Mindig zavarba ejtő számomra egy ilyen gigantikus építménnyel való szembesülés. Egyrészt persze fel vagyok háborodva az esztétikai és a tényleges seben, amit az őstermészeten ejt így az ember. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy le is nyűgöz, egyszerűen ámulatba ejt. Ez a két erő egymásnak feszül bennem. Pont mint a gát meg a víz.
Ilyenkor elemi erővel jár át a gondolat: a Bábel Tornya óta tudjuk, hogy ha képesek lennénk megérteni egymást, akkor az ember bármit véghez vihetne. Mondjuk egy 200 méter magas, 2 millió köbméter vasbetonból felépített, tökéletes ívbe hajlított fallal megtartani 200 millió köbméter vizet.
A fal tetején állva küzdöttem, hogy gyenge emberi tekintetemmel képes legyek befogni a távolságokat. Esélytelen - ez inkább sas-tekintetnek való feladat. Körülöttem égbetörő hegygerincek, mögöttem a víztömeg nagy kéksége, alattam a mélység. Idepottyantva a végtelenből a hatalmasság közepébe meglepett egy gondolat.
Azt hiszem, igazából nincs is tériszonyom - időiszonyom van.
Miért kell, hogy a tökéletes pillanat örökkévalóságát az idő kényszerítő ereje beletaszítsa a múlt mélységébe, nem hagyva maga után mást, mint az átélt teljesség egyre reszketőbb emlékképét?
Amúgy pedig nincs igazad, a fénykép pont nem az időtlenséget őrzi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése