Ma ismét meghallgathattam az aranyszabály oly népszerű kritikáját: Úgy elsőre persze jól hangzik, de belegondolva rájöhetünk, hogy ez a szabály inkább veszélyes, végeredményben iszonyatosan önző, énközpontú, hiszen magamból indul ki, az én vágyaimból, kívánságaimból és igazából nem a másik emberre figyel, csak önmagamra, ami pedig bennem van arról tudjuk, hogy egy rakás trágya, csak Istenben lehetek jó, magamtól úgysem (lásd: evangélikus depresszió), pláne a kívánságaim azok, amik igazán fertők, szóval kukába az aranyszabállyal. Meg különben is csak egy szabály, mi meg az evangéliumban hiszünk, szóval minden törvény sértő, köszönjük, de nekünk aztán nem kell egy sem...
Ok, beismerem, érzelmileg - és a disszertációm révén intellektuálisan is - is elkötelezettje vagyok az aranyszabálynak, elfogult vagyok, olyannyira, hogy erősen hiszek egy olyan csodás utópiában, ahol erre az egy mondatra fel lehet építeni egy szép új világot...
Azért gondolom ezt, mert Jézus, Buddha és a többi vallás bölcse, aki megfogalmazta a maga módján ugyanezt a gondolatot, nem volt ostoba, nem véletlenül pont így fogalmaztak. Ugyanis szerintem van ebben a történetben egy remek kis dupla csavar. Igazából öt lépésben lehet értelmezni ezt az elvet:
1. Pillanatra félretéve az énközpontú önzés lehetőségét, ha az emberiség minden egyes tagja egyetlen egy napra képes lenne magáévá tenni szó szerint az aranyszabályt, és minden egyes döntésében eszerint cselekedne, egyszerűen kifordulna sarkából a világ, szerintem csodás földi mennyország köszönte be egyből, amit hatalmas fantáziával is nehéz elképzelni. De hagyjuk az álmodozást, maradjunk a valóságunk talaján, és azt így is be kell vallanunk, hogy ezen elv életünkben való alkalmazása terén sehol sem tartunk, közünk nincs hozzá, legjobbindulatú számítás szerint is ezerből egyszer vagyunk képesek belegondolni, hogy amit másokkal teszünk, az hogy is esne nekünk magunknak...
2. Namost a kritikának azért van jogalapja. Nem csak az egyértelmű perverziók és aberrációk terén igaz, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a másik is élvezi azt, ami nekem jó. Ez tagadhatatlan, egyértelmű. Fontos is, hogy eleve különbözőek vagyunk, különböző helyzetekben. Az én világom nem egészen a te világod. És ez fontos. És bizony bőven lehet példákat gyártani arra, hogy hogyan sülhet el katasztrofálisan is az aranyszabály szigorú értelemben vett alkalmazása. Mindezek ellenére továbbra is fenntartom, hogy eme elv gyakorlattá válásával a morális kérdések, az etikai problémák nagy témái, az igazán súlyos kérdések - mint a gyilkosság, háború, direkt erőszak, megalázás, kínzás, nők és a kisebbségek elnyomása, fajelmélet és rasszizmus, eugenika és abortusz, stb. - igenis egy csapásra megoldódnának világszerte.
3. De jó, vegyük komolyan a kritikát, mert ugyebár a vulkániakkal ellentétben mi nem valljuk, hogy a többség érdeke felülírja a kevesebbekét, igenis, ha benne van egy elveben, hogy lesznek olyanok, akik megszívják, akkor keresni kell jobb elvet. Akkor mi lehet a jobb elv? A mai előadóm is azt hozta ki - ahogyan sokan mások is, - hogy ez a jobb elv az empátia. Hogy nem magamból indulok ki, hanem a másikból, csak azt keresem, hogy a másiknak mi lehet a legjobb. Ez nyilván így remekül is hangzik.
Csak a nagy kérdés szerintem, hogy a gyakorlatban ez mit jelent. Ugyanis saját magammal kapcsolatban is meglehetősen bizonytalan tudok lenni, de hogy azt tudjam, hogy a másiknak igazából mi a jó, ahhoz szerintem közünk sincs. Egyszerűen nem ismerjük a másikat. És 16 év házasság (ok, tudom még nem sok), a szívem szerelme irányába fektetett rengeteg energia után is az az érzésem, hogy sosem fogok akár egyetlen embert sem teljesen megismerni, sőt egyre inkább azt érzem, hogy ez így van rendjén, és a meglepetések izgalmának örök ajándékaként kezdem értelmezni a másik ember megismerhetetlenségét.
Persze valamennyire meg lehet ismerni a másik embert, a történetét, meg szégyellhetjük magunkat a lustaságunk miatt, de a viselkedésünk mindennapi döntéseinek zuhatagában aligha van idő erre minden egyes emberrel kapcsolatban, akiknek az életére hatással vagyunk. Hiszen tudjuk, hogy elkezdeni megismerni valakit hosszú folyamat, nem szabad és nem is érdemes siettetni, pont a másikra áldozott idő teszi értékessé. Megtanulhattuk a Kis Herceg Rókájától.
4. Ezek után, ha az empátia szép elve a gyakorlatban kivitelezhetetlen marad, akkor mi marad a számunkra? Szerintem a kultúra. Ami megint alapvetően jó és fontos. Évezredek alatt kikristályosodott szabályok, amiken nem kell gondolkodnunk, hiszen látszik, hogy jól működnek, jól irányítják a mindennapi interakcióinkat. Illedelmesen köszönj az időseknek, beszélj velük tisztelettel. Engedd előre a hölgyeket. Ha vezetsz, figyelj a biciklistákra meg az út mellett focizó gyerekekre. Kaszáld szorgalmasan a parlagfüvet. Ne fújd a füstöt a kismama arcába. Ne menj biciklisgatyában operába. És nem illik egy kétkezes karddal felszállni a metróra, főleg nem illik használni is. És a többi.
A kultúra betölti a feladatát, igazából nem magamból indulok ki, hanem a másikra figyelek, vagyis ha nem is a másikat, de valami szent felsőbb elvet szépen tiszteletben tartok. A baj ezzel csak annyi, hogy iszonyatosan személytelenné válik benne a másik ember. Arctalan senkivé. A saját kis világom szükséges díszletévé. És ez az amitől Jézust meg a haverjait kiveri a hideg veríték...
5. Innentől már könnyen kitalálható a kettőscsavar: Az, hogy az aranyszabályt úgy fogalmazzák meg, hogy magunkból induljon ki, ez az egyetlen igazi módszer arra, hogy a "másik" személyes valósággá váljon. Ettől lesz a másik "ugyanolyan ember, mint én". És ez utóbbit pont azért tettem idézőjelbe, hogy egyből tisztázhassam, véletlenül sem egyformaságról van szó, hanem teljes emberi létezésről. Emberi mélységről és sokszínűségről. Így élem át a legegyszerűbb interakcióban is a másik is pont ugyanolyan komplex és végtelen világ, mint amilyen én is vagyok. Egyenrangúság, egyforma értékűség - nem egyformaság. És mindenek előtt személyesség.
Ennyi.
Én ragaszkodom az aranyszabályhoz. Hiszek is benne. Nekem tetszik úgy ahogy van. És reménykedem, hogy egyszer felnövünk hozzá. Mindannyian. Lehetőleg egyszerre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése