inkább csönd

Tudom-e, hogy az engem hallgatók mit gondolnak, hogy mit fogok mondani nekik?

Ha igen, és nem tudok mást mondani, mint amit ők tőlem amúgy is várnak, akkor jobban teszem, ha ki sem nyitom a szám...

lebensbegleitung

"Az ideális iskolalelkész a közösségépítő. [...] ...a négy karizma [közösségépítő, lelkigondozó, tudós, vezető] közül az egyik domináns, a többi pedig többé vagy kevésbe alárendelt módon érvényesül, illetve érvényesíthető. Láttuk, hogy az iskola leginkább a közösségépítő típusú lelkész szolgálatán keresztül épülhet. A többiek is tehetnek valamit a korábban megfogalmazott célért, azért tehát, hogy a nagy létszámú, sokszínű, célra irányult, átmeneti közösséget keresztény közösséggé formálják, de a közösségépítő szolgálatához képest ez részbeni, valamennyire töredékes szolgálat, amelynek végzése során a lehetséges konfliktusokra is ügyelni kell." (forrás: Csepregi András: Iskolalelkész: tanár vagy lelkész? Evangélikus Nevelés, 2012/1. szám, 84., 86. oldal)

Nyilván van igazság abban, amit András megfogalmaz. Ezzel együtt én valahogy másképpen látom ezt az ügyet. De haladjunk sorban.

Első körben nyilván az a kérdés, hogy mit értünk közösség alatt. Egy, a tagjait folyton cserélő 750 fős gimnáziumban ez különösen nehéz kérdés. Még gyülekezeti lelkészként inkább érzem ennek a jelentőségét. Ott azért egy aránylag adott embercsoport van a lelkészre bízva, akik legalább területileg és felekezet tekintetében eleve adott közös nevezőn vannak. Gyülekezeti környezetben a közösségépítésnek minimum évtizedes távlatai vannak. Nálunk a gimiben évente cserélődik a gyerekek ötöde, kb. 150 ember, négy év alatt pedig a nálunk maradó nyolcadikosokat leszámítva mindenki lecserélődik. Milyen közösség alakítható ki ilyen gyermekáramlás közepette?

A közösség kifejezés is olyan szó, ami túl sok mindent jelenthet. Az értelmezés széles skálájának van olyan része, ami a számomra is vállalható, és van olyan, ami semmi esetre sem.

Pink Floyd - Another Brick in the Wall

Ha a közösség egy uniformizált, agymosott tömeget jelent, akik egyformán csillogó szemmel csodálják a führert, egyforma egyenruhában masíroznak, ugyanazt mondják, gondolják, hiszik, átérzik a hasonlóság erejét, és így tovább, akkor ez az én számomra vállalhatatlan. Sem része nem voltam soha ilyen közösségnek, de hogy ilyet építsek, azt egyenesen visszautasítom. Nyilván sarkítom a dolgot. A hitlerjugendek köre extremitás, de a divat, a zene, a tv, a rajongás ugyanúgy képes ilyen csoportot létrehozni, ahogy túl gyakran a vallások, az egyházak is. Az iskolai környezetben pedig néha egyenesen az az érzésem, mintha ez kimondatlan, de mégis határozott célkitűzés lenne: Egyforma tananyag, egyforma elvárások, ebből pedig az következik, hogy az a kitűnő, aki semmiképpen nem tűnik ki, hanem éppen hogy tökéletesen igazodik, aki pedig kitűnik, másmilyen, nem illik a képbe, azt le kell metszeni...

Észre kell venni azt is, hogy az ilyen életközösség tulajdonképpen természetes, az egyformásításban óriási erő van. Mintha a zsigereinkben vágynánk rá, mintha valami ésszel felfoghatatlan nyugalom és biztonságérzet járná át minden porcikánkat, mintha egészen állatias ösztöneink elégülnének ki ilyen közösség tagjaként. A halrajokat (school of fish - nahát, milyen elgondolkodtató szóhasználat!) mozgató dinamika egészen lenyűgöző. Szinte eltűnik az egyed, a közösség maga válik egyetlen hatalmas behemóttá, mintha egy lény lenne - ez látszik az igazi, genuin egységnek. Számomra egyszerre csodálatos és félelmetes. De inkább az utóbbi. (Még egy példa: Peter Jackson középföldi csatáiban, amikor a tünde sereg tökéletesen összehangolt mozdulattal előrántja a fegyvereit és a nap megcsillan a többszáz egyforma páncélon, a mozinézők szíve egyszerre mélyen megdobban és egy kis kéjes sóhaj hagyja el a szájakat...)

A közösség értelmének másik véglete a találkozás. Ebben az értelemben pont a különlegességünk, az egyediség a döntő elem, és ezáltal tudjuk egymást kölcsönösen meggazdagítani a találkozások által. Egy osztályközösség például szerintem eleve ilyennek indul: Tökéletesen különböző emberek (különböző származás, neveltetés, családi állapot, lakhely, anyagi helyzet) kerülnek hirtelen egy csoportba a körülmények kényszere (beiskoláztatás) által. A nagy kérdés szerintem, hogy tudunk-e élni a lehetőséggel, hogy mindenki tanuljon mindenkitől, szigorúan megtartva egyéniségünket, vagy az iskola feladata egyforma sakkfigurákat faragni a gyerekekből... Egyszóval amennyiben a közösségépítő szerepkör ezeknek a találkozásoknak a biztosítását jelenti, ahol mindenben és mindenkiben lehet sajátos értékeket találni, ahol az egyén azt érezheti, hogy ő maga az egyediségében fontos a többieknek és a többiek egyenként fontosak az ő számára, akkor ez tökéletesen vállalható a számomra.

A közösségépítés feladatával kapcsolatban meglehetősen naiv elképzeléseim vannak. Tapasztalataim a manapság oly népszerű csapatépítés, meg humán menedzsment, meg az ilyesmik kapcsán iszonyatosan kiábrándítók. Mondjuk csak tíz évet voltam gyülekezeti lelkész, lehet nincs jogom nagy kijelentésekhez, de én nem látom és nem is értem az ilyen direkt közösségépítés lehetőségeit és távlatait. Abban viszont hiszek, hogy ha csinálsz valami minőségit, akkor annak lassanként meg lesz a gyümölcse - ha páran értelmet találnak, szívesen jönnek, jönnek majd többen is.

Ide szúrom be az egyik vesszőparipámat, ami a jelen konklúzióm számára is fontos: Mélység és minőség a mennyiséggel szemben. Ha az apró dolgokban, részletekben igazi odaadás és tartalom tud megvalósulni, akkor a közösségépítés gyümölcsként terem majd.

Nos, akkor mi is az én alternatívám? Életkövetésnek neveztem el. Azt hiszem, igazán nem is a lelkészi helyzetből, inkább az én lelkészi mivoltomból fakad. Számomra a közösség élményét mindig felülmúlta az, hogy a magam módján részese lehettem a rám bízottak különleges életszakaszainak a születéstől (keresztelő) a halálig (temetés). És persze olyan csodás életkorok, mint a gyermeki ártatlanság (gybk), érés (hittanok), az ősi rituálé, melynek során az ifjakat bemutatják a törzs véneinek és a közösség egészének (konfirmáció), az adott populáció körében a kizárólagos szaporodási közösség kinyilvánítása (esketés), adott krízishelyzetek (lelkigondozás, látogatás, kórházi látogatások), ezek és sok más esemény, mind különleges megtiszteltetés és ajándék volt a számomra.

Iskolalelkészként pedig még hangsúlyosabbnak érzem ennek az életkövetésnek a jelentőségét. Ugyanis itt alapvetően nem a teljes életút minden egyes szakasza kerül terítékre, hanem szinte kizárólag csak egyetlen aránylag szűk időszak: az iskoláskor, az érés, a kamaszodás időszaka. Óriási lehetőséget látok benne, hogy igazán csak erre koncentrálhatok, hogy ezen az egy téren kell csak igazán helytállnom, viszont itt aztán mélységekig, komolyan és igényesen.

És micsoda izgalmas életkor ez! A személyiség, az identitás kialakulása, az egyéniség önmagára találása, a szerelem és a nemiség fellángolása, az ember szellemi fogékonyságának csúcsa. Őszintén komoly megtiszteltetésnek érzem, hogy a gyermekeknek pont ebben az időszakában lehetek életkövetővé.

Természetesen egy iskolában van más is, kísérem a tanárkollégákat is, az érintett családokat, és bizony látom már, hogy a távozó tizenkettedikesek kezét is nehéz elengednem. De a magam kis apai örömébe ez mind belefér. Nagyon bízom benne, hogy lesz még pár innen gyökerező esketésem, talán ez hiányzik a gyülekezeti lelkészi szolgálatból a leginkább...

tíz

remeg a szívem
az aggodalomtól - egy
sárguló levél

(1) Kérdezés

Intellektuálhigiénia tanfolyam - 2014-es szemeszter
(klikk a korábbi fejezetekre)
Előszó



Első lecke: Kérdezés

Intellektuálhigiéniai tanfolyamunk a kérdezés (és kétkedés) fontosságával kezdődik. Ez az alap. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni a jelentőségét. Ez nem kifejezetten a mániákus kötözködést jelenti, hanem egy folytonos lelkiállapotot, egy alapkaraktert, ami az intellektuális tisztaságunk, éberségünk és hatékonyságunk feltétlenül szükséges alapköve.

A kérdező-kétkedő karakter kialakulása korosztályfüggő (és alliterál). Vagyis annak kéne lennie. Sajnos általános tapasztalatom, hogy az egészséges intellektuálhigiéniai folyamat az első fokozatok valamelyikén megreked, gyakran véglegesen.

• Kisgyermekkor. Ez az elfogadás kora, amikor a közvetlen környezet (szülők-testvérek) által kirajzolódó valóság rendszer automatikusan a gyermek sajátjává válik. Tulajdonképpen itt nincs még saját vélemény, csak a szüleinkét visszhangozzuk.
• Gyermekkor. Ez a kiegészítés kora. Szerintem itt sincs még nagy kérdés, viszont azt a valóság rendszert, amit a közvetlen környezetünkből elcsent töredékekből rakosgatunk össze, most elkezdjük szép kerek egésszé formálni. Olyan kérdésekben, ahol nem ismerjük a szüleink véleményét, ott igenis magunknak kell kiegészítgetnünk, megfoltoznunk a rendszert. Ez már egyfajta kérdezést feltételez, de ez lényegét tekintve még mindig nem több, mint hogy: Vajon erről mit mondana az anyukám?
• Serdülőkor. A lázadás kora. Szerintem a kiindulás itt is csak annyi, hogy próbára kell tenni, hogy a gyerekkori világkép nyomás alatt is kitart-e. Eleinte csak óvatosan, majd ha rákapott a gyerek az ízére, akkor egyre gyorsabban dőlnek be a stabilnak hitt létbizonyosságok. Ez az igazi kérdezés kora, amikor lépésről-lépésre mérlegre tesszük mindazt, amit kaptunk, a kereteket, határokat és falakat, amik körbevettek addig minket.
• Kamaszkor. A kétkedés kora. Itt kell, úgymond kutya kötelességünk kivétel nélkül mindent megkérdőjelezni. Nem csak az örökségünket, az elveinket, önmagunkat, hanem mindenki mást is. Minden biztos állítást le kell rombolni, a cél egy gyönyörű nagy pusztaság (szellemi tisztaság = intellektuálhigiénia) ez az. Ennek kéne a legintenzívebben intellektuális korszaknak lennie. (Ehelyett a kamaszaink készre gyártott instant valóságokat fogyasztanak teljes agyi passzivitással...) Mindenben meg lehet találni a bizonytalanságot, a relativitást, a szubjektív szempontokat, és ebben a korban meg is kell találnunk. Ez az út vezet a bölcsesség szókratészi csúcsáig, amikor rájössz végre, hogy semmit sem tudsz.
• Felnőttkor. A külső igazságok romjaitól megtisztított pusztaságban az identitás, az egyéniség, megharcolt élet és hit városát felépíteni. Nem egy nap alatt. Erre van az életünk. És ennek eszköze az agyunk. Ez az építés szerintem a legcsodálatosabb kaland, a nagy emberi kaland.

(Na, ez így hirtelen kijött, azért még párszor átolvasom, átgondolom, lesz még javítgatva.)

Kérdezés és kétkedés nélkül könnyen lehet kényelmesen élni. Ez a nehezebb út. De szerintem ezerszeresen is megéri. Valódi emberré válásunk miatt. Talán így lehetünk Imago Dei. Meg kell dolgoztatni azokat az agysejteket. Használjuk a gondolkodásunkat bátran, csodás kincsek várnak ránk...

...Húha, most megrémültem magamtól: Semmiképpen sem akarok valamiféle antropozófiát sugallni, eszem ágában sincs, nincs szó önmegváltásról vagy az ember istenítéséről. Nincsenek ígéreteim evilági vagy túlvilági sikereket illetően. Sőt, tapasztalatom szerint gondolkodó emberként meglehetős szívás ez az élet. 

Mégis azt mondom, tartozunk magunknak, teremtettségünknek, Istennek, vagyis pontosabban Isten rólunk szóló álmának ennyivel: ott az agyunk, használjuk. A használat első lépése pedig mindig a kérdezés.

Előszó

Előszó

A Cégnél nagy favorit lett a mentálhigiéniás képzés. Munkásaink kábé fele elvégezte vagy végzi ezt a képzést. Persze nem rossz dolog, bár én egyelőre kihagyom. Amennyire belelátok, az alapkoncepció, hogy szigorúan csak meghallgatjuk a lelkipászoroltat, maximum óvatos kérdésekkel visszatükrözzük rá a saját mondandóját, így segítve azt, hogy végül a saját problémáját saját maga oldja meg. Ok-ok, tudom, ez túlzott leegyszerűsítés, ez sokkal hatalmasabb tudomány ennél, de ez a koncepció így nekem bejön, nincs ezzel semmi baj. Nem is erre a képzésre vonatkozik a kritikám. Inkább csak ránk, minden lelkészre. Ugyanis szerintem legalább ennyire nagy szükségünk lenne intellektuálhigiéniai képzésre. Na, ezt hirdetem meg ezennel. Ta-da-da-dáá.

Mit jelent az intellektuálhigiénia? Alapjában véve egyszerű a koncepcióm: Lehessünk, sőt legyünk büszkék az intellektusunkra. Emberi létezésünk különlegessége, egyik nagy ajándéka a kreatív gondolkodás, használjuk hát bátran. Senkinek se kelljen szégyenkezni, ha eredeti, önálló véleménye van - és ne az legyen a büszkeség, ha minél szebben be tudunk illeszkedni adott dogmák és kegyességi irányzatok eszme- és nyelvrendszerébe. Ne az legyen a menő, ha képesek vagyunk az élet minden egyes elemét ügyesen egy előre adott prekoncepció szellemi igájába hajtani. (Persze ebből sem hiányzik az intellektuális teljesítmény.)

Az értelmünk szerintem akkor egészséges, ha képes újabbnál újabb lehetőségek megnyitására, ha távlatok tudnak kibomlani, ha a tágas horizont a szárnyalás szabadságával hívogat, és megvan bennünk a létbátorság, hogy elinduljunk ismeretlen ösvényeken és felfedezzünk járatlan utakat, olyan vidékeket, ahol ember még sosem járt...

A definíció "kissé" líraira sikerült, de talán nem véletlen, hisz a művészet pont az intellektuális szabadság kibontakozása. Ennek ellenére a szakmai kifejtésben igyekszem nagyon praktikus és racionális maradni, legyen ez tényleg tankönyvszerű. Jó munkát! :)

pastorals poetica

Vannak ugyebár a vesszőparipáim. Van jópár. Egész népes kis ménes toporzékol, majd kirúgják az istállóm falát...

Három vagy négy éve próbálok egy témát bepasszírozni a lelkészi munkaközösség előadásai közé, ha nem is az országos, de legalább a megyei ülésekre. Mivel teljes az ellenállás, a kudarcom, ezennel feladom, és a rám jellemző egoista módon én magam dolgozom fel. Neked meg végig kell olvasnod.

A probléma megfogalmazása egy (pár) egyszerű kérdéssel megfogalmazható: Mit jelent egy vallás/egyház/felekezet/gyülekezet sikere? Kicsit továbbmenve: Lehet-e itt sikerről beszélni, lehet-e egyáltalán ezt a 'siker' szót használni egyházi értelemben? Ha igen, akkor miben áll ez a siker? Min mérhető a siker?

Persze kapásból megvan a sztenderd válasz, az egyházainknak is ez válasza: Statisztika! Yey! A gyönyörű statisztika. Mi magunk is szépen beküldjük minden januárban a gyülekezeti adatokat, az istentiszteleteken és hittanórákon résztvevők számát, az úrvacsorázókat is megszámoljuk, keresztelés, konfirmáció, esketés és temetés, mind csinos létszámokká redukálódik. És ehhez hozzájön a még keményebb számadat: a bevétel, a kiadás, a banki tartalék és a költségvetés világa. Na, ez alapján aztán könnyen kristálytiszta, hogy hol robotol legtöbbet a Szentlélek... Most már valami netes felületen megy mindez, és nem tudom, de úgy képzelem, hogy a program biztos képes gombnyomásra szép színes grafikonokat készíteni. Ott aztán feketén fehéren kitűnik, hogy hol van siker és hol kudarc. Vezetőink morfondírozhatnak az adatokon. A számokból és grafikonokból aztán pedig valami felismerhetetlen hajtásokat, kacsokat és leveleket hozó stratégia kel ki.

Este, amikor a püspök bácsik végre nyugovóra térnek az ágyikójukban, akkor arról álmodnak, hogy holnap vasárnap van, és a templomokba csak jönnek az emberek, sorban, egymásután, a kis faluban és a fővárosban egyaránt, csak jönnek és jönnek, már csurig minden pad, már az állóhelyek is tele emberekkel, a templomfalak szétfeszülnek, óriási a lelkes tülekedés, végén már egymás hegyén hátán mindenki, az ablakokon folynak ki az emberek (world war z), varázsütésre bővíteni kell a templomokat, új karzatok, mellékhajó, kihangosított gyülekezeti termek nőnek ki a földből, és az emberek csak jönnek és jönnek egyre többen, szomjasak és vágyakoznak, és csak nálunk találhatnak enyhülést...

Mind tudjuk jól, hogy ez megoldható. Ha statisztika az életcél, egy egyszerű, egymondatos elvet követve bárhol, bármely gyülekezet lélekszáma látványosan felpumpálható: Csak azt mondd, amit az emberek hallani akarnak! Amit jó hallani. És ez nem feltétlen csak direkt szembedicsérést jelent (azért nagyrészt azt), ez komoly igényfelmérést, reklám-managementet, szolgáltatási profizmust...

És ez a szemlélet nem csak kisegyházaknál, szektáknál, hanem a történelmi egyházaknál is felüti a fejét. Jópáran gondolják azt, hogy a mi dolgunk a emberekben jelentkező vallásos igény kielégítése. Szolgáltató iparágazat vagyunk, a feladatunk, hogy csúcsszínvonalon biztosítsuk azt a szolgáltatási palettát, ami az állampolgárok vallásos elvárásaihoz legtökéletesebben illeszkedik. Végülis az emberek fizetnek, a pénzükért kapják meg azt, amit akarnak. És ez visszafele is igaz, ha tényleg azt kapják, akkor majd tejelnek is bőven. A rendszerváltás óta csak ezt hallgatom, hogy a 21. század lelkészének milyen profi menedzsernek kell lennie. (Mi, kontemplatívak megszívtuk, száz éve volt ránk utoljára szükség, de az sem biztos...) Ezt a céget csak így lehet/kell működtetni, a sikere pedig csodásan ragyog majd a statisztikák számértékei túlvilági fényének csillogásában.

És ennek a sikernek nyilvánvalóan a lelkész a kulcsfigurája. Ha nem dől a profit, akkor le kell váltani az alkalmatlan ügyvezető igazgatót. Ha meg dől és özönlenek az emberek, akkor bebizonyosodott, hogy a vezetőnk Istentől küldött szent ember, a feje fölött a Szentlélek galambja repked - pünkösdi lángba borulva, mert akkor már hadd szóljon! (Így készül az a bizonyos repülő sültgalamb?...)

"Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé." Jn 6,66 (hú, már az igehely is ördögi...) Héló! Ez meg hogy van? Hogy lehet? Az Isten Fia micsoda statisztikát termel? Hát ha van tökéletes gyülekezeti lelkész, akkor az nem maga Jézus, az Isten Fia, Isten maga? Akkor ez hogy történhet? Jézus épp megbukik homiletikából meg gyülekezet építésből? Az egyház sikerének mérlegelése szempontjából nem állandósult virágvasárnappá kéne lennie a jézusi karriernek? Nem kéne az Isten közvetlen szavára mindenkinek, kivétel nélkül, azonnal megtérnie, nem csak a vámszedőnek, de minden farizeusnak, főpapnak, Heródesnek és Pilátusnak, sőt magának a római császárnak is? Nem úgy kéne végződnie a sztorinak, hogy a rendkívül taszító kereszt helyett valami csodálatos, gigantikus stadiont építenek fel az emberek, ahova befér az egész emberiség, és egy hatalmas karizmatikus fesztiválon együtt hallgatjuk és dicsőítjük az Urat?

Önmagában csak az, hogy nem így alakul az evangéliumok története, óriási gyülekezetépítési, egyházvezetési, egyházpolitikai problémákat vet fel. Mert nagyon nem így alakul. Sőt, inkább ellenkezőleg. Nem csak világi, hanem egyházi, lelkipásztori szempontból is óriási kudarctörténet a kereszt. Csak a teológia tud ebből valahogy sikert kovácsolni...

Persze Jézus nem követte a nagy elvet, számára nem volt szempont, hogy azt mondja, amit az emberek szívesen hallanak. De akkor is. Ha Jézusnak nem ment mindig a szép statisztika, akkor nekem hogyan mehetne? Persze ott van az ötezer ember (ami valójában inkább tizenötezer), de aztán hová lesznek? Hol vannak az élő, zakatoló gyülekezetek?

Félreértés ne essék, a nagy létszám, a szép bevétel nem rossz dolog egy gyülekezetben, sőt remek. De ez egyszerűen nem lehet a célkitűzés! Se a konkrét lelkészi munka, sem az egyházvezetés számára.

A statisztika szerintem nem lehet a siker mércéje, semmilyen szempontból. Remélem mondanom sem kell, hogy negatívan sem! Kiürülő templom, elhaló gyülekezet, ne adj Isten felfüggesztett, az egyházból kirúgott lelkész helyzete önmagában megint csak nem igazolja, hogy az illető jó úton járt. A keresztre feszítés önmagában nem jelenti, hogy minden rossz sorsra jutott ember Krisztus. És egy másik vesszőparipámat is hagy vezessem ide a kantárjánál fogva: A rossz statisztika egyházvezetési szinten sem igazolja a kudarcokat, mint például az értelmét vesztett vasárnapi istentiszteleti rendszert, ami szenvedés a gyülekezetnek, szenvedés a lelkésznek, de csak azért is erőltetjük, sőt egyre jobban konzerváljuk...



Nos, itt abba is hagyhatnám (tudom, ideje lenne), de a nagy dekonstrukció után mégis megpróbálkoznék valami építő jellegűvel is. Ha statisztikának nincs összefüggése a sikerrel, akkor mégis mi alapján lehetne ezt mérni? Mert szerintem igenis lehet és szabad sikerről beszélni. Miért? Ez most iszonyatos nagyképű lesz, tényleg szégyellem magam érte, hogy kimondom: Mert jó lelkész vagyok és jó gyülekezeteket építettem. Úgy látom. Persze ezt mindenki elmondja magáról és ez talán rendben is van. Azt hiszem Prince mondta egy riportban, hogy a kedvenc zenéje a saját zenéje. Szerintem ezzel nincs is semmi gond a művészek esetében, nyilván olyat alkotsz, ami neked magadnak a lehető leginkább tetszik. És kell is, hogy igazi örömmel töltsön el a saját alkotásod. Talán valahogy így van ez velünk lelkészekkel is.

Szóval van három alternatívám a statisztika alapú siker-mérce helyett. Siker alatt pedig csak annyit értek, hogy igenis van olyan, hogy jó gyülekezet, jó közösség.

Az első a hagyományosan kegyes kifejezés: Jó gyülekezet az, ahol a tagok átadták életüket Jézusnak. Komolyan gondolom. Ez nagyon fontos és szép dolog. Ez az egyik legszebb emberi különlegességünk, a képességünk, hogy elváljunk önmagunktól. Csak az ember képes rá, hogy külső nézőpontból tekintsen önmagára. A kenózis krisztusi tette igazi csoda. Fontos és szép.

De rejtőzik ebben egy komoly csapda. Mert mit jelent mindez a gyakorlatban? Sajnos számtalan esetben azt látom, hogy az emberek a lelkésznek, a papnak, a prófétának, a gurunak, a vezetőnek, netán valami reklámszlogenné csupaszított vezérelvnek a kezébe teszik le az életüket. Ez pedig tragédia. Így jön létre az egyformán bégető birkanyáj, az agymosott zombik falkája, ahol nem szabad kérdezni, nem szabad gondolkodni és főleg nem szabad különbözni egymástól. A vezér mindent tud, minden válasz a birtokában van, csak vakon követni kell, és végül azt tehet az életemmel, amit akar...

Szóval Jézus tényleg csak Jézus legyen. A te Jézusod.

A második lehetséges mérce a Krisztus követők őskeresztény jellemzése: Lám, mennyire szeretik egymást! Szeretném hinni, hogy nem csak szlogen, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Az én hitemben biztosan központi helyet foglal el a szeretet, annak minden fontos teológiai folyományával együtt - kooperáció elmélet, szociális érzékenység, környezettudatosság, stb. És ez valami olyan dolog, ami tényleg nagyon tud látszani egy közösségen. Látványos.

Itt is van egy nehéz csapda. Könnyen lesz ebből a nagy gyülekezeti szeretetből látványosság, csupán csak látszat. Ismerek olyan közösségeket, ahol mindenki arcára oda van festve a bűbájos mosoly, versenyben megy az édeskedés egymással, de valójában egy kanál vízben képesek lennének megfojtani egymást. A szeretet látszata ügyesen fenntartható mesterséges módszerekkel, de az egész csak meszelt sír, profi reklámkampány, hiteltelen színjáték, ha nem jut belőle semmi a szív mélyéig.

Szóval a szeretet csak akkor igazi mérték, ha a szív mélyéről tud fakadni.

A harmadik lehetőség az én saját elképzelésem, egyfajta lelkészi ars poeticám. A tudatosság útja? Mondjuk. Sosem gondoltam, hogy nekem válaszokat kéne adnom, viszont annál komolyabban vettem a kérdezést. Kizökkenteni az embereket a világ készen kapott mintázataiból. Akkor éreztem úgy, hogy jól végzem ezt a rám bízott szolgálatot, amikor olyan embereket láttam magam körül, akik hajlandóak voltak elindulni egy olyan tudatos úton, ahol képesek feltenni maguknak a létezés nagy alapkérdéseit: Mi a jó és a rossz? Mi az életem értelme? Hol a helyem, mi a dolgom ebben a világban? Honnan jövök és merre tartok? Sosem akartam válaszokat biztosítani, de mindig ott voltam, hogy segítsek benne, hogy maguk találjanak válaszokat.

Elégedettséget éreztem, amikor azt láttam, hogy a gyülekezetemben az emberek képesek felelős döntéseket hozni és vállalni is értük a felelősséget. Amikor azt éreztem, hogy meg tudjuk látni magunkban és főleg a másikban a különlegességet, a megismételhetetlen értékeket. Felfűt minket egymás megismerésének izgalma. Sőt nyugodtan lehet akár lelkesedni is egymásért. Pont a különbözőségeink, sokszínűségünk miatt tudunk így erős közösséggé válni, ahol valamiben mindenki a legjobb, a többiek pedig akkor ott mosolyogva rá tudják bízni magunkat. És akkor egy olyan jó kis gyülekezet alakul ki, akik ezen a rögös életúton szépen egymás kezét fogva, egymást támogatva, erősítve tudnak előre menni. És itt egyáltalán nem a mennyországba menetelésről beszélek. Hanem a mindennapok gondjairól, küzdelmeiről, nagyon is konkrétan a földi életünkről.

Természetesen ez a nagy kézfogás, együtt kirándulás úgy az igazi, - giccsesen hangzik, de komolyan gondolom, - ha Jézus maga is ott van közöttünk, ő is fogja a kezünk, az ő kezét is foghatjuk. Igen, azt hiszem, ezt tudom sikernek hívni lelkészként.

Most így gondolom. Veresegyház, 2014. augusztus 4.




-----------------------------------------------
Hozzászólások (fikció):

Tisztelt Szerző Úr!

Szánalmasnak tartom a fenti hosszú írását, amivel csak azt bizonyítja, hogy a szegény olvasók türelmét és idegeit próbára téve mennyi mellébeszéléssel igyekszik elkendőzni a nyilvánvaló valóságot. A siralmas egyházi karrierjére, jogos mellőzöttségére, népszerűtlenségére lehetetlenség ilyen okoskodásokkal mentséget találni. Szánalmas, amikor emberek azzal akarják a saját kudarcaikat jó színben feltüntetni, hogy azokat szidják, akik ténylegesen látványos eredményeket tudnak felmutatni. Inkább tanulnia kéne tőlünk, hogy hogyan kell ezt jól csinálni. Mert a számok tényleg nem hazudnak. Nekem nincs mit magyaráznom, a tények (számadatok és költségvetés) beszél helyettem. Szíves figyelmébe ajánlom a gyülekezeti újságunkat, amiből megtudhatja, a pontos tényeket, ami megmutatja az én gyülekezetem sikerét.

A mi Istenünk a legerősebb vár!

Egy Tényleg Jó Lelkész

zakkanthőségfekete

Reggel kinézek az ablakon, okkély, fincsi, fülledt hőség, sima negyven fok, tombol a tombola nyár.

Akkor öltözzünk fel. Fekete cipő, fekete zokni, fekete farmer, fekete ing a ruházatom mára. Csak szerényen...

Mivel ez így nem elég, a nap folyamán még háromszor, egy-egy órára felveszek egy földig érő koromfekete kabátot. Hadd szóljon!

Éééértelmes??