rendszeretlen

(töredék)


A szanatórium terasza szélvédett, de az égen felhők száguldoznak, a napfény néha áttör a felhők résein. Jean-Louis Patisson magas támlájú karosszékben ül, derékig egy jó meleg, zöld-piros kockás gyapjútakaróba csavarva. Pjotr Fjedorovics Matracz egy egyszerű széken gubbaszt mellette.

Pat: ...Nyilván nem önmagamért csinálom ezt az egészet. Ha ez lenne a helyzet, hagynám a csudába. Persze, ki tudja, mit hoz a jövő, jelenthet az a mű előbbre jutást az egész családomnak, anyagi biztonságot, mit tudom én. (Patisson elhallgat.)
Mat: (Szintén hallgat. Kis közös csönd.)
Pat: Ha mást nem is, de azt nagyon remélem, hogy egyfajta örökséget hagyok így a lányaimra. Valamit, amire talán ők büszkék lehetnek.
Mat: Biztosan mondhatom, a lányaid most is büszkék rád.
Pat: Nem látnak tisztán, elfogultak. Én sem látom tisztán önmagam. (Csönd.) Félek, hogy az okosok majd csak azt mondják rá, hogy egy középszerű elme értelmetlen zagyvasága. És igazuk lesz.
Mat: Nem hinném, hogy zagyvaság lenne.
Pat: De az. Sőt a zagyvasággal nincs is semmi gond. A 21. században a filozófia ne legyen már skolasztikus, strukturalista. Legyen dekonstruktív, szabadon posztmodern.
Mat: Zagyva.
Pat: Pontosan.
Mat: Pompás.
Pat: Alkatilag hajlamos vagyok a rendszerépítésre. De a rendszereim mégsem skolasztikus elefántcsont tornyok, abszolút viszonyítási pontok, amik uralják a látóhatárt. Nem masszív márvány talapzatok, amire még lenyűgözőbb konstrukciókat építhetnek az eljövendő korok.
Mat: Rendszer, de mégsem rendszer? Akkor mi?
Pat: Azért tűnnek zagyvaságnak, mert kizárólag önmagukban: értelmetlenek. Viszont kapcsolatokban, viszonyokban, találkozásokban kibomlik az értelmük. Ez a rendszereim szépsége.
Mat: Ez valami szövet, ami kanyargó mintáival összeköti a valóság elemeit?
Pat: Á, amit én csinálok csak gyermeki álmodozás..
Mat: Posztmodern játék.
Pat: Mint színes üveggolyók egy virágos réten. Hajtogatott papír forgók az öszi faleveleleket táncoltató szélben...

Csönd. Felhők és fény.