyerekes várakozással a szívemben vágok neki a többiekkel a turistaösvénynek. A délutáni napsütés itt, a bükkfák árnyékában kifejezetten megszelídül. A finoman rezgő levelek közt átszökő sugarak táncoló fénytündérkéket vetítenek az ezüstös fatörzsekre. Aztán, a kitartó emelkedő után megérkezünk a kis völgyhöz, forráshoz. Egyből megértem, mit jelent az Isten tenyere kifejezés. Apró szentély, körben, a lejtőkön rendszertelenül elszórt, egyszerű, kopott padok a fák közt. Bár a hatalmas bükkök remegő levélkupolát borítanak fölénk, teljesen világos van. Csak a fény furcsa, tele van vele a levegő, inkább, mint valami bódító illat tölti be a kis völgyet, csak ezt a szemünk lélegzi be. Egyedül a forrás szégyellős csobogása hallatszik, de mintha ez is csak teljesebbé tenné a tökéletes csöndet.

Mind mosolygunk. Előkészülünk, csak a legszükségesebb szavak, inkább csak a tekintetünk beszél. A csecsemő nevető szemei magában az életben gyönyörködnek.

…a szent keresztség áldásában…
…ilyeneké Isten országa…
…szentek közösségét...
…gondoskodtok…
…újonnan szült…
…a Te országod…

Ámen.

Egy testvérpár, talán nyolc-tíz évesek lehetnek, fuvoláznak, beleszövik a lágy hangokat a ragadós fénybe, ezzel is csak még jobban összegubancolják a csöndet. A kicsik a gyöngyöző patakban játszanak, valami csoda folytán teljes csendben. Mind mosolygunk.

Senkinek sem jut eszébe hazamenni. Nem tudok pontosan visszaemlékezni, de mintha időtlen órákig maradtunk volna még. Másokhoz hasonlóan leülök az egyik padra a fák közt. Egy-egy ember mellém telepszik, halkan beszélgetünk. Mintha minden kicsiny szó felnyitásával valami apró csoda kerülne elő a héjából. Történetek, hihetetlen utazás, szerelem, szép halál. És ott, akkor, abban a csöndben velünk van Ő is. Egészen közel. És ha ebben egy szemernyit is kételkedne bárki, a következő percben mindenkinek egyértelművé válik a szentség.

Pillangók érkeznek. Százával. Isznak a forrásból. Néma szárnycsapásaikkal táncolnak az egész völgyben. Hófehér angyalkák mindenütt. A gyerekek kikerekedett szemmel nézik a csodát. A lepkék rászállnak a kitartott kezükre, a testükre, a fejükre. És persze a miénkre is. Mindenki megbabonázva mosolyog, nevet. A tökéletesen hangtalan szárnyalás, a pillangók törékeny szépsége az egyszerűség csodája. Vékony hely. Közelség. Jelenlét. Áldás. Kegyelmi idő – kairosz.

Lehet, hogy ezért nem zavar a mindennapok hangzavara – annak a nyári délutánnak a tökéletes csöndje kitörölhetetlenül a lelkembe fészkelődött. A csönd átható ereje azóta is ott zümmög bennem. Isten nem csak megszólalt, meg is simogatott. Szentségben. Pillangókban.