2013. szeptember 18., szerda

zárt kapu üzenete

Szerintem van egy zárt kapunak önmagában hordozott üzenete. Különösen így van ez az elveszett Paradicsom, az Éden-kert zárt kapuja esetében. Tetszik nekem ez a mesebeli kapu. Böhöm nagy kőfal, izmos, vasalt ajtószárnyak. Egyik oldalán a teremtés - szinte - érintetlen csodája, fülledt lüktetés, burjánzó élet és lenyűgöző harmónia. A másik oldalon terméketlen kősivatag, elterpeszkedő élettelenség, perzselő hőség. Szikkadt rögök, amik a túlélésért küzdő emberpár izzadtságára szomjaznak.

Az Éden-kert zárt kapuja mondani akar valamit. Csak nem mindenki ugyanazt hallja.

Vannak, akik a hiú reményeiket tápláló suttogását hallják, a soha ki nem mondott ígéreteket. Hogy Isten mégsem gondolta egészen komolyan ezt a kiűzetés ügyet. Hogy a kapu még sincs egészen zárva, hogy valahogy, egyszer még vissza lehet szökni. Nincs más teendő, csak kivárni az alkalmat. És visszatérésről álmodozó aszott emberek ülnek a kapu tövében, az idő, mint az őket körülvevő sivatag homokja, elfolyik az ujjaik közt, lényegében félig már por is, ami a porból vétetett.

És vannak, akik megértik a zárt kapu valódi mondanivalóját. Ugyanis, ahol kapu van, ott út is van, minden kapu egy úton képez akadályt, ez a kapu lényege. A zárt kapu pedig azt jelenti: erre nincs tovább. Akkor most mi van?
Akkor meg kell fordulni, háttal a zárt kapunak. Előttünk pedig kirajzolódik egy út, az út. Vannak, akiknek az Éden-kert zár kapuja azt mondja a hátuk mögül: Gyerünk, nosza, indulás! És mintha még egy gyengéd, de határozott, spirituális kezdőlökést is adna nekik. Ezek az emberek felszegik a fejüket, tekintetük végigszántja a halott sivatagot, felfedezik a lábuktól induló és a titokzatos horizontig kígyózó utat, ami végighasít a pusztaságon. Azok ott tényleg bársonyosan derengő lábnyomok?... Amikor pedig elindulnak, maguk mögött hagyva a terebélyes kőfalat, a vasba vert kaput, távolba vetett tekintetük az utat fürkészi, messze a látóhatáron mintha valami zöld integetne, igen, egyre biztosabb, ott leveleket zizegtet valami szellő, és a sivatag torokkaparóan száraz levegőjébe mintha csendes vizek illata keveredne…

Thornton Wilder briliáns regénye, A teremtés nyolcadik napja a címében azt teológiai koncepciót jeleníti meg, hogy miután Isten hét nap alatt megteremti a világot, a nyolcadik napon előáll a kérdés, hogy mi emberek mit kezdünk ezzel a világgal. Vajon eget ostromló vágyainktól hajtva katasztrofális következményekkel járó gyümölcsszaggatásba kezdünk, vagy netalán képesek vagyunk partnerekké válni Isten teremtő munkájában?

Szerintem akkor lesz a nagy emberi kaland igazán csodálatos, ha az Éden-kert zárt kapuját magunk mögött hagyva, Jézus izzó lábnyomát követve vesszük a bátorságot, hogy végigmenjünk a saját utunkon. Ez nem könnyű út, van benne küzdelem és kudarc éppen elég, de sok váratlan öröm is utunkba akad. Leginkább az a tudat, hogy a nyolcadik napnak igazán csak így van értelme. Előre haladva a magunk útján, rendes diákokként megfelelni az élet iskolájának, hogy közben mennyei Atyánk igazán apai-anyai módon büszke lehessen okos kis gyermekeire. Persze néha elbukunk, de ha nem adjuk fel, akkor nem csak ránk mosolygó Atyánk tekintete kísér a titokzatos jövőbe, hanem eszközei, partnerei is lehetünk a folyamatos teremtésben. Azt hiszem, az Éden-kert zárt kapuja erre az útra akar indítani a nyolcadik napon.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése