hét

megfoghatatlan
homok - elfolyt ujjaim
közül az idő

közlekedve tömeggel

Tegnap tömegközlekedéssel voltam Budapesten, az ezzel kapcsolatos észrevételeimet gyűjtöm össze az alábbiakban. (Pont tegnap, útközben fejeztem be Vonnegut Galápagosát, úgyhogy a következő irodalmi fordulattal állítok emléket a részleteiben zseniális, egészében meglehetősen gyenguska könyvnek:) A dolog így történt: Be lettem rendelve az üllőire, ahol fizetős a parkolás, na meg helyet sem lehet találni, nem is beszélve a rekordárvíz okozta forgalmi galibákról. Veresről busszal mentem a fővárosba, majd metróval és egy kis sétával az országos irodáig, haza pedig a metró után vonattal jöttem. Inkább vonattal, a buszon a végén már nagyon pocsékul voltam. De lássuk a tapasztalataimat:

• A tömegközlekedési eszközökön egyetlen emberrel sem találkoztam, aki rajtam kívül könyvet olvasott volna. Sem a buszon (mondjuk ott megbántam, csúnyán felkavarodott a gyomrom), sem a metrón, sem a vonaton. Az utazók 34%-a az örök standard üveges tekintettel meredünk a semmibe rutint követte, ez szerintem fix, bármely korban is utazunk. Ezek közt meglepően kevés hallgatott zenét. 12% utazott ismerőssel, ők igyekeztek a lehetőségekhez mérten párbeszédet folytatni. Közülük is különösen megejtő volt két helyes csaj a metrón, legalább az egyikük siket lehetett, ugyanis jeleléssel beszélgettek, ami a metrózás iszonyatos zajában tulajdonképpen az egyetlen gördülékeny kommunikációs lehetőségnek látszott. A fennmaradó 53% az érintőképernyős mobiltelefonjába volt beszippantva, érzéki gyengédséggel tapogatva az átjárót, amin keresztül egy másik, szebb és jobb párhuzamos valóságba lehet elmenekülni. Ja és én meg olvastam, papírra nyomtatott, a lapokat pedig kötetbe fűzött könyvet. Én is máshol jártam, Galápagoson.
• Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány korombeli, középkorú férfival találkoztam a járműveken. Az utazók kétharmadát iskolás gyerekek és fiatalok tették ki. A maradék egyharmad pedig főleg nyugdíj közeli és utáni idősekből állt, főleg a gyengébbik nemből. Az elvétve felbukkanó középkorúak is szinte kivétel nélkül hölgyek voltak. Összesen két-három korombeli férfi választotta a tömegközlekedést a környezetemben. És ugyebár jómagam is a szabályt erősítő kivétel vagyok, aki kivételesen kiszállt a mácsó kocsijából, ahol a fenekem lenyomatát viseli a vezetőülés. A sok hiányzó középkorú férfi nyilván mind épp autót vezet.
• A kosz. Az valami egészen letaglózó. És itt nem a szanaszét heverő eldobált szemétről beszélek, persze az is van mindenütt. Hanem arról a különös matériáról, ami mindent beborít. Nyilván vannak fizikai tulajdonságai, kémiai összetevője, számomra mégis a spirituális erő volt a nyilvánvalóbb, ami a koszból áradt. Ha nem is konkrét fizikai értelemben, de mégis úgy éreztem, mintha ez a mindenre rátelepedő kosz folyna, terjedne, szaporodna, ragadós nyálkájával rámászik mindenre, elnyeli a tárgyak színét és bizony betüremkedik az emberek lelkébe is, szürkeséget csempészve az arcokra, kilátástalanságot kölcsönözve a tekinteteknek...

De jó is volt hazaérni. Micsoda ereje van egy biztonságos tiszta otthonnak. Minek egyáltalán innen kimozdulni?

agancsos evangélisták

Igazi tavaszi időjárás van. Ha felhős az ég, fúj a szél, igazán vacogtató hűvös van, a következő pillanatban meg elszáguldanak a felhők, kisüt a nap, a sugarai szinte perzselnek, aztán szinte a semmiből hirtelen olyan zuhogó eső támad, hogy pár másodperc alatt bőrig ázik mindenki, akit a szabadban talál. Mi meg csak pillogunk, hogy az idő, a természet micsoda szeszélyes játékot játszik velünk.

Vasárnap reggel is ilyen hektikus időjárás közepette indultam Acsára, kihajtok a napsütésből be a zuhogó esőbe és így tovább. Ezen a reggelen átélt különös élményemhez tartozik, hogy a negyven perces úton erősen gyötrődtem. Persze megírtam a prédikációmat, de az illusztráció nagyon sötétre sikerült - egy öngyilkosság körülményeinek elmesélése, - mégis csak ezt a súlyos ügyet láttam alkalmasnak a mondanivalóm egyértelmű érzékeltetésére. De a Galga-völgye menetrendszerint lenyűgözött. Egy idő után már csak a burjánzó, lüktető zöld végtelen árnyalatait ittam magamba, ahogy a lágy lankákat és a megejtő dombokat összemaszatolta velük az esős tavasz.

Még Püspökhatvan előtt történt, északnak tartva jobbkéz felől a dombtetőn húzódó erdőszél és a domboldali szántóföldek egy rét zöldellő háromszögét fogják körül. Ezen a tisztáson legelészett négy szarvas. Igazi fickó banda volt, ahogy lelassítottam ámulatomban - legalább megúszva pár kátyut - mind a négyen, megszakítva a reggelizést, felemelték a fejüket, megbámulták az őket bámulót, szépen ívelő agancsaik méltóságteljes koronái bevitték az utolsó sorozatot lenyűgözöttségemnek. K.O. A szívtől szívig ható evangéliumről akartam valamit ügyetlenkedni, erre mint valami jelenés, feltűnnek ezek az agancsos evangélisták, és kiosztanak egy esztétikai-spirituális maflást.

Ugyanis érdekes dolog ez az agancsokkal. Hogy is mondjam, szép-szép, de tulajdonképpen, igazából meglehetősen ostoba húzás. Úgy értem a fajfenntartásért hozott túl nagy áldozat a létfenntartás oltárán. A haszna legfeljebb a párzási időszakban van, dehát ott sem egyértelmű a dolog. A küzdelmek során az agancsokkal megsebesíthetik egymást, hiába a gyengébb - vagyis az éppen akkor vesztes - kiszelektálódása, a halál igazából nem jó a populációnak. Ráadásul olyan sztorikat is tudunk, hogy két szarvasnak úgy összeakadt az agancsa, hogy nem tudták szétszedni és mindketten elpusztultak. És akkor ott van az év másik 11 és fél hónapja, amikor az agancs csak akadály a mindennapokban. A lányok, igen, azok tudnak, ügyesen száguldanak az erdő fái közt, kecses testük és rejtőszinük segíti túlélésüket. Miközben a hímek könnyen fennakadnak az ágakon, a bokrokban, a fatörzsek közt, kiszolgáltatva őt az üldözőinek.

Igazából abban sem vagyok teljesen biztos, hogy olyan zseniális ötlet, hogy a legnagyobb ilyen kvázi fölös terhet, patetikus agancsot viselő alfa hím génjei öröklődjenek. Tudok még egy jó példát: a páva. A nőstény kis ügyes, rejtőszín és mozgékonyság, miközben a hím gyönyörű tollruhája szinte mozgásképtelenné teszi, egyszerűen a súlya miatt alig tud repülni, és a földön is csak vonszolja magát. És azért abba is gondoljunk bele, hogy tényleg sikernek számít-e az, hogy a párosodáskor van egy győztes hím, a többi 29 meg megszívta, ilyen erővel akár barnák és jellegtelenek is lehettek volna, nem pedig feltűnő és könnyű zsákmánya bármely ragadozónak.

Egy biológus barátom egyik lelkes beszélgetésünk során magyarázta ennek kapcsán a következőt: Amikor bizonyos fajok, elsősorban azok hímjei ilyen feltűnő, terhes és a létfenntartást egyértelműen gátló, akadályozó testrészt növesztenek, akkor ezzel azt nyilványítják ki, hogy mennyire bővelkednek az élethez szükséges erőforrásokban, hogy mennyire sok a fölöslegük, tehát így bátran megengedhetik maguknak a hatalom és tekintély amúgy szükségtelen és életellenes jelképeinek viselését. Nem tudom elég érthetően sikerült-e ezt a definíciót megfogalmaznom, pedig nagyon fontos lenne, hogy ezt a tendenciát megértsük.

Mivel nálunk csupasz majmoknál sincsen ez nagyon másként. Értelmetlen és felesleges trófeákkal pózolunk, hogy bizonyítsuk a környezetünknek, mennyire bővében vagyunk az erőforrásainknak, a vagyonnak és a hatalomnak. Ráadásul nálunk embereknél a szépség attribútumát elvesztették a hímek, megkapták a hölgyek, nekünk meg így a pávaság helyett csak a páváskodás marad. Menő autók, luxusvillák, fényűző partik és fogadások, ékszerekbe öltöztetett feleségek, egzotikus utazások, elegáns vagy épp extrém sportok, proteinporokon növesztett kigyúrt izmok...

Ülök az autómban és komolyan gondolkodom azon, hogy mennyire természetes, hogy az életellenes trófeáinkkal fittyet hányunk minden létfenntartási ösztönünkre. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy százzal tépek bezárva egy fémkoporsóba, és ha én mindent jól is teszek, tőlem függetlenül is olyan könnyen történhet valami, amitől tényleg a koporsómmá válik ez a fémdoboz. Pedig nem is egy Lamborgini. De a többi létfenntartás-ellenes trófeánkkal is így van. Egy építkezésre simán rámegy egy kapcsolat, a rablástól való rettegés megeszi az idegeket, az extrém sportok és lenyűgöző szuperteljesítmények (Himalája) előbb-utóbb benyújtják a végső számlát.

A gazdag és Lázár példázata sok fejtörést okozhat, van benne teológiai kérdés és probléma elég. De szempontunkból most egy momentum igazán érdekes a sztoriból. A gazdagnak megvan mindene, a példázat szövegében külön is hangsúly kerül az öltözékére és az életmódjára, mindennapi kicsapongásokra. Lázárnak abszolút semmije sincs - viszont van neve. A gazdagnak nincs neve. A gazdagnak ott a trófeája, az agancsa és pávatolla, a hatalom és gazdagság büszke jelképei, de mindezek mögött elveszti önmagát. Csak a trófeák maradnak meg. Ki vagyok? A fickó a sportkocsival. A szép házzal. A bombázó csajjal. Aki megmászta a Himajáját. De valójában ki vagyok? Lázárnak nincs agancsa, de van neve, megmaradt annak aki.

Sokszor úgy érzem, hogy ez az egész nagy emberi kaland - és persze benne ez a szép-egyszerű üzenet, az evangélium - csak akkor értelmes igazán, ha közvetlenül szív és szív, ember és ember, személy és személy közt tud megvalósulni. Miért menekülünk ettől? Tényleg olyan menő dolog az ostoba trófeáinkkal páváskodni? Miért nem elég az Én és Te? Miért nem elég lenyűgöző, amikor semmi mást, csak magamat adom neked?

A múlt héten egyik nap, egy váratlanul lezúduló esőben én is alaposan eláztam - ahogy mások is jópáran körülöttem. Bőrig áztunk. A ruhánknak kampó, a cipőnk, a lábunk sáros, a frizuráknak befellegzett, vacogunk. Mindezzel együtt ilyenkor mindig átélem, hogy mennyire szükségünk van odafentről néha egy ilyen "Mire vágsz fel?" maflásra. Helyre kell tenni időről-időre azt a nagy öntudatunkat. Csak ilyen apró időjárási dologgal, ami mégis nyílvánvalóvá teszi, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Ráadásul átázva, átfázva a tavaszi zuhé gyorsan hazahajt minket. Mintha azt mondaná: Na futás haza! Légy otthon! Légy a szeretteiddel! Bújjatok össze szorosan a kanapén egy nagy takaró alatt! Meglátod jó lesz.

Mindenféle agancs nélkül.

logikai visszacsatolás

Hihetetlen idegesítő tud lenni, amikor azt kell hallgatni, hogyan ajnározzák a tök elfogult szülők a gyermekeiket, mutogatják a fényképeket, mesélik a sztorikat, hogy ilyen meg olyan szuper a gyerekük, komolyan mondom, ezek a szülők el vannak szállva valami álomvilágban, miközben pedig bárki számára nyilvánvaló és elfogulatlanul, objektíve egyértelmű, hogy az én gyerekeim a legtökéletesebbek.