online eufória

Vasárnap délelőtt van. Jean-Luis Patisson és Pjotr Fjedorovics Matracz, mindketten a Kinyilatkoztatás- és Sziesztaügyi Minisztérium hivatalos flanellingjében a katedrális hátsó felében ülnek egy padsor közepén. Ragyogóan süt a késő őszi nap. A fény áttör a finom, harmónikus színekkel festett ólomüvegeken, lágyan aranyló világossággal takarva be az üres padsorokat, a kihalt templom belső terét. Kettejükön kívül egy lélek sincs a magasztos katedrálisban, mégis csak szinte suttogva szólnak egymáshoz. 

MAT: ...tulajdonképpen csak a rítus tökéletes liturgiai dekonstrukcióját éljük éppen át... Így szépen illeszkedünk is az iroda Másodlagos Irányelvéhez. (Mat széles arca még szélesebbre húzódik az elégedett mosolytól.)

PAT:  Mondjuk a szent jelenlét vitathatatlan. A fényekben és a csöndben mintha a maga tisztaságában lenne jelen. 

MAT: Ezt mondom. A szentliturgia, mint valami végtelen esemény, időt és teret áthatva, nélkülünk is történik. Ha nem lenne ilyen jó itt ücsörögni, azt mondanám, hogy menjünk, ne is zavarjuk.

PAT: Milyen szép... 

MAT: Szeretjük összekuszálni azt, ami egyszerű... nem is beszélve a rítuálék és szertartások apropóján gyakorolt megalázásokról és irgalmatlanságokról...

PAT: Akkor szerinted annál jobb, minél inkább eltűnünk innen?

MAT: Valahogy úgy.

PAT: Hm... Látod, ahogy a finom por lassú, aranyló táncot lejt a fénypászmákban?

MAT: Igen. Egész különleges. Mond valamit mulandóságról és örökkévalóságról...

PAT: Ez az. Nekünk, neked meg nekem mond valamit. Alapvetően tetszik a gondolat, hogy a tőlünk függetlenül is zajlik a szentliturgia az idők kezdetétől az idők végéig, történt mielőtt ember lett volna és történik miután nem leszünk többé. De vajon a számomra és a számodra nem csak akkor valóság, ha át is éljük? Vajon nem pont attól válnak ezek a pillanatok szentté, hogy itt ülünk és egész lényünkkel kapcsolódunk hozzá? Az istentisztelet végül benned és bennem történik, nem? Mégiscsak kellünk hozzá...

MAT: Rendben, de akkor mi itt ez az üresség?

PAT: Van gyülekezet, csak nem itt...

MAT: Tudom, otthon, ágyakban ülve, meg fotelekben, a képernyők előtt, a kibertérben...

PAT: Igazából nem tehetnek róla, jönnének, ha lehetne...

MAT: Hát nem tudom, úgy látom a sajtóból, nagyon bejött ez az online egyház, sok embernek jó az a fotel...  Tudod, érdekes kifejezés ez, hogy "gyülekezet". Összegyülekezés, megyünk egy helyre, hogy ott együtt legyünk. Ilyen szempontból tökéletesen megfelel a kibertér, nem? Mi a különbség? Hely ez is (körbeint a kezével), meg a virtuális is. Az utóbbi egyszerűbb, kényelmesebb...

PAT: Mi?...

MAT: És főleg tökéletesen steril, garantáltan vírusmentes...

PAT: Jaj, ne kezd te is...

MAT: Tudod, hogy csak évődök.

PAT: Hm... Elfogadni továbbra sem tudom, de azt hiszem értem, hogy mi lehet az oka ennek a lelkesedésnek, digitális eufóriának az online istentiszteletek és lelkészi szolgálatok terén...

MAT: Hát én érteni sem értem. Pedig mindenki hogy odavan, hogy mennyire csodás így a szolgálat, mennyi embert elér, szerte az egész világon, micsoda nézettségek, mekkora a vallási kínálat és a választási lehetőségek, és hogy ez a jövő...

PAT: ...szóval, szerintem egyszerűen az új találkozások öröme miatt van az eufória. A templomokban, az istentiszteleteken elsősorban idősek voltak jelen, esetleg gyerekek az elvétve értelmes hitoktatás miatt. Most meg az online misék túloldalán ott ülnek a középkorúak, azok a fiatalabb felnőttek, akik a legritkább esetben tették be a lábukat a templomba. A lekészeknek - és persze az egyházi vezetőknek is - jópásztor-élménye van.   

MAT: Hogyan? Mire gondolsz?

PAT: Hát ott hagynak - cserban hagynak? ez durva? - kilencvenkilencet, netmentes öregeket és gyerekeket, de cserébe megtalálnak egyet a kibertérben elveszettek közül. Az örvendezés pedig tényleg olyan mennyei, mint ahogy Ő mondja. Eufória. Online eufória.

MAT: Ezt értem, igazad lehet. Csakhogy nekem illúziónak tűnik.

PAT: A megtalálás öröme biztos valódi. Őszinte, nem kétséges.

MAT: Viszont az elveszett bárány nem igazán. Vagyis nem kerül vissza a nyájhoz. A pásztor úgy érzi, hogy megvan, felveszi a vállára, viszi haza, viszi vissza a kilencvenkilenchez - de amikor odaér, nincs a vállán senki, semmi, tapogatja, keresi, talán nem is volt... Közben a kilencvenkilenc sem annyi már, megfogyott...

PAT: Igen. Az online eufória valódi, az online gyülekezet nekem is illúziónak tűnik. A gyülekezet, az összegyülekezés szent értelmében valahogy mégsem valósul meg a kibertérben.

MAT: Már a szótól is kiráz a hideg.

PAT: Látszólag a kibertér maga a szabadság, nincsenek falak, határok, akadályok. A végtelen elvont űr. De az összegyülekezéshez nem tér kell, hanem hely. Ilyen ősi falak és mesés ablakok, oltár és padok. (Most Pat mutat körbe.) Hely, ahol van számodra hely, pont neked, pont ott a padban. Vagy legalább egy domboldal, ahol ezrek letelepedhetnek Köréje a zöld fűbe. Füves legelők, csendes vizek. Valós, körülhatárolt helyek...

MAT: Akkor most mi lesz?

PAT: Igen, ez a kérdés. A rendkívüli helyzetek kényszermegoldásai felett nem ítélkezhetünk ez biztos. De jó lenne, ha nem hazudnánk magunknak. A jövő? Igen, a jövő miatt aggódom... 

MAT: Abban megegyezhetünk, hogy olyan nem lesz soha már, mint amilyen volt.

PAT: Talán a Don Cupitt álom fog megvalósulni? 

MAT: Család-egyház...

PAT: Azt hiszem az egyház mindenkor addig ér, ameddig a Communio, a legtágabb értelemben vett szent közösség. Nehéz elképzelnem érintés nélkül, íz és korty, áldó és békességet nyújtó kéz nélkül...

Percekig hallgatnak. Az aranyló por továbbra is lomhán hullámzik a napsugarak sávjaiban. A szinte néma lélegzetvételeik nem hogy nem zavarják meg az átható csöndet, inkább csak megerősítik.

MAT: Emlékszel, amikor a gimnazistákkal a fehér világítótoronynál töltöttük azt a viharos napot?

PAT: Ühüm...

MAT: Mi van ha az online eufória közvetlenül rettegésből és szorongásból fakad? A FOBO-ra gondolok. Tudod, Fear Of Being Offline...

PAT: Lehet benne valami, de ez nagyon modern pszichológiai terminus. Az egyház meg lényegénél fogva ősi. 

MAT: Ha úgy vesszük, ha lehet beszélni online létről az internet előtti évezredekben, akkor azt az egyház tudta a magáénak. Mindig szól az ige, mindenkihez el kell jutnia, nincs ember, aki ne lenne viszonyban Istennel és az egyház az, aki ennek a viszonynak, kapcsolatnak felületet és nyelvet biztosít. Talán már a 20. század zöme ennek az offline kihullásnak a félelmével töltötte meg az egyházakat. Talán ezért jelent a láthatónál is sokkal többet, hogy végre - újra? - online lehetünk...

PAT: A világméretűség, egyetemesség egyfajta újraértelmezésének öröme lenne ez?

MAT: Mondjuk.

PAT: Hm.

MAT: ...

PAT: ...

MAT: Na, menjünk.

PAT: Igen, ideje van.

MAT: Nálad van a kulcs? Emlékszel a harangozó mennyire a lelkünkre kötötte, hogy alaposan zárjuk be magunk után a kaput. Nem lehetünk elég elővigyázatosak, mi? (vigyorog)

PAT: És visszazárjuk a csöndet önmagába. Magunkat meg kizárjuk...

Távozó lépéseik tompa visszhangja hetek múlva sem hal el teljesen, bár halkabb az ambóra szálló pille szárnysuhogásánál is.

mindenség és

Nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. (1Kor 8,6)


Tőle van a mindenség, és mi is. (őtőle - eisz auton)
Tőle van a végtelen világűr, és az apró, lehulló búzamag is.
Tőle van az évmilliók megszámlálhatatlan folyama, és a kisbabák kibuggyanó nevetése is.
Tőle van minden anyag és kémiai elem, és az aranyló pitypang is a kapunk tövében.
Tőle van minden energia és sugárzás, és tegnap éjjel a tó vizén csillogó holdfény is.
Tőle van minden hang és hullámforma, és amikor Kenny Wayne Shepherd szólózik, az is.
Tőle van maga a megmagyarázhatatlan élet, és az almafánkon minden este daloló fülemüle is.
Tőle van minden állat és növény, és még az izgága hangya is a konyhapulton.
Tőle van a világ minden pontján minden ember, és egy favela utolsó házában meghúzódó is.
Tőle van az emberek végtelen sokfélesége, bármilyen is legyen a bőrszínünk.
Tőle van minden egyes lélek, és ő is, aki a múlt héten padlóra küldött téged.
Tőle van minden álom és fantázia, és az éjjeli szekrényemen az elnyűtt Radnóti kötet is.
Tőle van a társadalom és kultúra, és amikor megfogod a kezem, az is.
Tőle van minden tudás és ismeret, és a lányom frissen sült cipójának illata is.
Tőle van szerelmem, az én mindenségem, és azt hiszem, hogy neki én is.
Tőle van minden kegyelem és irgalom, és az is, ha te végre meg tudsz nekem bocsátani.
Tőle vagy te is, és bizony, nehéz elhinni, de ő, igen, ő is.
Tőle van a hitem, hogy Tőle van a mindenség, és a gyengeségem is, hogy ezt mindenestül felfogjam és elfogadjam.

pandémia dilemma

Késő este, egy lélek sem mászkál már a mellékutcákban. A közvilágítás lámpáinak fényében láthatóvá válik a hideg, novemberi, finoman szemerkélő eső bársonyos, lomha hullása. Jean-Louis Patisson elkíséri Pjotr Fjedorovics Matraczot kutyát sétáltatni, épp egy emelkedőn kaptatnak fölfele. Mat a vastag kötött sáljába szuszog, Pat párás szemüvegén keresztül a körülötte áramló nyirkos immanenciát méregeti. A beszélgetésük hangjában mégis ott a melegség. Gubacs lelkesen hajtja a szagnyomokat az útszéli dzsumbujban.

Mat: ...Érzed az illatokat? 

Pat: Mire gondolsz? 

Mat: Kedvelem a későősz édeskés illatát, az éppen csak beinduló lebomlást... azt a határt, amikor az élet éppen átfordul a halálba...

Pat: ...ami persze csak előkészíti az élet télvégi újraéledését...

Mat: Most ez van, minek rohanni? Ez a borongós rekviem miért nem elég jó? Mindig csak a happy tavasz...

Pat: Az örök körforgásban az egyik sem lehet meg a másik nélkül, elszakíthatatlanul egymásba kapaszkodnak... 

Mat: ...Amiről itt és most legfeljebb csak nagyon közvetett tapasztalataid lehetnek. Engedd el a talajvesztett kozmikus rendszereid - nézd Gubacsot, milyen aranyos, a élvezkedik a szagorgiában. Itt és most. 

Pat: Tényleg helyes. ...Féltem a kutyád, mi van, ha mégis jön erre egy kocsi, ő meg kiszalad elé? Nem kéne megkötni?

Mat: Nem szereti a pórázt. Eltűri, elviseli, de ilyenkor láthatóan boldog.
Pat: Rendben, te tudod. Csak aggódom érte...

Mat: Tudod, ez a póráz ügy tulajdonképpen maga a pandémia dilemma, kicsiben. 

Pat: ...

Mat: Két lehetőség van. Meghagyom a kutyám szabadságát, örömét, aztán persze benne van a pakliban, hogy elmerül a szagvadászatban, kóvályog, aztán jön egy furgon és elcsapja. Ettől a sorstól aránylag biztosan meg tudom védeni, ha felteszem a pórázt. Cserébe meg agyilag megroggyan. Folyton rövid pórázon biztosan rövid úton bedilizne. Ráadásul kutya, vérében van az önfeladás - alig vennénk észre. De vajon jó ez neki?

Pat: Annyiban egyetértek, hogy nem a halál a legrosszabb, ami történhet... De azért ott van az élen... Vajon érdemes kockáztatni? 

Mat: Nyilván, ha lenne egyszerű megoldás, nem lenne dilemma...

Pat: Azért a halál elég éles küszöb ebben a történetben - azon túl a szagok utáni szabad kujtorgás esélye is megsemmisül. Szép dolog a szabadság, csak kell hozzá valaki, aki meg tudja élni. 

Mat: Lehet, hogy ez a lényeg, a megélés. Csak az számít, amikor szabad vagy... Az idő és a küszöbök elillannak, a megélt kor devalválódik.

Pat: És az esély? Az idő ad esélyt a szabadság tökéletessé váló pillanataira.

Mat: A szűk idő, a korlátozott esély pedig pont az értelmét, a megismételhetetlenségét adja a pillanatnak. Nem is "kockázat" ez... hmm... inkább egy ölelés, a halál folytonos magunkhoz ölelése...

Pat: Mi van a többiekkel körülötted? Az ő idejükről is te dönthetsz a pórázzal?

Mat: Mire gondolsz?

Pat: Gubacs rosszkor császkál ki az útra, jön a furgon, de észreveszi, elrántja a kormányt, durr, ott az oszlop és a fémkoporsó egyből be is tölti a hivatását. [Csak a foga közt suttogva.] Irtózom az autóktól...

Mat: Hm... hm...

Pat: A pórázoddal esetleg nem csak a kutyádat véded meg, hanem másokat is. Tudod, kooperáció, egymásra figyelő élet. 

Mat: Ez rendben van, de a pillangószárny történetek mindig relatívak. Nehéz azt mondani, hogy a póráz mindig kooperatív, a szabadon engedés mindig veszélyforrás. 

Pat: Mármint?

Mat: Teszem azt, felteszem a pórázt, Gubacs idétlenkedik, te pedig pont olyan szerencsétlenül esel át a lábadra tekeredő csapdán, hogy lefejeled a padkát. De mondok más forgatókönyvet is: Bözsi néni macskája nem hülye, imádja direkt hergelni Gubacsot. A kutya megkötve, a macska meg látja a tehetetlenségét, nagy peckesen átsétál az orra előtt - éa akkor jön a furgon, na meg az oszlop.

Pat: A történetek élik a maguk életét. Akkor megint csak mi marad nekünk? A jelen pillanat ugye? A carpe diem?

Mat: Valahogy úgy. 

Pat: ...

Mat: ...

Pat: Ilyenkor is jó sétálni.

Mat: Igen.

Pat: Mi egymással beszélgetünk. Gubacs meg a szagokkal.

Mat: Egy kicsit mi is a szagokkal.

Pat: Meg egy kicsit külön-külön önmagunkkal is...

Mat: ...

Pat: ...

Mat: Tudod mi érdekes?

Pat: Mi?

Mat: Azért mindig hozom magammal a pórázt...

Mindketten mosolyognak. Mennek tovább a közvilágítás fény- és árnyékfoltjain. Pat nagy levegőt vesz, lassan fújja ki. Mat valamit hümmögve dúdol. Gubacs az egyik ház előtti előkertben éppen lelkesen belehengergődzik valami kétes eredetű foltba. Roppant elégedett.

csöndszárnyak

Közhelyes, hogy a teljes csöndben megszólal Isten.

Szerintem tényleg így van. Nemrégiben három hónapot élhettem bencés szerzetesekkel – tudom, miről beszélek. Egy dombtetőn állt a kolostor, hatalmas kerttel és erdővel körülvéve. Az egyik öreg szerzetes magyarázta el, hogy léteznek „vékony” helyek, mint az is. A mi világunkba, a templom teljes csöndjébe áthallatszik az Ő világa. És tényleg.

Mondjuk, a hangzavar sem zavart sosem. Négy gyermekem van, nem lustálkodnak, teszik a dolguk, megadják az állandó alaphangot. Feleségem pedig zenész, fagott művész és kántor. Ráadásul már egy évtizede iskolalelkész vagyok, hát a gimnázium sem a csöndről híres. Ezer gyerek nem kispálya. A beszéd, az ének, a nevetés, a rohangálás és a kiáltások, táskák, ajtók és modern zene döndülései számomra az életet hirdető kakofónia. Néha csak állok és gyönyörködöm bennük, mint az unokáira feltétel nélkül büszke nagypapa. Az én gyülekezetem és családom tele van lüktető élettel, mint valami ezer szólamban zengő, kivehetetlen Hallelúja-kórus. De ha becsukom a szemem és nagyon figyelek, végeredményben ezt is Isten hangjának hallom.

A mindennapok hullámzó hangzavarán túl mégis különleges élmény a teljes csönd megélése. És a megrendítő találkozás Vele ebben a teljes csöndben. Lelkészi életem talán legvarázslatosabb élménye egy ilyen csönd alkalma.

Még Szentendrén voltam lelkész, a templomunk építkezése a befejezéshez közelített, én látogattam meg a keresztelőt kérő családot. Mellékutcában takaros, régi parasztház, nyári verőfény elől a veranda árnyékába menekülve beszélgetünk. A szülők zavart pillantásokat váltanak, végül kibökik, hogy vajon nem lehetne egy kedves pilisi zugban, egy forrásnál a keresztelő. Alszom rá egyet – másnapra megvan a döntés, igen, legyen.

Leparkolunk Pilisszentkereszt határában, Bibliával, Luther-kabáttal és liturgikus eszközökkel a hátizsákomban, gyerekes várakozással a szívemben vágok neki a többiekkel a turistaösvénynek. A délutáni napsütés itt, a bükkfák árnyékában kifejezetten megszelídül. A finoman rezgő levelek közt átszökő sugarak táncoló fénytündérkéket vetítenek az ezüstös fatörzsekre. Aztán, a kitartó emelkedő után megérkezünk a kis völgyhöz, forráshoz. Egyből megértem, mit jelent az Isten tenyere kifejezés. Apró szentély, körben, a lejtőkön rendszertelenül elszórt, egyszerű, kopott padok a fák közt. Bár a hatalmas bükkök remegő levélkupolát borítanak fölénk, teljesen világos van. Csak a fény furcsa, tele van vele a levegő, inkább, mint valami bódító illat tölti be a kis völgyet, csak ezt a szemünk lélegzi be. Egyedül a forrás szégyellős csobogása hallatszik, de mintha ez is csak teljesebbé tenné a tökéletes csöndet.

Mind mosolygunk. Előkészülünk, csak a legszükségesebb szavak, inkább csak a tekintetünk beszél. A csecsemő nevető szemei magában az életben gyönyörködnek.

…a szent keresztség áldásában…
…ilyeneké Isten országa…
…szentek közösségét...
…gondoskodtok…
…újonnan szült…
…a Te országod…

Ámen.

Egy testvérpár, talán nyolc-tíz évesek lehetnek, fuvoláznak, beleszövik a lágy hangokat a ragadós fénybe, ezzel is csak még jobban összegubancolják a csöndet. A kicsik a gyöngyöző patakban játszanak, valami csoda folytán teljes csendben. Mind mosolygunk.

Senkinek sem jut eszébe hazamenni. Nem tudok pontosan visszaemlékezni, de mintha időtlen órákig maradtunk volna még. Másokhoz hasonlóan leülök az egyik padra a fák közt. Egy-egy ember mellém telepszik, halkan beszélgetünk. Mintha minden kicsiny szó felnyitásával valami apró csoda kerülne elő a héjából. Történetek, hihetetlen utazás, szerelem, szép halál. És ott, akkor, abban a csöndben velünk van Ő is. Egészen közel. És ha ebben egy szemernyit is kételkedne bárki, a következő percben mindenkinek egyértelművé válik a szentség.

Pillangók érkeznek. Százával. Isznak a forrásból. Néma szárnycsapásaikkal táncolnak az egész völgyben. Hófehér angyalkák mindenütt. A gyerekek kikerekedett szemmel nézik a csodát. A lepkék rászállnak a kitartott kezükre, a testükre, a fejükre. És persze a miénkre is. Mindenki megbabonázva mosolyog, nevet. A tökéletesen hangtalan szárnyalás, a pillangók törékeny szépsége az egyszerűség csodája. Vékony hely. Közelség. Jelenlét. Áldás. Kegyelmi idő – kairosz.

Lehet, hogy ezért nem zavar a mindennapok hangzavara – annak a nyári délutánnak a tökéletes csöndje kitörölhetetlenül a lelkembe fészkelődött. A csönd átható ereje azóta is ott zümmög bennem. Isten nem csak megszólalt, meg is simogatott. Szentségben. Pillangókban.