félrózsa

[EDIT: Nos, nem olyan lett a vége, mint terveztem. Szóval, ha belekezdtél, akkor olvasd is végig, ez most így korrekt.]

A helyzetből, amikor valaki maga alatt vágja a fát, sok minden kiderül. Ugyebár ha elvágod a törzset, ami tart téged, az ágat, amibe kapaszkodsz, abból zuhanás lesz. Lehullás a mélybe. Nem is tudod mire vagy kire esel, de tuti fájni fog. Vagy már nem is fog, ha elég magasra másztál, akkor simán kampó.

Először is a szituációnk favágója nyilván idióta, szükségtelenül teszi kockára a saját életét. Magunk alatt elvágni egy fát egészen extra akrobata mutatvány, nem kis teljesítmény, bárhogy képzelem el, ez mindenképpen trükkös manőver. Ugyanakkor, teszem azt fejmagasságban, egészen kényelmes fűrészelni. Persze itt meg nehogy megcsússzon, és a fejünk is repüljön. De elég lámer dolog a magunk alatt vágás önmagában is, ezt nem kell fokozni.

A nagy kérdés: Minek annyira felmászni? A főszereplőnk nyilván előbb mászott a magasba, csak utána kezdte el méregetni a fát, hogy hol is kéne elvágni. Hát nagyon nem mindegy a sorrend. Bizony illik már lentről megvizsgálni, eldönteni, hogy mit hol kell fűrészelni. A rálátás is jobb. Dehát emberünk előbb mászott. Ugyanis az a menő. Fent lenni a csúcson. Ki a király? Hát persze hogy az, aki a legmagasabbra mászott. Egyszer megindul az ember, már viszi tovább a lendület, meg sem áll amíg még lehet tovább is mászni. Ott fenn az igazi, lenézni mindenkire, akik szánalmas életükkel szaladgálnak a fa tövében. Nekem meg borzolja a szél a hajam, egészen az égig érek, madarak világába látogatok, kinyílik innen a világ, a távolságot mint üveggolyót megkapom, és a többi. Királyság.

És hopp, itt a kezemben a fűrész. Ha már nálam van, akkor használjuk. A csúcson vagyok, fölöttem nincs mit vágni. Fenn vagyok a csúcson, nyilván nem fogok csak úgy magamtól lejjebb menni. Marad az, hogy elvágom magam alatt... Persze így is magamtól megyek lejjebb, de ez már csak zuhanás közben villan az agyamba...

Persze mellékes kérdéseket is felvethet a szituáció. Mire kell a fa? Hideg van, kétségbeesetten be kell fűteni? Vagy belefogtunk bárkát ácsolni az özönvíz ellen (a'la nagytiszteletű Kövesdi Miklós)? Netán fogpiszkáló kell, csak szeretünk sokat faragni? A kérdés leginkább mégis az, hogy aki eddig sosem vágott fát - márpedig aki maga alatt vágja, az eddig sosem vágott - az most miért adja mégis hirtelen favágásra a fejét? Amatőrök kíméljenek. Az "először és egyben utoljára" eset tipikus példája. Mindig mondom, ha sötétek vagyunk, mint egy Luther kabát egy zárt kriptában egy felhős éjszaka, először olvasni kell egy kis szakirodalmat, vagy legalább meg kell nézni lyutyúbon, hogy a profik hogy csinálják.

Nos, így öt nap tapasztalattal a hátam mögött az az erős érzésem, hogy a Szélrózsa előre megfontolt szándékkal elkövetett kulturális öngyilkosság. (Szegény SG barátom esetében ez tuti megtörtént.) Gyönyörűen, aprólékosan megtervezve, nagy erőket mozgósítva, sok energiát és pénzt belefektetve. Mintha a vezetőség feltette volna a kérdést: Hm, vajon hogyan lehetne koncepciózusan bebizonyítani, hogy ami ízig vérig evangélikus: az szar, ami világi: az penge?

Nyilván nem voltam ott minden programon, nem ismerek mindent, de egy voltam a résztvevők közül, minden idősávban részt vettem valamin, tehát esélyes, hogy más is így járt mint én, és a számomra ez szűrődött le: A világi szakemberek és előadók mellett drasztikusan kirajzolódott az amatőrségünk kontrasztja. Mintha szándékosan úgy lettek volna összeválogatva a programok, hogy ez a kontraszt a lehető legerősebb legyen. A fórumokon (mese, tehetséggondozás) is ezt éreztem, nagyszerű szakemberektől minőségi anyagok hangzottak el, és mellékesen a kutyát sem érdekelte. (Saját műhelyemet is minősítem persze, bár végül a teológia kimaradt, csak filozofáltunk, de a maroknyi kis csoportom azt hiszem nem bánta meg ezt a velem töltött három napot.) A koncertek tekintetében volt a legerősebb az ellentét. Az esti evangélikus csúcsegyütteseink önmagukban is hagytak kívánnivalót maguk után, de az őket követő fellépők (Bohém Ragtime Jazz Band, Magashegyi Underground, Kowalsky meg a Vega) profizmusa és tehetsége mellett különösen erős volt az ellenpont...

A kanyar a sztoriban, hogy olyan remekül kitaláltam, hogy jól megkritizálom a Szélrózsát, hogy nagy egyházi nyilvánossággal hogy csinálunk magunkból hülyét, hogy vágjuk magunk alatt a fát - erre tessék, elrontották nekem a végét. Jöttek a teológusok és csináltak egy remek kis záróistentiszteletet... a szenyák! Sajnos azt kell mondanom, hogy egyszerűen csodás volt a zene, kedves, szabad és szárnyaló jazz, szelíd és közvetlen volt a liturgia, szellemes és látványos volt a papírrepülőzés, megható volt az úrvacsora - be kell vallanom, pont olyan, ami nekem nagyon bejön... A Szélrózsa utolsó perceiben odáig jutottam, hogy a szívemben halkan megpendült az evangélikus büszkeségem húrja (azt hittem rég elszakadt). És mindezt pont a teológusok csinálták, akiket alapból annyira utálni akarok, mert tombol a devalváció és a kegyeskedő ostobaság és különben is ott közölték, hogy a teológián sosem lesz rám szükség... Egyszóval: megszégyenültem.

Minden ellenkezésem dacára az az érzés mocorog bennem, hogy végülis jó volt a Szélrózsa. Vagyis tudom, hogy sok minden hibádzott, de lehet az, hogy pont ezért a végén összeállt belőle valami? Hogy a favágónk mégis remekül megúszta az önmaga alatt vágást?...

aranyozott szabálytalanság

Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.

Ma ismét meghallgathattam az aranyszabály oly népszerű kritikáját: Úgy elsőre persze jól hangzik, de belegondolva rájöhetünk, hogy ez a szabály inkább veszélyes, végeredményben iszonyatosan önző, énközpontú, hiszen magamból indul ki, az én vágyaimból, kívánságaimból és igazából nem a másik emberre figyel, csak önmagamra, ami pedig bennem van arról tudjuk, hogy egy rakás trágya, csak Istenben lehetek jó, magamtól úgysem (lásd: evangélikus depresszió), pláne a kívánságaim azok, amik igazán fertők, szóval kukába az aranyszabállyal. Meg különben is csak egy szabály, mi meg az evangéliumban hiszünk, szóval minden törvény sértő, köszönjük, de nekünk aztán nem kell egy sem...

Ok, beismerem, érzelmileg - és a disszertációm révén intellektuálisan is - is elkötelezettje vagyok az aranyszabálynak, elfogult vagyok, olyannyira, hogy erősen hiszek egy olyan csodás utópiában, ahol erre az egy mondatra fel lehet építeni egy szép új világot...

Azért gondolom ezt, mert Jézus, Buddha és a többi vallás bölcse, aki megfogalmazta a maga módján ugyanezt a gondolatot, nem volt ostoba, nem véletlenül pont így fogalmaztak. Ugyanis szerintem van ebben a történetben egy remek kis dupla csavar. Igazából öt lépésben lehet értelmezni ezt az elvet:

1. Pillanatra félretéve az énközpontú önzés lehetőségét, ha az emberiség minden egyes tagja egyetlen egy napra képes lenne magáévá tenni szó szerint az aranyszabályt, és minden egyes döntésében eszerint cselekedne, egyszerűen kifordulna sarkából a világ, szerintem csodás földi mennyország köszönte be egyből, amit hatalmas fantáziával is nehéz elképzelni. De hagyjuk az álmodozást, maradjunk a valóságunk talaján, és azt így is be kell vallanunk, hogy ezen elv életünkben való alkalmazása terén sehol sem tartunk, közünk nincs hozzá, legjobbindulatú számítás szerint is ezerből egyszer vagyunk képesek belegondolni, hogy amit másokkal teszünk, az hogy is esne nekünk magunknak...

2. Namost a kritikának azért van jogalapja. Nem csak az egyértelmű perverziók és aberrációk terén igaz, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a másik is élvezi azt, ami nekem jó. Ez tagadhatatlan, egyértelmű. Fontos is, hogy eleve különbözőek vagyunk, különböző helyzetekben. Az én világom nem egészen a te világod. És ez fontos. És bizony bőven lehet példákat gyártani arra, hogy hogyan sülhet el katasztrofálisan is az aranyszabály szigorú értelemben vett alkalmazása. Mindezek ellenére továbbra is fenntartom, hogy eme elv gyakorlattá válásával a morális kérdések, az etikai problémák nagy témái, az igazán súlyos kérdések - mint a gyilkosság, háború, direkt erőszak, megalázás, kínzás, nők és a kisebbségek elnyomása, fajelmélet és rasszizmus, eugenika és abortusz, stb. - igenis egy csapásra megoldódnának világszerte.

3. De jó, vegyük komolyan a kritikát, mert ugyebár a vulkániakkal ellentétben mi nem valljuk, hogy a többség érdeke felülírja a kevesebbekét, igenis, ha benne van egy elveben, hogy lesznek olyanok, akik megszívják, akkor keresni kell jobb elvet. Akkor mi lehet a jobb elv? A mai előadóm is azt hozta ki - ahogyan sokan mások is, - hogy ez a jobb elv az empátia. Hogy nem magamból indulok ki, hanem a másikból, csak azt keresem, hogy a másiknak mi lehet a legjobb. Ez nyilván így remekül is hangzik. 

Csak a nagy kérdés szerintem, hogy a gyakorlatban ez mit jelent. Ugyanis saját magammal kapcsolatban is meglehetősen bizonytalan tudok lenni, de hogy azt tudjam, hogy a másiknak igazából mi a jó, ahhoz szerintem közünk sincs. Egyszerűen nem ismerjük a másikat. És 16 év házasság (ok, tudom még nem sok), a szívem szerelme irányába fektetett rengeteg energia után is az az érzésem, hogy sosem fogok akár egyetlen embert sem teljesen megismerni, sőt egyre inkább azt érzem, hogy ez így van rendjén, és a meglepetések izgalmának örök ajándékaként kezdem értelmezni a másik ember megismerhetetlenségét. 

Persze valamennyire meg lehet ismerni a másik embert, a történetét, meg szégyellhetjük magunkat a lustaságunk miatt, de a viselkedésünk mindennapi döntéseinek zuhatagában aligha van idő erre minden egyes emberrel kapcsolatban, akiknek az életére hatással vagyunk. Hiszen tudjuk, hogy elkezdeni megismerni valakit hosszú folyamat, nem szabad és nem is érdemes siettetni, pont a másikra áldozott idő teszi értékessé. Megtanulhattuk a Kis Herceg Rókájától.

4. Ezek után, ha az empátia szép elve a gyakorlatban kivitelezhetetlen marad, akkor mi marad a számunkra? Szerintem a kultúra. Ami megint alapvetően jó és fontos. Évezredek alatt kikristályosodott szabályok, amiken nem kell gondolkodnunk, hiszen látszik, hogy jól működnek, jól irányítják a mindennapi interakcióinkat. Illedelmesen köszönj az időseknek, beszélj velük tisztelettel. Engedd előre a hölgyeket. Ha vezetsz, figyelj a biciklistákra meg az út mellett focizó gyerekekre. Kaszáld szorgalmasan a parlagfüvet. Ne fújd a füstöt a kismama arcába. Ne menj biciklisgatyában operába. És nem illik egy kétkezes karddal felszállni a metróra, főleg nem illik használni is. És a többi.

A kultúra betölti a feladatát, igazából nem magamból indulok ki, hanem a másikra figyelek, vagyis ha nem is a másikat, de valami szent felsőbb elvet szépen tiszteletben tartok. A baj ezzel csak annyi, hogy iszonyatosan személytelenné válik benne a másik ember. Arctalan senkivé. A saját kis világom szükséges díszletévé. És ez az amitől Jézust meg a haverjait kiveri a hideg veríték...

5. Innentől már könnyen kitalálható a kettőscsavar: Az, hogy az aranyszabályt úgy fogalmazzák meg, hogy magunkból induljon ki, ez az egyetlen igazi módszer arra, hogy a "másik" személyes valósággá váljon. Ettől lesz a másik "ugyanolyan ember, mint én". És ez utóbbit pont azért tettem idézőjelbe, hogy egyből tisztázhassam, véletlenül sem egyformaságról van szó, hanem teljes emberi létezésről. Emberi mélységről és sokszínűségről. Így élem át a legegyszerűbb interakcióban is a másik is pont ugyanolyan komplex és végtelen világ, mint amilyen én is vagyok. Egyenrangúság, egyforma értékűség - nem egyformaság. És mindenek előtt személyesség.

Ennyi.

Én ragaszkodom az aranyszabályhoz. Hiszek is benne. Nekem tetszik úgy ahogy van. És reménykedem, hogy egyszer felnövünk hozzá. Mindannyian. Lehetőleg egyszerre...

szülőnek lenni

A Timothy Green szerintem azért különleges film, mert hihetetlen szelíd végig - semmi harsány durvaság, semmi még újabb megbotránkoztató határátlépés, ami amúgy jellemző Walt Disney-re (remek példa a fikaevés témájának elhelyezése a Jégvarázsban). Szelíd jelenetek, szelíd szereplők, szelíd zene tündöklő őszi színek közepette. És bár nem nagy filozófia az egész, de el van csepegtetve benne pár csodás gondolat.

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy a létező legszebb szülői fogadalom, amit csak tenni lehet: "Most már csak új hibákat fogunk elkövetni! Teljesen újakat!"

A "Soha többé nem követek el hibát!" nyilvánvalóan nonszensz, és mint ilyen eleve értelmetlen is. De azt elhatározni, hogy amit eddig elkövettem, amiről kiderült, hogy hibáztam, amiről pontosan tudom, hogy nagy hiba volt, azt nem akarom soha többé megtenni, ez valami, ennek van értelme. Az új hibák ígérete egyrészt a tudatosság győzelme, az a remény, hogy igenis képesek vagyunk tanulni a hibáinkból, és képesek vagyunk megváltozni, hogy a régi hibákat nem ismételjük újra és újra. Másrészt pedig az egész fogadalom valóságos és élhető marad azáltal, hogy tisztában vagyunk esendőségünkkel, hogy a hibátlanság még messze elérhetetlen.

Az élet minden területén szép lehet ez a fogadalom. De azt hiszem tényleg szülőként a legfontosabb kimondani ezt.