közlekedve tömeggel

Tegnap tömegközlekedéssel voltam Budapesten, az ezzel kapcsolatos észrevételeimet gyűjtöm össze az alábbiakban. (Pont tegnap, útközben fejeztem be Vonnegut Galápagosát, úgyhogy a következő irodalmi fordulattal állítok emléket a részleteiben zseniális, egészében meglehetősen gyenguska könyvnek:) A dolog így történt: Be lettem rendelve az üllőire, ahol fizetős a parkolás, na meg helyet sem lehet találni, nem is beszélve a rekordárvíz okozta forgalmi galibákról. Veresről busszal mentem a fővárosba, majd metróval és egy kis sétával az országos irodáig, haza pedig a metró után vonattal jöttem. Inkább vonattal, a buszon a végén már nagyon pocsékul voltam. De lássuk a tapasztalataimat:

• A tömegközlekedési eszközökön egyetlen emberrel sem találkoztam, aki rajtam kívül könyvet olvasott volna. Sem a buszon (mondjuk ott megbántam, csúnyán felkavarodott a gyomrom), sem a metrón, sem a vonaton. Az utazók 34%-a az örök standard üveges tekintettel meredünk a semmibe rutint követte, ez szerintem fix, bármely korban is utazunk. Ezek közt meglepően kevés hallgatott zenét. 12% utazott ismerőssel, ők igyekeztek a lehetőségekhez mérten párbeszédet folytatni. Közülük is különösen megejtő volt két helyes csaj a metrón, legalább az egyikük siket lehetett, ugyanis jeleléssel beszélgettek, ami a metrózás iszonyatos zajában tulajdonképpen az egyetlen gördülékeny kommunikációs lehetőségnek látszott. A fennmaradó 53% az érintőképernyős mobiltelefonjába volt beszippantva, érzéki gyengédséggel tapogatva az átjárót, amin keresztül egy másik, szebb és jobb párhuzamos valóságba lehet elmenekülni. Ja és én meg olvastam, papírra nyomtatott, a lapokat pedig kötetbe fűzött könyvet. Én is máshol jártam, Galápagoson.
• Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány korombeli, középkorú férfival találkoztam a járműveken. Az utazók kétharmadát iskolás gyerekek és fiatalok tették ki. A maradék egyharmad pedig főleg nyugdíj közeli és utáni idősekből állt, főleg a gyengébbik nemből. Az elvétve felbukkanó középkorúak is szinte kivétel nélkül hölgyek voltak. Összesen két-három korombeli férfi választotta a tömegközlekedést a környezetemben. És ugyebár jómagam is a szabályt erősítő kivétel vagyok, aki kivételesen kiszállt a mácsó kocsijából, ahol a fenekem lenyomatát viseli a vezetőülés. A sok hiányzó középkorú férfi nyilván mind épp autót vezet.
• A kosz. Az valami egészen letaglózó. És itt nem a szanaszét heverő eldobált szemétről beszélek, persze az is van mindenütt. Hanem arról a különös matériáról, ami mindent beborít. Nyilván vannak fizikai tulajdonságai, kémiai összetevője, számomra mégis a spirituális erő volt a nyilvánvalóbb, ami a koszból áradt. Ha nem is konkrét fizikai értelemben, de mégis úgy éreztem, mintha ez a mindenre rátelepedő kosz folyna, terjedne, szaporodna, ragadós nyálkájával rámászik mindenre, elnyeli a tárgyak színét és bizony betüremkedik az emberek lelkébe is, szürkeséget csempészve az arcokra, kilátástalanságot kölcsönözve a tekinteteknek...

De jó is volt hazaérni. Micsoda ereje van egy biztonságos tiszta otthonnak. Minek egyáltalán innen kimozdulni?