utazás Ignóriába

... A nyolcadik napon kísérőimmel átléptük Ignória országhatárát. A harmadik településen nagy nehezen találtunk szállást, meglehetősen borsos áron, de az ellátásra nem lehetett panaszunk. Jól esett végre kényelmes ágyban álomra hajtani a fejünket, kipihenni az elmúlt napok viszontagságait. 

Már másnap, a svédasztalos reggelinél megsejtettünk valamit Ignória furcsaságaiból, de csak két nap múlva, amikor tovább indultunk az ország belseje felé, akkor értettük meg igazán, hogy milyen világba csöppentünk. A reggelinél még nem tulajdonítottunk nagy fontosságot a megfigyelt részleteknek: Az előttünk álló úr gátlástalanul a tányérjára tolta az összes kitett sült bacont, aminek amúgy egy része végül a kukában landolt. A motel lakói köszöntek egymásnak, de ezen túl semmi. A szalonnatornyos úr simán leült falni egy hölggyel szemben, aki a kis salátácskájával bajlódott. Egy másik asztalnál egy fogyókúrázóval szemben valaki egymás után tortaszeleteket tolt magába... 

De hagy kezdjem beszámolómat kivételesen a végével. Ahogy végül felfedeztük, az ország közepén van egy puszta terület, annak a közepén egy lyuk. Nem jutottunk elég közel hozzá, és az emlékeink is elég zavarosak, kísérőimmel különböző megfigyelésekre jutottunk, azóta is vitatkozunk ezen. A lyuk mindenesetre kb. 50-100 méter átmérőjű lehet, alapvetően fekete és sötét. Mind tapasztaltunk valami áramlást, befelé vagy kifelé, ebben sincs egyetértés, az pedig, hogy mi áramlott, teljesen bizonytalan.

Megfigyelésünk szerint Ignória lakosaira ez a furcsa jelenség maradandó hatást gyakorol. Semmi külső jel, tünet, elváltozás, a hatás mindössze a viselkedésükben jelenik meg, ott sem elsőre szembetűnő módon. Tulajdonképpen egyszerűen megfogalmazható: Mindenki kizárólag önmagával van elfoglalva. Izgalmasnak és döbbenetesnek találtuk kísérőimmel, hogy ilyen sarkított viselkedésmintával látszólag stabil társadalom fenttartható. 

Csak pár példa: A kávézóban vagy a buszmegállóban különböző beszélgetéseket tudtunk megfigyelni. A beszélgető felek mindig nagyon lelkesen, szenvedélyesen mesélnek magukról valamit, de a mondandójukat sosem tudják teljesen befejezni, mert a másik fél belevág és elkezdi mondani a saját történetét, amit szintén nem tud befejezni, mert az első mond egy újat. Ha az egyik beszélgető panaszkodik valamire, a másik a saját panaszával folytatja. Egyáltalán nincsenek kérdések. Vagyis néhány esetben elhangzott beszélgetésindító kérdőmondat, de a válasz érdektelennek bizonyult, sőt csak zavarónak, a kérdést természetesen a kérdező válaszolta meg. Akár sikerről, akár gondokról van szó, egyfajta egymástól független licitálássá váltak a beszélgetések.

Kísérőimmel megegyeztünk hogy célirányosan keresünk és gombkamerával rögzítünk empatikus, bármilyen szociális érzékenységet mutató cselekedetet. Az öt napos vizsgálat után elemeztük a felvételeket. Az egyiken például egy hölgy átadja a helyét egy idősebb úrnak a buszon. De alaposabb analízis után felfedeztük, hogy a högy milyen színészi tehetséggel adja elő a hősnő szerepet, sugárzik róla, hogy mekkora áldozatot hoz, majd a közönsége előtt a teljes megdicsőülés fényében tündököl - miközben persze körülötte az ég világon senkit sem érdekelt az egész jelenet. Külön érdekes utójátékként észrevettük, hogy a buszút hátralevő részében a hölgy az orrát húzogatva fintorgott, mintha helyére ülő úr kellemetlen szagot árasztana.

Gondoltuk a gyerekekre esetleg még nem hat a fekete lyuk sugárzása. De a játszótéren is hasonló tapasztalataink voltak. A beáramló gyerekek gyorsan lestoppolnak egy-egy játékot, mászókát, hintát, aztán azon elvannak, magukkal beszélgetve játszanak történeteket, amiknek ők maguk a főszereplői. Az őket kísérő anyukákkal való viszony is érdekes, az anyák gyakorlatilag cselédek, szolgák, akiket a gyerekek látszólag kedvük szerint ugráltatnak és megaláznak. Azonban az anyukák egymással való beszélgetéséből kiderül, hogy itt is a mártírszerepben rejlő egyéni megdicsőülés esete áll fenn, hiszen mindegyikük mindenki másnál nehezebb terheket visel és heroikus erőfeszítéssel hordja egydül a hátán az egész terhes családját.

Az emberek elvégzik a munkájukat, sőt láthatóan remekül, ami nyilván abból is adódik, hogy a saját munkájukat mindenki másénál értékesebbnek, fontosabbnak tartják. Tapasztaltunk egészen tragikus baleseteket, kudarcokat is, ami abból adódik, hogy mindenki arról is meg van győződve, hogy mindenhez tökéletesen ért, de ez ritkán igaz. 

A fiataloknál, a szerelem kérdésében talán a legbonyolultabb a helyzet, ezt nem is értettük meg pontosan. Jellemzően egymáshoz külsőleg-belsőleg nagyon hasonló párokkal találkoztunk, akik mintha a másikra nézve inkább saját magukban gyönyörködtek volna. Egyfajta oda-vissza licitálásnak tűntek ezek a kapcsolatok is.

Érdekesség, hogy milyen lassan vettük észre, hogy zenei vagy színházi előadások kizárólag szólistákkal működnek, nagyon szerény létszámú közönséggel, ezek is csupa olyan előadások, amikben a nézők önmagukra ismerhetnek az előadott darabokban. A sportversenyekről szinte teljes egészében hiányoznak a csapatjátékok, az egyéni versengés viszont annál erősebb, véresen komolyan vett ping-pong-, sakk- vagy futóversenyekbe botlottunk. A nézők számára mindez csak nyers szórakozást jelent, inkább valamiféle gúnyos gyönyört a vesztesek megalázó kudarcain, mint a győztesek ünneplését - azok éppen eléggé ünnepelték önmagukat...

Végül rendkívül érdekesnek találtuk, hogy ezzel az egész helyzettel mintha minden ignóriai tökéletesen tisztában lenne. Rendkívül általános, hogy a polgárok mélységesen felháborodva panaszkodnak azon, hogy mások mennyire csak magukkal vannak elfoglalva, hogy bizonyos cégek, politikusok, Ignória állami vezetői felháborító módon csak az önös érdekeik és azonnali személyes haszon mentén hoznak döntéseket. És persze mindez hogyan terheli meg az ő személyes életüket...

Közel két hónapot töltöttünk Ignória országában és még rengeteg izgalmas megfigyelést tettünk (például a vallás, az egyházak egészen döbbenetes működéséről), amiről itt most nem tudok beszámolni. Amikor végül újból útra keltünk, a határon való áthaladás közben arról beszélgettünk kísérőimmel, hogy vajon milyen jövője lehet egy ilyen társadalomnak? Hogy a jelenlegi furcsa stabilitás mennyire lehet tartós? Vajon mi történne, hogyan tudnának kezelni valamiféle globális krízishelyzetet, egy egész országot érintő katasztrófát, vagy teszemazt egy komoly járványhelyzetet? Elgondolkodva, borongós hangulatban keltünk át az Ignória határát képező lenyűgöző hegyláncolatának hágója felé vezető ösvényen, amin minden bizonnyal nem sokan jártak előttünk...