2016. március 23., szerda

in memoriam Bohus Imre

Olyan pici a koporsó. Kisgyerekméretű.

Rengeteg ember. Szívszakadtak és emlékdédelgetők, magamutogatók és másikméregetők. Imre bácsi pedig ebben az érzelmi tolongásban, lökdösődésben megint ici-picire húzza össze magát. Legalább ő ne zavarjon itt senkit. Vajon hová lett a koporsó? A lapátok göröngyöket keresnek, alig lehet sírdombot összehúzni, annak is behorpad a közepe. Pedig a vaskos papkar mennydörgő hangokat igyekszik ráhalmozni.

Rendben, vegyétek a győzelmet, de most már elég is, tessék szépen hazamenni, és szeretni azt, aki ott él melletted. Én már nem megyek innen sehová, itt megtaláltok, nincs semmi baj, minden rendben. Nyugodtan foglalkozzatok a saját dolgotokkal.

Imre bácsi számomra a tisztaság ragyogó erejét jelenti. A végtelen egyszerűségében tökéletes és őszinte alázat, ami hibátlanul steril a concupiscentia legapróbb sárfröccseitől, akaratlanul is szerteáradt a környezetében. Az önmagát ízekre marcangoló kétségek, a görcsös önkritika drága árat jelentettek ezért. Azzal tarthatta fent a mindenki iránti szeretetét, kedvességét, ha a felbukkanó megvetés minden szilánkját csakis önmaga ellen tudta irányítani. Krisztusi. De kifelé az eredmény, a számunkra: csoda. Egy aprócska, csendes ember szelídségében lenyűgöző varázsa.

Csak hála van.

Örökké visszhangzik bennem a kérdés: Vajon milyen lenne a kereszténység, ha Pál apostol helyett Isten egy Bohus Imre bácsit választ tizenharmadik apostolnak? Biztos egészen más. Valami teológiai csodaország. Megvalósult evangélium. Persze, mint egyház, hamvába halnánk. De itt a szívben élne a hit. És talán ez elég is? Vallástalan kereszténység?

Mintha a világ minden önimádatát elnyelné egy eltűnő picike koporsó...