Rawiri sír

(Elmondok egy mesét. Ez egy maori teremtéstörténet. A maorik pont a Föld átellenes pontján élnek, pontosan alattunk, vagyis az ő szemszögükből messze felettünk vannak. Ez Új-Zéland és a környező apró szigetek vidéke. Kilométerben számolva a lehető legmesszebb vannak tőlünk. Persze azt jól tudjuk, hogy ember és ember között a távolság igazából nem kilométerben mérhető, gyakran pont a legközelebbi ember van tőlünk a legmesszebb. Ugye?)

Irirangi, a maori világteremtő isten, egy lebegő kagylóhéjon ücsörgött a végtelen óceán közepén. A nap szépen sütött, és a ragyogóan kék óceán vette körül. Ameddig a szem ellátott, és azon is jóval túl, sehol nem volt semmi más: csak a nap, az ég, az óceán és Irirangi a kagylóhéjon.

Ha már világteremtő isten, akkor kéne csinálni valamit, gondolta magában Irirangi. És a saját örömére, meg hogy megtörje a végtelen óceán egyhangúságát, Irirangi kiemelt a vízből egy kis korallzátonyt, homokpadot. Hogy a szigetecske ne legyen olyan üres, Irirangi azonnal embereket is teremtett rá, formára hasonlókat, mint önmaga. Az emberek értetlenül néztek körbe, nem tudták, hogy hogyan kerültek oda, és mit keresnek ott egyáltalán. Irirangi azt akarta, hogy a teremtményei, a gyermekei, az emberek boldogok legyenek. Végülis hozzá tartoznak. Ezért gyorsan teremtett nekik árnyat adó fákat is, amiken édes gyümölcs termett. És az emberek tényleg boldogok lettek, Heverésztek az árnyékban és ették a gyümölcsöt.

Teltek múltak az évek, - ami Irirangi számára csak egy tapsolásnyi idő, - és az emberek összebarátkoztak egymással, sőt, szerelembe is estek, gyermekek is szép számmal születtek. Bár megérve a tisztes öregkort, az aggastyánok eltávoztak az életből, hamarosan mégis kicsit zsúfolt lett a kis sziget. Ahogy kevesebb lett a hely, úgy nőttek a feszültségek. Barátok hajba kaptak, szerelmesek kiabáltak, a gyerekek meg összeverekedtek. Egy nagydarab, erős férfi meg parancsolgatni kezdett a kicsiknek, vékonyaknak, gyengébbeknek. Meg is ijedt Irirangi, hogy a boldogságuk így elillant, gyorsan teremtett egy másik kis szigetet, gyümölcsfákkal, és az emberek felét szépen átköltöztette oda. Végül még madarakat is teremtett mindkét szigetre, színes tollruhájuk szépséges volt, csodásan daloltak és repkedésük gyönyörködtette a szemet. A béke és boldogság visszatért.

Gondolhatjátok, ahogy peregtek az évtizedek, újra és újra megismétlődött minden. Ahogy egyre több ember osztozott egy szigeten, egyre több lett a gond is. Az általános békét és boldogságot fokozatosan felváltotta a harag, a gyűlölet, a féltékenység és az irigység, és az erősek kegyetlenkedni kezdtek a gyengékkel. Irirangi pedig újabb szigeteket emelt ki az óceánból, elosztogatta rajtuk az embereket, a gyümölcsfák és a madarak mellé hűs forrásokat és tavakat, ámulatba ejtő sziklákat, frissítő hajnali szelet, és más ilyeneket teremtett, hogy mindig mindenki boldog lehessen. De az megint hamar elmúlt...

Irirangi jól látta, hogy az emberek öröme mindig mulandó az általa teremtett világban. A folyamatos teremtés viszont annyira lekötötte, hogy rájött, szüksége lesz segítségre. Elválasztotta tehát önmagából a fiát, Rawirit.

Rawiri álomszép kisfiú volt, Irirangi nem győzött gyönyörködni benne. Nem egyszerűen külsőleg, hanem a szabadság és a vidámság összefonódása sugárzott belőle. Rawiri rajongott a világért. Teljes erejéből rohant az aranyló homokkal borított tengerparton, majd belevetette magát a hullámok közé. A vízben a delfinekkel és teknősökkel játszott, a parton az emberekkel barátkozott. Alkonyat után pedig a tengerparton állva megfújta a hatalmas fehér kagylóból készült kürtjét, melynek mély, búgó hangja végigvisszhangzott a szigetek között.

Irirangi gyönyörködött ugyan fiában, de ahogy az felcseperedett, egyértelművé vált, hogy Rawirit egyáltalán nem izgatja apja ténykedése, és semmi kedve részt venni a teremtésben. Rawirinek ott volt a napfény, a hűs óceán, az aranyaló homokpart, a szabadság, semmi másra nem vágyott.

Irirangi semmitől sem akarta megfosztani a fiát, de mégiscsak szüksége volt rá. Így egy nap kézen fogta, és együtt végigrepültek a szigetek fölött. Irirangi megmutatta Rawirinek a világot. A sok szépség közepette Rawiri meglátta a boldogtalanságot is. Beteg gyermekét ápoló édesanya. Egy nagy teher alatt roskadó vékony emberbe belerúg egy nagyobb és erősebb, majd gúnyosan röhög. A félelemtől épp sírva fakadó kislány. Szívszaggatóan bús ének egy temetésen. Egy vérgőzös csata utáni néma csönd. Egy hurok lóg egy faágról...

Irirangi végül visszavitte Rawirit a megszokott tengerpartjára. Rawiri a könnyeivel küszködött, de a bánatát is felülmúlta a haragja, a feltámadó izzó dühe. Állt a tengerparton, és már hiába ragyogott a nap, hiába csillogott az óceán, lelkében a bánat és a harag fortyogott.

- Elvégre isten vagyok. - mondta magában. - A világot meg kell menteni önmagától. Ki más tehetné meg, mint én? Nekem kell megmentenem a világot!

Akkor Rawiri elrugaszkodott a földről, fel az égbe. Örvénylő viharfelhők vették körül, ő pedig mennydörgő hangon elkiáltotta magát:

- Legyek tűz! Legyek mennykő, villám, tűzeső!

És akkor Rawiri alászállt a földre és felperzselte a szigeteken azokat a helyeket, ahol csaták dúltak, embereket kínoztak, ahol gonosz terveket forraltak és ahol emberek pokollá tették egymás életét. A pusztítás iszonyatos volt, de azok kevesen, akik megmaradtak, azok a jók és az ártatlanok. Rémülten bújtak egymáshoz, és félelemmel telve meredtek a megperzselt világra körülöttük.

A hamuból lassan növények nőttek, fű és virágok. Lassan visszatért az élet a szigetekre. A megmaradt emberek újjáépítették a falvakat, újra megművelték a gyümölcsösöket. Az ijedtség megmaradt a szívükben, félve tekintettek fel az égre, de újrakezdék az életet. Néhány generáció múlva már az ijedtségből sem maradt semmi.

Aztán pedig, ahogy várható volt, minden rossz is újra visszatért: a harag, a gyűlölet, az irigység, az erősebbek kegyetlenkedése, félelem és rettegés. Háborúk, betegségek, a szabadság ezerféle elvesztése. Rawiri attól is megrémült, amit tett, de még inkább a kudarctól, hogy végül semmi sem változott. A tengerparton, a kedvenc helyén ült és hullámokat bámulta - de nem nyugtatta meg. A mélységes bánat, a csalódás keserűsége szépen lassan, fokozatosan megint indulattá változott benne. Ismét eljutott odáig, hogy neki kell megváltoztatnia a világot.

Akkor Rawiri megint elrugaszkodott a földről, fel az égbe. Örvénylő viharfelhők vették körül, ő pedig világot rengető hangon újra elkiáltotta magát:

- Legyek mennydörgés! Legyek földrengés, lavina, sziklaeső!

És akkor Rawiri alázuhant a földre és ahogy becsapódott, rengés rázta meg a szigeteket, sziklafalak emelkedtek ki a széttöredezett földből, amik elválasztották egymástól a háborúzókat, a gyűlölködőket. Megmászhatatlan csipkés hegygerincek tekintettek le a döbbent emberekre, akiket immár falak zártak el ellenségeiktől - egyúttal összezárva azokat, akik egymást támogatták, akik addig egy oldalon küzdöttek.

Az eredmény a megrázkódtatást követően általános örömöt és békét hozott. Egy darabig. Mert az együttélés nem egyszerű, főleg összezárva. A kis ellentétek napról napra erősödtek, míg egészen pokollá nem tették egymás életét az együvé rekesztett közösségek.

Rawiri megint csalódottan figyelte az eseményeket, és amikor kiáltások - a parancsolgatás, a rettegés, az egymásra mutogatás kiáltásai - visszhangoztak a sziklafalak közt, visszaült a tengerpartjára. Az elválasztó sziklák pedig lassan elporladtak, elhordta őket a szél. Rawiri bánata pedig örvényként kanyargott isteni lelkében, ismét az indulat lassan erősödő viharát keltve föl benne.

Végül Rawiri megint elrugaszkodott a földről, fel az égbe. Örvénylő viharfelhők vették körül, ő pedig mindent elsöprő hangon újra elkiáltotta magát:

- Legyek szélvihar! Legyek tornádó, tájfun, orkán!

És akkor Rawiri alászállt a földre, és elsöprő vihar csapott a szigetekre. A szél magával sodort mindent, felkapta az embereket is, és véletlenszerűen szanaszét, lakóhelyüktől távoli szigetekre rakta le őket. Mire elült a világot végigsöprő orkán, az emberek idegen helyeken, idegenekkel körülvéve találták magukat.

A kezdeti tanácstalanságot felváltotta a teljes újrakezdés lehetősége és öröme. Új találkozások, ismerkedések, új barátságok és szerelmek fényében az emberek hamar megtalálták a helyüket, a feladataikat. Rawiri elégedetten szemlélte mindezt, öröme végre teljesnek tűnt.

Az újrakezdések boldog korszaka sokáig tartott - de nem tartott örökké. Szépen lassan az érdekes, különleges idegenekből ismerős és idegesítő szomszédok és családtagok lettek, és lépésről lépésre visszatért minden, a harag, a gyűlölet, a féltékenység és az irigység, és az erősek kegyetlenkedései a gyengékkel.

Rawiri összeroskadt. Élettelenül gubbasztott tengerpartján, szeme csukva, már a tengert sem nézte, a parti szél egészen belepte homokkal, hosszú fekete haja szürkévé vált, apró rákok és csigák költöztek bele.

Irirangi csak annyit érzett, mintha egy koromfekete, éles kavics növekedne gyorsan a szívében. Tudta, hogy baj van, így azonnal fiához sietett. Ott találta Rawirit félig a homokba temetve, mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Akkor Irirangi kibújt világteremtő hatalmából, hogy csakis apa, illetve inkább anya lehessen. Csendesen és óvatosan odaült Rawiri mellé, a fia fejét a vállához húzta, és egészen gyöngéden simogatni kezdte. Minden mozdulattal egy kis homok pergett le Rawiriról, a csontszürkévé vált haja pedig egészen lassan kezdett visszasötétedni. De a szeme csukva maradt és egyetlen lélegzetet sem hallatott. Akkor Irirangi Rawiri fülébe suttogott:

- Hozzám tartozol!

Irirangi hangja olyan volt, mint a legkisebb forrás legördülő vízcseppje. Mint a leghatalmasabb fa legmélyebbre érő hajszálgyökerének növekedése. Mint a megtermékenyített petesejt első osztódása.

- Hozzám tartozol!

Akkor Rawiri röviden, reszketőn levegőt vett. Lélegezni kezdett. Kinyitotta a szemét, ami olyan mély és sötét kék lett, mint kristálytiszta óceán legmélye. És Rawiri sírt. Feltartóztathatatlanul kezdtek ömleni a könnyei.

A könnyekkel együtt pedig eleredt az eső. Csendes, lágy, illatos nyári eső. Mindenütt.

Az eső pedig szépen lassan átitatta a földet, életet és erőt adott fáknak és virágoknak, felüdítette a szomjazó állatokat és embereket. Ugyanakkor csendesen és szelíden feloldotta a haragot, kioltotta a gyűlöletet, elmosta a féltékenységet, felhígította az irigységet, és a kitartó esőben átázott erőszakosok kezéből a sárba hullottak a fegyverek.

Az emberek pedig kint álltak az esőben, lombos fák vagy csöpögő ereszek alól nézték a záport. És mintha kivétel nélkül mindenki szavakat hallott volna a földet érő cseppek millió, halk szívdobbanásnyi neszéből.

- Hozzám tartozol!