2016. szeptember 23., péntek

ego abscessum

A hőség bénító volt, mint hat réteg paplan egy lázas gyerekre tornyozva. Az égen szálló felhőfoszlányok képtelenek voltak tompítani a nap izgatott ragyogását. Lomha szél görgette maga előtt a kábulatot.

Talán ez okozta, hogy Ylo találkozott a tükörképével. Persze nem tükörkép, de nem is csak jelenés, nem álom, de egészen nem is valóság...

Ylo közvetlenül a part mellett, háton feküdt a sekély vízben, könyökeire támaszkodva vállai lágy doveri sziklákként emelkedtek ki a tó vizéből. Fejét hátrahajtva, csukott szemmel igyekezett kivonni a vízből bőrén keresztül a maradék hűvöset. A tó éppen csak hullámzott, tétova szeretőként még nem döntötte el, mit kezdjen ezzel a beléje merült testtel.

Álom és valóság határán billegve Ylo csak egy pillanatig nyitotta ki a szemét, hogy ezzel leadjon egy utolsó, esélytelen szavazatot a valóság mellett. Ám pillantása a saját tekintetével találkozott. Az élmény annyira zavarbaejtő volt, hogy tudata homokdűnéin kábultan szanaszét heverő gondolatai egyből éledezni kezdtek.

- Nos, mit keresek itt? - kérdezte a tükörkép, halkan, de határozottan Ylo saját hangján.

Szóval, nem egészen tükörkép, de nem jutott eszébe jobb szó. A fölötte lebegő alak arca élesen, pontosan rajzolódott ki, az orr jobb oldalán lévő anyajegy stimmelt, ott volt balra az orrától. A szeme a szemébe mélyedt.

Az arctól távolodva azonban valahogy mégsem volt valós a tükörkép. Vörösesbarna haja hullámokban terült szét az ég hátterén. Nem csak finoman és ugyanakkor valószerűtlenül hullámzott, hanem jóval hosszabbnak is tűnt. Testén ugyanaz a kétrészes, aprómintás fürdőruha, de a testarányok mintha olvadoznának, túl keskeny derék, széles combok, aprócska lábujjak. És a köldök teljes hiánya. Legalábbis látómezeje szélén, mintha így látná. Mégis biztos volt benne, hogy ez ő maga. Kétségkívül ő az, így ahogy van, nem méretarányosan, hanem annál lényegibb módon teljes az egyezés. Ez a tudat megnyugtatta.

A tükörkép a választ várta.

- Azt hiszem, elvesztettem magam. - A hangosan is kimondott szavakat a nádasban egy bakcsó szinte azonnal tolmácsolta a fajtársainak.

- Miért? Volt olyan, amikor önmagad birtokában voltál? - kérdezte vontatottan a tükörkép. A mondatvégi kérdőjel alig hallható kis bluggyanással merült el a vízben, hogy teret adjon a beálló, furcsán szálkás és érdes csendnek. Úgy néz ki, hogy a különböző természetes zajokat épp Ylo testét ölelő víz szippantotta magába, majd alapos és néma őrlés, darálás után valami megfoghatatlan és érzékelhetetlen, monoton háttérzajként engedte vissza. Mintha a feszülő hasán érezte is volna a folyamat okozta bizsergést.

- Talán olyan tényleg nem volt sosem. - formálódott a válasz Ylo gondolatai közt. - Még amikor kisgyerek voltam, akkor sem...

A fülledt némaságban egy pillanatra a gondolatok is Vigeland szoborként megmerevedtek.

- De most érzem először ezt veszteségnek.

A fölötte lebegő tükörkép szája meg sem mozdult, csak a tekintetén keresztül suttogott a tudatában.

- Nem érzékelheted önmagad.
- Ezt én is tudom... A tükörképem nem én vagyok. Az tükörkép. Más. - tűnődés, szaggatott gondolatok. - Nézhetem a kezem... de az csak a kezem... Hol vagyok én?
- Önmagadat csak elgondolhatod.
- Igen, ezt is tudom... de... valahogy így sem stimmel. Ha a kérdésemre önmagamban van a válasz, akkor mintha a válaszból fakadna a kérdés, amivel egyből értelmét is veszti...
- Akkor ne is gondolj. - Lehet, hogy a tükörkép egy haloványat sóhajtott? Eldönthetetlen. - Csak lélegezz. Nagy levegő, menjen tele az a tüdő. ... Most kifújás, szépen, lassan, teljesen... Válasz és kérdés. Kérdés és válasz...

Az utolsó szótagok elenyésztek, ahogy Ylo ismét lehunyt szemmel hagyta, hogy a lassú kilégzés vállait, fejét, arcát, egész testét elmerítse a tó vizében. Ahogy mindenestül a víz alá merült, a tudata is süllyedni kezdett. A pár centi méterekké, lomha és kitartó merüléssé vált. A tudat egyre sötétedő mélységeiből a ritkás gondolatdarabkák apró buborékokként úsztak fel a felszín felé.

Ylo a metrón utazott. A kapaszkodás közben egész csuklóját átcsúsztatta a mennyezetről lógó fogódzó résén. A műanyag megfeszült, a teste távolodni kezdett, mintha a metrókocsi padlója kezdene süllyedni. A csuklója fennakadt, nem fájdalmasan, ha akarná, ki is szabadíthatná, de feszültség a karjában minden mást letompított. A karja nyúlni kezdett, vékonyodott, mint valami gumiszalag, A növekvő feszültség végül az eszméletét is követelte.

Ylo a templompadban ült. Iszonyatosan éhes volt. Körbevették a mise kaotikus hangjai, ő pedig összegörnyedt a gyomrát facsaró görcsöktől. Szorosan becsukta a szemét, hogy nehogy elveszítse pattanásig feszült szemgolyóit. Az őt körülvevő kakofónia közepette gyomorsavat hányt a bársony térdeplőre. Fapofa aranyozott szentek érzéketlenül bámulták a magába roskadt kislányt.

Ylo a szőke fiúval lassúzott. A csupán foltokban megvilágított tornateremben, az entrópiát megjelenítően szétszórt papírdíszek közt derékig ellepte őket a mélyen búgó, ringó diszkózene. A fiú egyre közelebb hajolt, a lehelete előbb a lány homlokát, majd orrát, arcát, fülét simogatta. Végül a nyakában érezte a szőke fiú szuszogását. Egész testében megremegett, amikor a fiú mélyen és hosszan beszívta a haja illatát. Ylo a csukott szeme mögött ragyogóan virágzó akácfák árnyékába merült el. Amikor kinyitotta a szemét, tekintete egyenesen a legjobb barátnője szemével találkozott. Az a döbbent csodálkozás, a mélységes csalódás, az elsöprő fájdalom, amikor egy pillanat alatt minden összeomlik körülötted - minden benne abban a szemben.

Ylo éjszaka vezetett. Az előzősávban száguldott padlógázzal. A felhős égbolt teljes sötétségbe burkolta, csak a fényszórók visszaverődései törték meg a feketeséget. A szalagkorlát vakítóan fehér ragyogása hűségesen kísérte a száguldást. Elnyúló, lassan tekergődző fénycsík, anyagtalanná váló fotonfolyam, mint valami quantummechanika hajtotta sárkánykígyó, elsodorta Ylot a végtelenen túlra, testestül, lelkestül, autóstul. Ott már se kérdés, se válasz - se semmi.



[Hommage á Murakami Haruki]