lakkfény

Idebent nagyon fontos emberek egy nagyon fontos konferencia végén nagyon fontos püspöki prédikációt hallgatva szépen elmerültek az önmaguk fontosságának tudatosulásában.

Odakint a ragyogó napsütés azúrkékbe vonta a tó vizének ritmusos, mégis sohasem ismétlődő hullámait.

Idebent valami fontos üzenet szeretett volna szívekig, lélekig jutni, de már az effektor oldalán labirintusba került, a receptor méla betonfalán pedig egyszerűen szétkenődött és lecsurgott.

Odakint egy szelíd, buddha-mosolyú munkásember, egyik kezében piros bádogvödörrel, másikban ecsettel, kedvtelve kente le új lakkréteggel az épület faborítását, az ablakkereteket - elvégre hétköznap délelőtt van, ami a jelentéktelen átlagembereknek természetesen munkaidő.

Idebent a monoton liturgia dacára, titokzatos és érthetetlen módon, Valaki mégis - és ez benne a csodás - utat talált, hogy találkozzon az elkóborolt gondolatainkkal, és azokat aranyos szálakkal összefonja.

Odakint, mire bent az utolsó ámen is elhalt, a friss és makulátlan lakkréteg csillogása vett körül minket. Így történt meg velünk az, aminek belül kellett volna.

[Hommage á Kadlecsik Zoltán].

ego abscessum

A hőség bénító volt, mint hat réteg paplan egy lázas gyerekre tornyozva. Az égen szálló felhőfoszlányok képtelenek voltak tompítani a nap izgatott ragyogását. Lomha szél görgette maga előtt a kábulatot.

Talán ez okozta, hogy Ylo találkozott a tükörképével. Persze nem tükörkép, de nem is csak jelenés, nem álom, de egészen nem is valóság...

Ylo közvetlenül a part mellett, háton feküdt a sekély vízben, könyökeire támaszkodva vállai lágy doveri sziklákként emelkedtek ki a tó vizéből. Fejét hátrahajtva, csukott szemmel igyekezett kivonni a vízből bőrén keresztül a maradék hűvöset. A tó éppen csak hullámzott, tétova szeretőként még nem döntötte el, mit kezdjen ezzel a beléje merült testtel.

Álom és valóság határán billegve Ylo csak egy pillanatig nyitotta ki a szemét, hogy ezzel leadjon egy utolsó, esélytelen szavazatot a valóság mellett. Ám pillantása a saját tekintetével találkozott. Az élmény annyira zavarbaejtő volt, hogy tudata homokdűnéin kábultan szanaszét heverő gondolatai egyből éledezni kezdtek.

- Nos, mit keresek itt? - kérdezte a tükörkép, halkan, de határozottan Ylo saját hangján.

Szóval, nem egészen tükörkép, de nem jutott eszébe jobb szó. A fölötte lebegő alak arca élesen, pontosan rajzolódott ki, az orr jobb oldalán lévő anyajegy stimmelt, ott volt balra az orrától. A szeme a szemébe mélyedt.

Az arctól távolodva azonban valahogy mégsem volt valós a tükörkép. Vörösesbarna haja hullámokban terült szét az ég hátterén. Nem csak finoman és ugyanakkor valószerűtlenül hullámzott, hanem jóval hosszabbnak is tűnt. Testén ugyanaz a kétrészes, aprómintás fürdőruha, de a testarányok mintha olvadoznának, túl keskeny derék, széles combok, aprócska lábujjak. És a köldök teljes hiánya. Legalábbis látómezeje szélén, mintha így látná. Mégis biztos volt benne, hogy ez ő maga. Kétségkívül ő az, így ahogy van, nem méretarányosan, hanem annál lényegibb módon teljes az egyezés. Ez a tudat megnyugtatta.

A tükörkép a választ várta.

- Azt hiszem, elvesztettem magam. - A hangosan is kimondott szavakat a nádasban egy bakcsó szinte azonnal tolmácsolta a fajtársainak.

- Miért? Volt olyan, amikor önmagad birtokában voltál? - kérdezte vontatottan a tükörkép. A mondatvégi kérdőjel alig hallható kis bluggyanással merült el a vízben, hogy teret adjon a beálló, furcsán szálkás és érdes csendnek. Úgy néz ki, hogy a különböző természetes zajokat épp Ylo testét ölelő víz szippantotta magába, majd alapos és néma őrlés, darálás után valami megfoghatatlan és érzékelhetetlen, monoton háttérzajként engedte vissza. Mintha a feszülő hasán érezte is volna a folyamat okozta bizsergést.

- Talán olyan tényleg nem volt sosem. - formálódott a válasz Ylo gondolatai közt. - Még amikor kisgyerek voltam, akkor sem...

A fülledt némaságban egy pillanatra a gondolatok is Vigeland szoborként megmerevedtek.

- De most érzem először ezt veszteségnek.

A fölötte lebegő tükörkép szája meg sem mozdult, csak a tekintetén keresztül suttogott a tudatában.

- Nem érzékelheted önmagad.
- Ezt én is tudom... A tükörképem nem én vagyok. Az tükörkép. Más. - tűnődés, szaggatott gondolatok. - Nézhetem a kezem... de az csak a kezem... Hol vagyok én?
- Önmagadat csak elgondolhatod.
- Igen, ezt is tudom... de... valahogy így sem stimmel. Ha a kérdésemre önmagamban van a válasz, akkor mintha a válaszból fakadna a kérdés, amivel egyből értelmét is veszti...
- Akkor ne is gondolj. - Lehet, hogy a tükörkép egy haloványat sóhajtott? Eldönthetetlen. - Csak lélegezz. Nagy levegő, menjen tele az a tüdő. ... Most kifújás, szépen, lassan, teljesen... Válasz és kérdés. Kérdés és válasz...

Az utolsó szótagok elenyésztek, ahogy Ylo ismét lehunyt szemmel hagyta, hogy a lassú kilégzés vállait, fejét, arcát, egész testét elmerítse a tó vizében. Ahogy mindenestül a víz alá merült, a tudata is süllyedni kezdett. A pár centi méterekké, lomha és kitartó merüléssé vált. A tudat egyre sötétedő mélységeiből a ritkás gondolatdarabkák apró buborékokként úsztak fel a felszín felé.

Ylo a metrón utazott. A kapaszkodás közben egész csuklóját átcsúsztatta a mennyezetről lógó fogódzó résén. A műanyag megfeszült, a teste távolodni kezdett, mintha a metrókocsi padlója kezdene süllyedni. A csuklója fennakadt, nem fájdalmasan, ha akarná, ki is szabadíthatná, de feszültség a karjában minden mást letompított. A karja nyúlni kezdett, vékonyodott, mint valami gumiszalag, A növekvő feszültség végül az eszméletét is követelte.

Ylo a templompadban ült. Iszonyatosan éhes volt. Körbevették a mise kaotikus hangjai, ő pedig összegörnyedt a gyomrát facsaró görcsöktől. Szorosan becsukta a szemét, hogy nehogy elveszítse pattanásig feszült szemgolyóit. Az őt körülvevő kakofónia közepette gyomorsavat hányt a bársony térdeplőre. Fapofa aranyozott szentek érzéketlenül bámulták a magába roskadt kislányt.

Ylo a szőke fiúval lassúzott. A csupán foltokban megvilágított tornateremben, az entrópiát megjelenítően szétszórt papírdíszek közt derékig ellepte őket a mélyen búgó, ringó diszkózene. A fiú egyre közelebb hajolt, a lehelete előbb a lány homlokát, majd orrát, arcát, fülét simogatta. Végül a nyakában érezte a szőke fiú szuszogását. Egész testében megremegett, amikor a fiú mélyen és hosszan beszívta a haja illatát. Ylo a csukott szeme mögött ragyogóan virágzó akácfák árnyékába merült el. Amikor kinyitotta a szemét, tekintete egyenesen a legjobb barátnője szemével találkozott. Az a döbbent csodálkozás, a mélységes csalódás, az elsöprő fájdalom, amikor egy pillanat alatt minden összeomlik körülötted - minden benne abban a szemben.

Ylo éjszaka vezetett. Az előzősávban száguldott padlógázzal. A felhős égbolt teljes sötétségbe burkolta, csak a fényszórók visszaverődései törték meg a feketeséget. A szalagkorlát vakítóan fehér ragyogása hűségesen kísérte a száguldást. Elnyúló, lassan tekergődző fénycsík, anyagtalanná váló fotonfolyam, mint valami quantummechanika hajtotta sárkánykígyó, elsodorta Ylot a végtelenen túlra, testestül, lelkestül, autóstul. Ott már se kérdés, se válasz - se semmi.



[Hommage á Murakami Haruki]

tizenkettő

nyári éjjel a
hőség. Kutyám szemében
a mély butaság

időajándék

(Lk 7,11-17)

A mesebeli nagypapám 79 és fél éves korában halt meg. Nyugalomban, békességben, a nagy, ősi, faragott ágyban kis teste alig süppedt bele az ágyneműbe, mintha lebegne, és a párna meg a paplan csak óvatosan körbeölelné, mint két hatalmas, de gyengéd tenyér. Viszont ahogy a jól ismert, öreg arca megváltozott… Az valami döbbenetes volt. Ott álltunk az ágya körül, és nem hittünk a szemünknek…

Két nappal korábban magához hívott minket és mi szófogadóan, és persze szeretetünktől hajtva meg is jelentünk kicsi hálószobájában. Gyermekei, unokái és a két tündéri menye, áhítatos csöndben vettük körbe a hatalmas ágyat, ami elfoglalta szinte az egész szobát, szerintem többen be sem fértünk volna. Nagypapám felült, nekidőlve a fejtámlához fektetett nagypárnának, egyenként végignézett rajtunk, olyan tekintettel, mintha egy galériában a ritkán kiállított különleges műtárgyakat csodálná, majd a maga mindig különös, duruzsolóan rekedtes, mély hangján beszélni kezdett.

- Gyermekeim. Mostanában sokat gondolkodom az időről. Szeretném, ha ti is rám szánnátok egy kis időt, kérlek, hallgassatok végig.

Felesleges volt külön megkérnie, hiszen rajongtam a régi történeteiért, és tudom, hogy a többiek is így éreztek. Most mégis áthatott minket a tudat, hogy amit most hallani fogunk, az legalább a mi saját halálunkig a szívünkbe vésődik.

- Különös dolog ez az idővel… Megfoghatatlan, láthatatlan, az érzékeink vakok rá… Mégis áthat mindent, galaxisokat és bolygórendszereket ugyanúgy, mint ezt a szobát, az ablakomban a liliomot, és persze titeket, gyermekeim, vagy éppen engem. Érzékelhetetlenül, de mégis jelen van. Talán csak akkor érhetjük néha tetten, amikor a kétséges jövő egy illó pillanatban éppen átfordul a megkövesedett múltba.

- Úgy tűnik, hogy az idő általában könyörtelen – folytatta nagypapám. – Szó szerint kegyetlen. Nem kegyelmez, nincs kegyelme, nem gondolja meg magát, sem ha szépen kérjük, sem ha kétségbeesetten könyörgünk neki. Feltartóztathatatlanul telik, múlik. Kegyetlenül közelednek a határidők - itt nagypapa rámosolygott apámra -, vagy éppen nyakunkon a vizsgák - most meg a bátyám kapott egy cinkos kacsintást. – Ha kapkodva készülünk valahova, nem lassít az idő, hogy el ne késsünk. Egy nehéz dolgozat alkalmával pedig ijesztően közeledik a kicsöngetés. Ha pedig a hozzám hasonló vénember az élete végső határvidékén kóborol, akkor folyton zsugorodó horizont képében rémisztget az idő. Zakatol bennünk és körülöttünk, megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul.

- Mégis, higgyétek el gyermekeim, van az életben olyan áldott állapot, amikor kihullunk az időből, vagy talán éppen az idő szökik meg tőlünk. Vannak tökéletes pillanatok, amikben a múlt átöleli a jövőt és értelmet nyer az örökkévalóság. Nincs ebben semmi varázslat. Csak az idő elvesztésének tökéletessége. Tudjátok – megcsuklott nagypapám hagja -, meséltem már, amikor ott a hajón, azon a téli reggelen elvesztem nagyanyátok rabulejtő tekintetében. Egy pillanat volt az egész, de mégis ez maga az örökkévalóság. A 79 évem zöme viszont, mint homok folyik ki a kezemből…

- Köszönöm nektek ezt a mostani tökéletes pillanatot is. Nem érthetitek, hogy milyen nagy dolog a számomra, hogy vagytok nekem, és hogy most itt vagytok körülöttem. Egyszerűen mind gyönyörűek vagytok!... Fiaim, emlékeztek, hogy harmincegynéhány éve ugyanitt álltunk, akkor édesanyám halálos ágyánál? Emlékeztek, ő hogy csak mosolygott, potyogtak a könnyei és sorban ölelgetett minket? Ti is emlékeztek az arcára, a nevetésére? Arra a gyermeki örömre?... Szép temetése volt. Veletek együtt ültettem az olajfát a sírjára. A múlt hónapban én magam még megmetszettem, a sebeket lekentem viasszal. Majd nézzetek rá néha.

- Ifjúkoromban csodálatosan tökéletes pillanatokat kaptam az élettől édesanyámmal – mesélt tovább nagypapám. – Erről is már sokat beszéltem nektek, hogy kettesben éltünk le közel három évtizedet. Azt viszont még sosem mondtam el, hogy mitől volt olyan igazi földi mennyország ez az időszak. Nem véletlen, hogy édesanyámmal ennyi örömünk volt, hogy ennyire tudtunk gyönyörködni egymásban. Minden egyes pillanatban, amikor rám nézett, tudatosult benne, hogy az idő felfoghatatlan ajándékát kapta velem… Gyermekeim, azért nem félek a halálomtól, mert már túl vagyok rajta. Ugyanis nem voltam még nyolc éves, amikor meghaltam. Igen, így történt. Ne csodálkozzatok annyira. Vagyis tőlem nyugodtan csodálkozhattok. Nem lehet tudni, pontosan mi történt. Este rendben lefeküdtem, reggel már nem volt bennem élet. Édesanyám összetört. Borzalmas volt három évvel korábban a férjét eltemetnie, de az egyetlen kisfiát sírba tenni meghaladott minden ép ésszel felfoghatót. Az értelmetlenség elborította, belefulladt. Állítólag csak azt ismételgette, hogy „ez nem helyes”, „ez így nincs rendjén”, „ennek nem szabad megtörténnie”. A gyereknek kell a szülőjét szépen eltemetnie, ez a helyes, nem pedig fordítva…

- Édesanyám egyetlen egyszer mesélte el nekem a történetet, aznap este, amikor megkértem nagyanyátok kezét. Állítólag már a koporsóban voltam. Útban a temető felé a gyászoló város hullámzó tömege hömpölygött az úton. Az értelmetlenségben fuldokló fekete áradat. Ezzel jött szembe Isten Fia, maga a kézzelfoghatóan valóságos Isten. Egyetlen tökéletes pillanat volt az egész esemény, és az idő gyökerestül kifordult a sarkaiból. Egy érintés a koporsón, mindenki és minden megáll, lélegzet sem hallatszik, csak a vigasztaló szavak. És a kegyetlen, könyörtelen idő darabokra tört. Felébredtem és éltem.

- Édesanyám mindig azt mondta, hogy időajándékot kapott az Istentől. A velem tölthető idő ajándékát. És mi mindent megtettünk, hogy ezt kiérdemeljük. Amikor édesanyám a halála előtt az első dédunokáját is karjába vehette, igen, téged, akkor ez az időajándék csillogott a szemében. Az a tragédiával és szívszaggató fájdalommal körülvett találkozás Istennel, az akkor és ott kizökkent idő helyre rakta a helytelent és rend lett az értelmetlenség káoszában. Varázsütésre begyógyultak a sebek, fuldokló édesanyám lelkébe friss és éltető levegő hatolt. Akkor és ott mindketten életre keltünk.

Nagypapám szünetet tartott. Tekintete homályos, a semmibe réved. Végül ismét ránk emelte a szemét, megint végignézett rajtunk. Szinte suttogva folytatta:

- Azt hiszem, az emberek félreérthették az esetet. Látták az összetört özvegyasszonyt, a halott gyermeket, a gyászt és a tragédiát, látták Isten Fiát és halált legyőző csodát. Pedig nem erről szólt ez a találkozás. Hanem az időről. Az időajándékról. Erről! Rólatok. - És ekkor vékony karjait széttárva végigmutatott rajtunk, egyetlen mozdulattal az egész szobát magához ölelte.


Nagypapám lehunyta a szemét, szinte azonnal elaludt. Két nappal később én is pont ott lehettem, amikor az utolsó levegőjét vette. Az utolsó lélegzetével hihetetlenül megváltozott az arca. Mi, akik ott álltunk, nem hittünk a szemünknek. Talán csak az alkonyati fények játszottak csalóka tréfát velünk? Szívünk mélyén tudtuk, hogy nem: Tényleg egy nyolcéves forma fiúcska vonásai húzódtak nagypapám békességgel teli arcán.




Megjelent a Színek harmóniája prédikációs kötetben:
http://www.lutherkiado.hu/konyvek/183-szinek-harmoniaja-oekumenikus-igehirdetes-gyujtemeny

in memoriam Bohus Imre

Olyan pici a koporsó. Kisgyerekméretű.

Rengeteg ember. Szívszakadtak és emlékdédelgetők, magamutogatók és másikméregetők. Imre bácsi pedig ebben az érzelmi tolongásban, lökdösődésben megint ici-picire húzza össze magát. Legalább ő ne zavarjon itt senkit. Vajon hová lett a koporsó? A lapátok göröngyöket keresnek, alig lehet sírdombot összehúzni, annak is behorpad a közepe. Pedig a vaskos papkar mennydörgő hangokat igyekszik ráhalmozni.

Rendben, vegyétek a győzelmet, de most már elég is, tessék szépen hazamenni, és szeretni azt, aki ott él melletted. Én már nem megyek innen sehová, itt megtaláltok, nincs semmi baj, minden rendben. Nyugodtan foglalkozzatok a saját dolgotokkal.

Imre bácsi számomra a tisztaság ragyogó erejét jelenti. A végtelen egyszerűségében tökéletes és őszinte alázat, ami hibátlanul steril a concupiscentia legapróbb sárfröccseitől, akaratlanul is szerteáradt a környezetében. Az önmagát ízekre marcangoló kétségek, a görcsös önkritika drága árat jelentettek ezért. Azzal tarthatta fent a mindenki iránti szeretetét, kedvességét, ha a felbukkanó megvetés minden szilánkját csakis önmaga ellen tudta irányítani. Krisztusi. De kifelé az eredmény, a számunkra: csoda. Egy aprócska, csendes ember szelídségében lenyűgöző varázsa.

Csak hála van.

Örökké visszhangzik bennem a kérdés: Vajon milyen lenne a kereszténység, ha Pál apostol helyett Isten egy Bohus Imre bácsit választ tizenharmadik apostolnak? Biztos egészen más. Valami teológiai csodaország. Megvalósult evangélium. Persze, mint egyház, hamvába halnánk. De itt a szívben élne a hit. És talán ez elég is? Vallástalan kereszténység?

Mintha a világ minden önimádatát elnyelné egy eltűnő picike koporsó...

tizenegy

kedd este történt
a kétség felfalta a
csalódásomat